— Jó, jó, de várj csak — mormolta Andrej elbizonytalanodva — Végül is nem legyintettek rá.
Egyre újabb embereket toboroznak, vagyis nem adták fel, nem ábrándultak ki belőle. Csak nagyon bonyolult a kitűzött feladat. — Hirtelen új ötlete támadt. — És különben is, honnan tudod, milyen fogalmat alkotnak az időről? Lehet, hogy ami nekünk egy év, az nekik egy másodperc.
— Fogalmam sincs róla — vont vállat Izja. — Csak azt próbálom neked elmagyarázni, milyen világban élsz. Ennyi és nem több.
— Elég volt — zárta le a vitát határozottan Jura bácsi. — Fölösleges az üres szalmát csépelni. Hé, te kicsi, hogy is hívnak… Ottó! Hagyd azt a lányt, inkább hozd be… Nem kell, kétbalkezes. Még eltöri nekem a demizsont, majd inkább én…
Fogta a kiürült kancsót, és kiment a konyhába. Selma lerogyott a helyére, megint átvetette a lábát a karfán, és nyűgösen megbökte Andrej vállát:
— Még sokáig akartok locsogni? Meg kell dögleni az unalomtól. Mindig csak a Kísérlet meg a Kísérlet… Adj egy cigit!
Andrej megkínálta. A váratlanul félbeszakadt vita kellemetlen utóízt hagyott benne —
valamit nem mondtak végig, valamit rosszul értelmeztek, nem hagyták, hogy elmagyarázza, nem jutottak egyetértésre… Még Kenszi is bánatosan üldögél, pedig ez vele ritkán esik meg…
Túl sokat foglalkozunk önmagunkkal, ez a baj. A Kísérlet megy a maga útján, közben meg mindenki igyekszik a saját igazát bizonygatni, körömszakadtáig ragaszkodik a maga álláspontjához, pedig közösen kellene, együtt…
Közben Jura bácsi az asztalra varázsolta az újabb adag italt, Andrej pedig két kézzel legyintett mindenre. Ittak, falatoztak, Izja előadott egy adomát, hahotáztak. Jura bácsi is előhozakodott egy meghökkentően illetlen, de igen mulatságos viccel. Még Van is nevetett, Selma pedig egyszerűen magánkívül volt. “A köcsögbe — ismételgette könnyeit törölgetve tenyerével. — Nem fér bele a köcsögbe…” Andrej öklével az asztalra csapott, és rázendített az anyja kedvenc dalára:
A többiek csatlakoztak hozzá, ki hogy tudott. Azután Fritz zendített rá Ottóval kettesben egy ismeretlen, de nagyszerű dalra a régi, elaggott világ reszkető csontjairól. Remek harci induló volt. Látva, milyen lelkesen próbál Andrej csatlakozni az éneklőkhöz, Izja Katzman vihogva, fröcsögve dörzsölte a markát, ám ekkor Jura bácsi huncut pillantást vetve Selma csupasz combjára, medvehangon rázendített:
A siker óriási volt, ezért Jura bácsi folytatta:
Selma levette lábát a karfáról, elhessentette Fritzet, és sértődötten kijelentette:
— Én nem ígérgetek semmit, kelletek a fenének…
— Nem úgy gondoltam — mondta zavartan Jura bácsi. — Ez csak egy dal. Te pedig nagyon is kellenél…
Hogy helyreállítsák a jó hangulatot, ittak egyet. Andrej szédült. Homályosan érzékelte, hogy a gramofonnal bíbelődik, és hogy mindjárt elejti. A szerkezet valóban a padlón kötött ki, de szerencsére nem esett baja, sőt utána mintha hangosabban szólt volna. Andrej később Selmával táncolt. A lány csípője meleg volt és puha, a melle pedig váratlanul nagynak és tömörnek bizonyult. Ez pokolian kellemes meglepetés volt: a szúrós gyapjúpulóver alaktalan szövedéke gyönyörű formákat rejtegetett. Táncoltak, Andrej átkarolta a lányt, aki két tenyere közé fogta az ő arcát, és azt mondta, hogy remek fiú, és neki nagyon tetszik. Hálából Andrej közölte vele, hogy szereti, és hogy többé nem engedi el maga mellől… Jura bácsi öklével az asztalt döngetve szónokolt, átölelte a teljesen nekikeseredett Vant, és oroszosán háromszor megcsókolta. Azután Andrej egyszer csak a szoba közepén találta magát, Selma ismét az asztalnál ült, kenyérgalacsinokkal dobálta és Mao Ce-tungnak nevezte a bánatos Vant. Erről Andrejnek eszébe jutott, hogy el kell énekelni a Moszkva-Peking című remek dalt, és nyomban rá is zendített, nagy átéléssel és lelkesen. Később ő és Izja Katzman egymással szemben állva, farkasszemet nézve, mutatóujjukat feltartva, egyre mélyebb hangon, baljós suttogással egyre azt ismételgették: “Hallgatnak minket… hallgatnak minket…” Azután valahogy egy karosszékbe préselődve ültek Izjával, velük szemben az asztal szélén Kenszi harangozott a lábával, és Andrej nagy hévvel azt magyarázta neki, hogy itt bármilyen munkát hajlandó elvégezni, itt minden munka nagy megelégedésére szolgál, és remekül érzi magát mint szemetes.
