— Hát nem ezt magyarázom neked? — örvendezett Andrej.
— Nem úgy értem — legyintett türelmetlenül Izja. — Nem olyan egyszerű ez az egész, ahogyan te gondolod. Ok azzal próbálkoznak, hogy kiismerjék magukat: milyen is az emberiség, érted? Kiismerni magukat. És a mi első számú problémánk ugyanez: eligazodni az emberiségen, saját magunkon. Szóval ha nekik sikerül, talán segítenek nekünk is megérteni saját magunkat?
— Ó, nem, barátaim — csóválta a fejét Kenszi. — Ne áltassátok magatokat! A Föld gyarmatosítását készítik elő, és rajtunk a leendő rabszolgák lélektanát tanulmányozzák.
— De miért, Kenszi? — kérdezte csalódottan Andrej. — Miért feltételezel ilyen szörnyűséget?
Szerintem egyszerűen tisztességtelen így gondolkozni róluk.
— Talán magam sem hiszem igazán — tűnődött Kenszi. — Csak olyan furcsa érzésem van… Ezek a páviánok, a víz átváltozása, ez a napról napra ismétlődő általános kupleráj…
Egy szép napon arra ébredünk, hogy ránk szabadítják a bábeli nyelvzavart. Mintha szisztematikusan felkészítenének minket arra, hogy egy félelmetes világban kell élnünk, most és mindörökké… Mint Okinaván… Kisfiú voltam, folyt a háború, és az iskolában tilos volt a helyi nyelvjárást használni. Csak japánul beszélhettünk. Ha valamelyik gyereket rajtakapták, táblát akasztottak a nyakába: “Nem tudok helyesen beszélni.”
— Igen, igen, értem — szólalt meg Izja tűnődő mosollyal, a nyakán éktelenkedő szemölcsöt csipkedve.
— De én nem értem — vetette ellen Andrej. — Helytelenül, torzán értelmezitek a dolgot. A Kísérlet, az Kísérlet. Természetesen semmit sem értünk, de nem is kell értenünk! Hiszen ez az alapfeltétel! Ha megértenénk, miért vannak a páviánok, miért kell állandóan cserélgetni a foglalkozásunkat, ez a tudás rögtön megváltoztatná a viselkedésünket. A Kísérlet elvesztené tisztaságát, és összeomlana. Hiszen ez világos! Te hogy gondolod, Fritz?
— Nem tudom — ingatta szőke fejét Fritz. — Ez engem nem érdekel. Nem érdekel, mit akarnak ők. De rendet akarok csinálni ezen a szemétdombon. Egyébként is, éppen közületek mondta valaki, hogy a Kísérlet célja talán az, hogy kiválasszák a legenergikusabbakat, a legrátermettebbeket, a legkeményebbeket, akik nem a szájukat látják, nem folynak szét, mint a túlkelt tészta, nem filozofálgatnak, hanem kiverekszik a magukét. Az ilyeneket azután kiválasztják, az olyanokat, mint én vagy, mondjuk, mint te, Andrej, és visszadobják őket a Földre. Mert ha itt nem roggyantunk meg, ott sem fogunk.
— Ez könnyen meglehet — mondta elgondolkodva Andrej. — Nagyon is el tudom képzelni.
— Donald meg úgy gondolja, hogy a Kísérlet már réges-rég csődöt mondott — mondta halkan Van. Mindnyájan ránéztek. Van most is pihenőpózában ült: nyakát válla közé húzva, arcát fölfelé fordítva, szemét lehunyva. — Azt mondta, hogy a Mentorok már régen belegabalyodtak a maguk kiagyalta szövevénybe, végigpróbáltak mindent, amit csak lehet, és most már maguk sem tudják, mit tegyenek. Azt mondta: totális a csőd. És már csak a tehetetlenség mozgatja az egészet.
