Mindannyian hallgattak. Egyszer csak Van dugta be a fejét az ajtón, és kihívta Kenszit.
— Micsoda dolgok — mondta csüggedten Jura bácsi. — Csak nézd meg: akár Nyugaton, akár nálunk, Oroszországban, akár a ferde szeműeknél, mindenütt egy és ugyanaz. A hatalom mindenütt igazságtalan. Neem, nem, barátocskáim, nem veszítettem én el ott semmit. Akkor már jobb itt…
Kenszi sápadtan, gondterhelten tért vissza, és a derékszíját kereste. Mundérját már begombolta.
— Történt valami? — kérdezte Andrej.
— Igen. Történt — felelte Kenszi, pisztolytáskáját igazgatva.
— Donald Cooper agyonlőtte magát. Egy órával ezelőtt.
MÁSODIK RÉSZ
A NYOMOZÓ
ELSŐ FEJEZET
Andrejnek szörnyen fájt a feje. Undorral elnyomta cigarettáját a teli hamutartóban, kihúzta az íróasztal középső fiókját, gyógyszert keresett benne, de nem talált. A régi, rendetlenül összehányt papírok tetején egy jókora katonai pisztoly hevert, a fiók sarkában szakadozott kartondobozban mindenféle irodai limlom, ceruzacsonkok, dohánytörmelék és néhány törött cigaretta. A látványtól még jobban megfájdult a feje. Andrej visszalökte a fiókot a helyére, tenyerével eltakarta a szemét, és az ujjai közti résen át figyelte Péter Blockot.
Péter Block, gúnynevén Dörzsölt, kissé távolabb szemben ült vele, fegyelmezetten, csontos térdén nyugtatva vörös mancsait. Közömbösen pislogott, időnként megnyalta az ajkát. A feje szemlátomást nem fájt, viszont alighanem szomjas lehetett. És szívesen rágyújtott volna. Andrej erőt véve magán fölemelte a fejét, töltött magának a kancsóból, és kiivott egy félpohárnyi langyos vizet, leküzdve enyhe hányingerét. Péter Block megnyalta a szája szélét.
Szürke szeme változatlanul kifejezéstelen és üres volt. Csak kigombolt gallérjából meredező, sovány, piszkos nyakán ugrándozott fel és alá hatalmas ádámcsutkája.
— Nos? — kérdezte Andrej.
— Nem tudom — válaszolta rekedten Dörzsölt. — Semmi ilyesmire nem emlékszem.
“Disznó — gondolta Andrej. — Aljas disznó.”
— Hogy lehet ez? — kérdezte. — A fűszerüzletet a Gyapjú közben kirámolták. Hogy mikor, arra emlékszik, hogy kivel, arra is. A Dreidus kávéházat is kirámolták, hogy mikor és kivel, arra is emlékszik. De Hofstatter boltját valahogy elfelejtette. Pedig ez volt a legutóbbi ügye, Block.
— Fogalmam sincs semmiről, felügyelő úr — tiltakozott Dörzsölt undorítóan alázatoskodva. —
Valaki, már elnézést, rám akarja verni a balhét. Nekem a Dreidus-ügy után, ahogyan megállapodtunk, vagyis ahogyan közösen meghatároztuk a hasznos munkavállalás és a végleges jó útra térés módját, szóval nekem azóta nem volt ilyesféle ügyem.
— Hofstatter felismerte magát.
— A legalázatosabban elnézését kérem, felügyelő úr. — Dörzsölt hangjában nem is titkolt irónia csengett. — Hiszen Hofstatter úrról mindenki tudja, miféle. Hogy hiányzik egy kereke.
Jártam a boltjában, ez igaz, krumplit, hagymát venni… Korábban is észrevettem, már elnézést, hogy a kobakjában valami nincs rendben. Ha sejtettem volna, mi lesz a dologból, nem megyek oda többet, de nem tudhattam…
— Hofstatter lánya is felismerte magát. Megfenyegette őt késsel.
