— A főnök utasított, hogy vegyem át tőled a Fekete Százlábúak ügyét — mondta halkan. —
Persze ha nincs kifogásod ellene. — Jelentőségteljesen suttogóra fogva hangját hozzátette: —
A főnök alighanem alaposan megkapta a magáét a főügyésztől. Most mindenkit magához rendel és keményen kioszt. Készülj, te is hamarosan sorra kerülsz.
Kihúzta magát, és ismét Dörzsöltre pillantott. A jómadár, akinek szinte megnyúlt a nyaka az igyekezettől, hogy hallja, mit beszélnek, hirtelen megint összegörnyedt, és panaszosán felnyögött. Fritz megkérdezte:
— Ezzel végeztél már?
Andrej megrázta a fejét. Röstelkedett. Ebben a dekádban már másodszor fordult elő, hogy át kellett adnia egy ügyet Fritznek.
— Nocsak — csodálkozott Geiger. Néhány másodpercig mintegy mérlegre téve fürkészte Dörzsölt arcát, majd megkérdezte: — Megengeded? — És választ sem várva leszállt az asztal sarkáról. Szorosan a gyanúsított elé állt, együtt érzőn fölé hajolt.
— Ugye minden csontja fáj? — kérdezte részvevőn.
Dörzsölt az állítás igazolására felnyögött.
— Szomjas?
Dörzsölt megint felnyögött, és kinyújtotta reszkető kezét.
— Szívesen rá is gyújtana, ugye?
Dörzsölt bizalmatlanul pislantott rá fél szemmel.
— Minden porcikája fáj szegénynek — mondta gúnyosan Fritz, de nem fordult Andrej felé. —
Nézni is rossz, mennyire szenved ez a szerencsétlen ember. Itt is fáj neki… meg itt is… meg itt is…
A különböző hangsúllyal ismételt szavakat Fritz kezének furcsa, villámgyors mozdulatai kísérték. Dörzsölt panaszos nyöszörgését hirtelen köhögésszerű, szinte meglepett jajgatás váltotta fel, arca elsápadt.
— Állj fel, disznó! — ordított rá váratlanul teli torokból Fritz, és hátralépett.
Dörzsölt azonnal felpattant, és Fritz ekkor hatalmas ütést vitt be a gyomrára. Dörzsölt összegörnyedt, Fritz pedig nyitott tenyérrel, csattanósan felütötte az állat. Dörzsölt hanyatt esett, felborítva a széket.
— Felállni! — ordította megint Fritz.
Dörzsölt hüppögve, nyögve igyekezett feltápászkodni a padlóról. Fritz odaugrott hozzá, a gallérjánál fogva egyetlen lendülettel talpra rántotta. Dörzsölt arca sápadt, szinte zöldes volt, szeme kiguvadt, értetlenül meredt a világba, arcáról szakadt a veríték.
Andrej undorodva lehunyta a szemét, reszkető kézzel cigaretta után kotorászott. Valamit tennie kellene, de mit? Fritz eljárása visszataszító és embertelen, de legalább olyan visszataszító és embertelen ez a bandita, ez a rabló, aki nyeglén gúnyt űz az igazságszolgáltatásból, rákos daganat a társadalom testén…
— Talán elégedetlen vagy a bánásmóddal? — duruzsolta közben Fritz behízelgően. — Talán még panaszt is akarsz tenni? Csak hogy tudd: Friedrich Geiger vagyok. Friedrich Geiger főfelügyelő…
Andrej erőt véve magán felnézett. Dörzsölt feszesen állt, de igyekezett hátrahúzódni, Fritz viszont szorosan előtte állva könnyedén fölé hajolt, kezét csípőre téve.
— Panaszt tehetsz, tudod, ki a mostani főnököm. És azt is tudod, ki volt a korábbi főnököm? Egy bizonyos Heinrich Himmler SS-Reichsführer. Hallottad ezt a nevet? És azt tudod-e, hol dolgoztam korábban? Egy Gestapo nevű intézménynél. Tudod, mivel szereztem ott hírnevet magamnak?
Megszólalt a telefon. Andrej felkapta a kagylót.
— Voronyin felügyelő — szűrte a szót fogain keresztül.
— Itt Martinelli — hangzott a tompa, kissé lihegős hang. — Jöjjön be hozzám. Most rögtön.
Andrej letette a kagylót. Tudta, hogy kolosszális letolás várja a főnöknél, most mégis örült, hogy kimehet innen — minél messzebb Dörzsölt rettegő tekintetétől, Fritz dühödten előreszegett állátói, a mind nyomasztóbbá váló kínzókamra hangulattól. Mire jó ez? A Gestapo meg Himmler?