Andrej tanácstalanul vakarta tarkóját. Szóval Donald így gondolja. Valami nincs rendben vele… A többiek is hallgattak. Jura bácsi szótlanul sodorta következő cigarettáját, Izja merev mosollyal nyúzta, csipkedte a szemölcsét, Kenszi megint nekilátott a káposztának, Fritz pedig, szemét le nem véve Van-ról, némán meresztette előre az állat. így kezdődik a szétesés, villant át Andrej agyán. Az ilyen beszélgetésekkel. A megértés hiánya hitetlenséget szül. A hitetlenség pedig a halál. Ez nagyon veszélyes. A Mentor megmondta: az a legfontosabb, hogy higgyen az eszmében — fenntartás nélkül és vakon. Tudatában kell lennie, hogy a megértés hiánya a Kísérlet legnélkülözhetetlenebb feltétele. Természetesen ez a legnehezebb is egyben. Az itteniek legtöbbjéből hiányzik az igazi eszmeiség, az igazi meggyőződés a fényes jövő feltartóztathatatlan eljövetelében. Annak tudata, hogy lehet bármilyen rossz ma, sőt holnap is, holnapután biztosan meglátjuk a csillagos eget, és ünnep lesz a mi utcánkban…
— Én tanulatlan ember vagyok — szólalt meg hirtelen Jura bácsi, újabb cigarettát sodorva magának. — Csak négy osztályt végeztem, ha tudni akarjátok, és ahogy Izjának már mondtam, én ide, egyszerűen szólva, szöktem. Ahogy te is — bökött a cigarettával Fritz felé. —
Csak te a fogságból, én meg a faluból. Ha a háborút nem számítjuk, egész életemet a faluban töltöttem, és nem sok jót láttam. Hát itt aztán láthatok. Azt meg, hogy mit okoskodnak ezzel a Kísérletükkel, megmondom nyíltan, testvérek, fel nem érem ésszel, nem is nagyon érdekel.
Csakhogy itt szabad ember vagyok, és amíg nem bántják ezt az én szabadságomat, én sem bántok senkit. De ha valaki azt venné a fejébe, hogy a farmerek mostani helyzetét megváltoztassa, hát megígérhetem: kő kövön nem marad ebben a ti Városotokban. Mi, az anyátok istenit, nem páviánok vagyunk! Ránk, az anyátok istenit, nem raktok nyakörvet! Hát így állunk, barátocskám — fordult közvetlenül Fritzhez.
Izja idegesen vihogott, majd újra zavart csend támadt. Andrejt meglepte Jura bácsi kifakadása. Úgy látszik, gondolta, Jurij Konsztantyinovicsnak különösen nehéz sors jutott osztályrészéül. És ha azt mondja, nem sok jót látott életében, biztosan nem a levegőbe beszél, de erről faggatni, főleg most, tapintatlanság lenne. Ezért csak annyit mondott:
— Alighanem korai még ezeket a kérdéseket feszegetni. A Kísérlet nemrég kezdődött, még ki sem látszunk a tennivalókból, dolgozni kell, és hinni abban, hogy helyesen…
— Honnan veszed, hogy nemrég kezdődött a Kísérlet? — vágott a szavába gúnyosan Izja. —
Már legalább száz éve tart. Illetve alighanem sokkal régebben, de a száz évért kezeskedem.
— Honnan tudod?
— Milyen messzire mentél el észak felé? — kérdezett vissza Izja.
Andrej zavarba jött. Fogalma sem volt arról, hogy itt egyáltalán van észak.
— Északra — ismételte türelmetlenül Izja. — Na, szóval tegyük fel, hogy a Naphoz viszonyítva, arra, ahol a mocsarak vannak, a mezők meg a farmerek, az a déli irány, és az ellenkező oldalon, a Város belseje felé, az az észak. Hiszen te a szemétlerakón túl nem is voltál sehol… Pedig ott messzire nyúlik a Város, hatalmas, épen maradt negyedek, paloták.
Paloták és kunyhók — vihogott. — Most persze nincs ott senki, de valamikor emberek éltek ott, és én mondom neked, ez a valamikor elég rég lehetett. Olyan dokumentumokat találtam az üres házakban, hogy hajaj! Hallottál valaha arról az uralkodóról, akit Második Veliariusnak hívtak? Azám! És ott uralkodott. És amikor ő ott uralkodott, itt, ezen a helyen — az asztalra koppintott — mocsarak voltak, és ezekben a mocsarakban jobbágyok, sőt talán rabszolgák robotoltak. És mindez legalább száz évvel ezelőtt volt.
Jura bácsi fejét csóválta, csettintett. Fritz szólalt meg:
— És ha még továbbmész északra?
— Tovább nem jutottam — mondta Izja. — De ismerek embereket, akiknek nagyon messzire, vagy száz-százötven kilométerre is sikerült eljutniuk, sokan pedig elmentek, és sosem jöttek vissza…
— Na és mi van ott?
— Város. — Izja eltűnődött. — Igaz, istentelen hazugságokat is hallani azokról a helyekről.
Ezért én csak arról beszélek, amit magam tapasztaltam. Bizonyítottan legalább száz év. Érted, Andrjusa barátom? Száz év. Száz év alatt pedig bármilyen kísérletre már csak legyinteni lehet.