— Szó sem volt semmi ilyesmiről. Egészen máshogy történt: ő szegezett kést a torkomnak. Sarokba szorított a raktárukban, alig tudtam elhordani az irhámat. Lökött az a lány — nemi alapon. A környéken már minden férfi menekül előle. — Dörzsölt megint megnyalta a szája szélét. — Szóval, azt mondja nekem: gyere be a raktárba, válaszd ki magad a káposztát…
— Ezt már hallottam. Inkább azt mesélje el még egyszer, hol volt és mit csinált a huszonnegyedikéről huszonötödikére virradó éjjel. Részletesen, onnan kezdve, amikor kikapcsolták a Napot.
Dörzsölt a mennyezet felé emelte pillantását.
— Na, jó — kezdte. — Amikor kikapcsolták a Napot, a Kötöde és a Második utca sarkán lév sörözőben voltam, kártyáztam. Azután Jack Leever hívott, hogy menjünk át egy másik kocsmába. El is indultunk, de útközben felugrottunk Jackhez, magunkkal akartuk vinni a macáját is, de ott ragadtunk, inni kezdtünk. Jack végül beszívott, a nője ágyba dugta, engem meg kirúgott. Én hazaindultam, de elég nagy volt bennem a nyomás, és útközben összeakaszkodtam valakikkel. Hárman voltak, ők is részegek. Egyiket sem ismerem, először láttam őket. Úgy ellátták a bajomat, hogy innentől kezdve semmire nem emlékszem. Csak reggel tértem észhez, közvetlenül a szakadék szélén, alig tudtam hazavánszorogni. Épphogy belezuhantam az ágyba, már jöttek is értem…
Andrej belelapozott az ügyiratba, kikereste az orvosi vizsgálat jegyzőkönyvét. A papír már eléggé megviselt volt.
— Itt csak az áll, hogy erősen ittas volt — mondta. — Az orvosi vizsgálat nem talált verésre utaló jeleket. Nem voltak a testén ütésnyomok.
— Értették a dolgukat a fiúk — állapította meg elismerően Dörzsölt. — Biztos homokkal töltött zoknit használtak. Még most is fáj minden bordám, mégsem visznek kórházba… Ha itt pusztulok, magát vonják felelősségre.
— Három napig kutya baja sem volt, csak akkor jelentkeztek a fájdalmai, amikor megmutatták magának az orvosi jegyzőkönyvet.
— Hogyhogy nem volt bajom? Teljesen legyengültem, olyan fájdalmaim voltak. Akkor kezdtem panaszkodni, amikor már nem bírtam tovább…
Fejezze be a hazudozást, Block — mondta fáradtan Andrej. — Hallgatni is rossz.
Már a hányinger kerülgette ettől a tenyérbe mászó pofától. Bandita, gengszter, jóformán tetten érték, mégsem lehet a sarokba szorítani. Az a baj, hogy nincs kellő tapasztalatom. A többiek pillanatok alatt elbánnak az ilyen alakokkal. Dörzsölt eközben keservesen sóhajtozott, panaszosán grimaszolt, forgatta a szemét, halkan nyögdécselve fészkelődött a széken, mintha minél megfelelőbb pózt keresne az ájuláshoz, hátha akkor kap egy pohár vizet, és végre visszaengedik a cellába aludni. Andrej az ujjai közti résen át gyűlölködve figyelte ezeket az undorító próbálkozásokat. “Csak rajta, tessék — gondolta. — Próbálj csak meg a padlóra okádni, itatóspapírral takaríttatom fel veled, te mocsok.”
Nyílt az ajtó, és Fritz Geiger főfelügyelő sétált be magabiztosan. Közönyös pillantással végigmérte az összegörnyedt Dörzsöltet, majd az asztal szélére telepedett. Kérés nélkül kivett néhány szálat Andrej cigarettásdobozából. Egyet a szájába dugott, a többit gondosan berakta vékony ezüst cigarettatárcájába. Andrej tüzet adott neki, Fritz biccentve megköszönte, majd füstfelhőt fújt a mennyezet felé.