— Hívat a főnök — mondta megbicsakló, idegen hangon. Gépiesen kihúzta a fiókot, az előírásoknak megfelelően tokjába dugta pisztolyát.
— Sok sikert — felelte Fritz meg sem fordulva. — Én itt maradok, ne aggódj.
Andrej gyorsuló léptekkel iramodott az ajtóhoz, és puskagolyóként száguldott ki a folyosóra. A homályos boltozat alatt hűvös, rossz szagú csend honolt, egy hosszú kerti padon az ügyeletes őrszem szigorú felügyelete alatt néhány ágrólszakadt férfiú üldögélt mozdulatlanul. Andrej végigment a vizsgálószobák zárt ajtói előtt, átkelt a lépcsőpihenőn, ahol néhány tejfölösszájú, nemrég nyomozóvá lett ifjonc fújta szakadatlanul a füstöt, és magyarázta egymásnak élénken éppen folyó ügyeit, felment a második emeletre, és bekopogott a főnök ajtaján.
A főnök borús kedvében volt. Vastag pofazacskói lecsüngtek, fenyegetően kivillantotta ritkás fogait. Nehezen, a száján át vette a levegőt, és barátságtalanul meredt Andrejre.
— Üljön le — mordult rá.
Andrej leült, kezét térdére rakta, mereven az ablakra szegezte pillantását. A berácsozott üvegen túl áthatolhatatlan volt a sötétség. Már tizenegy óra elmúlt, gondolta. Mennyi időt fecsérelt erre a csirkefogóra…
— Hány ügye van? — érdeklődött a főnök.
— Nyolc.
— És hányat tervez megoldani a negyedév végéig?
— Egyet.
— Kevés.
Andrej hallgatott.
— Rosszul dolgozik, Voronyin. Rosszul! — A főnök rekedt volt. Légszomj kínozta.
— Tudom — felelte Andrej megadóan. — Sehogy nem tudok belejönni.
— Pedig ideje lenne. — A főnök hangja sipításba csapott át. — Már mióta itt dolgozik, és összesen három nyomorúságos ügyet volt képes lezárni. Nem tesz eleget a Kísérlet iránti kötelességének, Voronyin. Pedig volna kitől tanulnia, tanácsot kérnie… Nézze csak meg, hogyan dolgozik a barátja. Arra a… hogyan is… Friedrichre gondolok… Neki is megvannak persze a maga hibái, de nem azokat kellene eltanulnia. Az erényeiről kellene példát vennie, Voronyin. Együtt kerültek hozzánk, és ő már tizenegy ügyet zárt le.
— Én nem tudom úgy csinálni, mint ő — mondta Andrej komoran.
— Tanulja meg. Tanulni kell. Mindannyian tanulunk. Ez a maga… Friedrichje sem a jogi fakultásról került ide, de teszi a dolgát, és nem is rosszul. Nézze meg, ő már főfelügyelő.
Némelyek szerint ideje lenne kinevezni a bűnügyi osztályvezető-helyettesének. De magával, Voronyin, elégedetlenek. Hogy áll például az Épület ügye?
— Nem mozdul a holtpontról — mondta Andrej. — Nem is ügy az, hanem valami ostobaság, misztikus hülyeség…
— Már hogy lenne misztikus hülyeség, ha egyszer tanúvallomások vannak róla? Ha áldozatok vannak? Emberek tűnnek el, Voronyin!
— Fogalmam sincs, hogyan lehet egy legendákra és híresztelésekre alapozott ügyben nyomozni — makacskodott Andrej.
A főnök erőlködve, sipítva köhögött.
— Gondolkodjon, Voronyin. Szóbeszédek, legendák, misztikus körítés, ez mind igaz. De miért? Kinek áll érdekében? Honnan erednek a híresztelések? Kitől? Ki terjeszti őket? Miért?
És ami a legfontosabb: hová tűnnek az emberek? Ért engem, Voronyin?
Andrej összeszedte magát.
— Értem, főnök. De ez a história meghaladja a képességeimet. Szívesebben foglalkozom a közönséges bűnügyekkel. A városban hemzsegnek a csirkefogók…
— Én meg szívesebben foglalkoznék paradicsomtermesztéssel — torkolta le a főnök. —
Imádom a paradicsomot, itt meg nincs az a pénz, amennyiért hozzá lehetne jutni. Maga itt szolgálatot teljesít, Voronyin, és senkit nem érdekel, mivel foglalkozna szívesebben. Az Épület ügyét magára bízták, szíveskedjen foglalkozni vele. Hogy kétbalkezes, azt magam is látom. Ha másképp állnának a dolgok, nem bíztam volna magára az Épület ügyét. Ám a jelenlegi helyzetben magára bízom. Hogy miért? Azért, mert maga a mi emberünk, Voronyin.