— Szerem… szemer-tes vagyok — nyögte ki nagy nehezen. — Szemeretes.
Izja erre a fülébe fröcsögve valami kellemetlen és sértő kijelentést tett: Andrej, úgymond, valójában önkínzó gyönyörűséget lel abban a megaláztatásban, hogy szemetes (“igen, szeremtes vagyok”), holott ő olyan okos, művelt, tehetséges, sokkal többre lenne hivatott, ám türelemmel és méltósággal viseli súlyos keresztjét, nem úgy, mint egyesek… Azután megjelent Selma, és lecsillapította Andrejt. Kedves volt hozzá, és gyöngéd, mindenben engedelmes, nem mondott neki ellent. Andrej fejében ekkor kellemes űr támadt. Mire ismét a felszínre bukkant ebből a mélységből, a szája kiszáradt, ajka feldagadt. Selma ekkor az ágyán aludt. Andrej atyai mozdulattal megigazította a lány szoknyáját, betakarta. Saját küllemét is igyekezett valamelyest rendbe hozni, majd szilárdnak szánt léptekkel visszament az ebédlőbe. A küszöbön megbotlott Ottó kinyújtott lábában: a szerencsétlen egy széken ülve aludt, egy tarkólövéssel kivégzett ember kényelmetlen pózában.
Az asztalon ott díszelgett a nevezetes demizson, a mulatság résztvevői pedig borzasán, az asztalra könyökölve, halkan vonyították bele az éjszakába: “Puszta, néma táj, rajta ú-út se visz…” Fritz világos árja szeméből hatalmas könnycseppek gördültek alá. Andrej csatlakozni akart a kórushoz, de ekkor kopogtak. Ajtót nyitott. Egy kendőbe burkolt, alsószoknyát, csupasz lábára húzott cipőt viselő asszony állt előtte, és azt kérdezte, itt van-e a házmester.
Andrej felrázta Vant, elmagyarázta neki, hol van most, és hol van rá szükség. Köszönöm, Andrej — mondta Van, miután figyelmesen meghallgatta, majd csoszogva elment. A többiek végigénekelték a dalt, majd Jura bácsi azt javasolta, igyanak arra, hogy “békesség legyen a házban”, ám kiderült, hogy Fritz alszik, így nem tud koccintani. “Kész — jelentette ki Jura bácsi.
— Akkor ez lesz a búcsúpohár…” Ám mielőtt kiitták volna, Izja Katzman, aki hirtelen furcsán elkomolyodott, szólóban elénekelt még egy dalt, amelyet Andrej nem egészen értett, ám úgy tűnt, hogy Jura bácsi számára tökéletesen érthető. A dalnak, amelynek úgy szólt a refrénje, Ave Mária, volt egy nagyon nyugtalanító, szinte idegen bolygóról való strófája:
Amikor véget ért a dal, egy darabig csönd volt, majd Jura bácsi hirtelen az asztalra csapott mázsás öklével, hosszan és igen cifrán káromkodott, majd minden tószt nélkül fenékig ürítette a poharát. Kenszi pedig valamilyen, csak számára követhető asszociáció nyomán, rázendített egy rendkívül kellemetlen, nyikorgó és dühödt indulóra, amely arról szólt, hogy ha valamennyi japán katona egyszerre kezd vizelni a kínai nagy fal tövében, szivárvány támad a Góbi sivatag felett, s hogy a császári ármádia ma Londonban lesz, holnap Moszkvában, másnap pedig Chicagóban issza reggeli teáját, hogy Jamato fiai megtelepednek a Gangesz partján, és horgászbottal fogják ki a krokodilokat… A dal után elhallgatott, megpróbált rágyújtani, közben eltört vagy egy fél tucat gyufát, majd váratlanul mesélni kezdett egy lányról, akivel még Okinaván barátkozott. A kislány tizennégy éves volt, és az övékkel szemközti házban lakott. Egyszer részeg katonák megerőszakolták, és amikor az apja panaszt tett, megjelentek náluk a csendőrök, és őt is, a lányt is elvitték. Kenszi soha többé nem látta őket.