— És ilyen nyugodtan beszél erről?
— Nyugtalankodtam én már eleget — mondta Donald. — Nagyon régi magyarázat ez, maga még nem is volt akkor itt.
Andrej a fejét vakarta, fintorgott. Ördög tudja, még az is meglehet, hogy van valami ráció ebben az indoklásban. Végül is a magányos rendőr valóban csábító célpont lehet ezeknek a gazembereknek a szemében. És ha kivonják a forgalomból a fegyvereket, nyilvánvaló, hogy mindenkiét el kell venni. És persze nem ebben az ostoba indoklásban rejlik a dolog lényege, hanem abban, hogy kevés a rendőr, kevés a razzia. Egy jó alapos razziát kellene rendezni, és egyetlen rohammal kiseprűzni ezt az egész mocskos söpredéket. Mozgósítani kellene a lakosságot. Én például biztosan ott lennék… Persze Donald is eljönne… írni kellene a polgármesternek. Gondolatai egyszer csak új irányt vettek.
— Figyeljen csak, Don — mondta. — Maga szociológus. Szerintem persze a szociológia nem tudomány… beszéltem már erről magának… és nem is módszer. De maga persze sok mindent tud, sokkal többet, mint én. Magyarázza meg nekem: honnan van a városunkban ennyi mocsok? Hogy kerültek ide a gyilkosok, a rablók, a tolvajok? Nem tudták a Mentorok, kit hívnak ide?
— Valószínűleg tudták — felelte egykedvűen Donald, miközben a kocsi átgázolt egy fekete vízzel teli félelmetes gödrön.
— Akkor meg miért…
— Senki nem születik tolvajnak. Tolvajjá később lesz. Meg aztán köztudott: “Honnan tudhatnánk, mire van szükség a Kísérlethez? A Kísérlet, az Kísérlet…” — Donald hallgatott egy ideig. — A futball, az futball, a labda gömbölyű, a pálya pedig szögletes, győzzön a jobbik…
Az utcai lámpák elfogytak, a Város lakott részét maguk mögött hagyták. A hepehupás utat kétoldalt elhagyatott romok kísérték: földbe süppedt, torz alapokon meredező, értelmetlen oszlopsorok, gerendákkal alátámasztott falak, az ablakok helyén tátongó lyukak, burjánzó gyom, rothadó deszkahalmok, csalán- és bogáncsbozót, a megfeketedett téglarakások között sínylődő, liánok fojtogatta, csenevész fák. Végre megint feltűnt előttük valami ködös derengés. Donald jobbra kanyarodott, kitért egy szembejövő üres teherautó elől, megcsúszott a mély, sárral teli keréknyomban, és végre lefékezett, szorosan a sorban előttük álló szemétszállító kocsi piros féklámpái mögött. Kikapcsolta a motort, és órájára pillantott.
Andrej is megnézte, mennyi az idő. Fél ötre járt.
— Legalább egy óra — mondta Andrej felélénkülve. — Nézzük meg, mi van ott elöl.
— Menjen egyedül — felelte Donald, hátradőlt az ülésen, és a szemére húzta kalapját.
Andrej is kényelmesen hátradőlt, gondosan ügyelve a rugóra, és rágyújtott. Előttük teljes gőzzel folyt a kirakodás — döngtek a tartályfedelek, magas hangon számolt az ellenőr:
“…nyolc… kilenc…”, egy oszlopon ezerwattos lámpa lengedezett a lapos pléhtányér alatt.
Hirtelen többfelöl vad ordibálás hangzott feclass="underline" “Hova mész, az anyádba? Vissza! Vak vagy?
Behúzzak neked?” Jobbról is, balról is tömör masszává összeállt szeméthegyek meredeztek, az éjszakai szellő rothadás bűzét sodorta magával.
Ismerős hang szólalt meg közvetlenül mellettük:
— Üdvözlet, trágyahordók. Hogy áll a nagy Kísérlet?
Izja Katzman volt, teljes életnagyságban — borzasán, kövéren, koszosán és, mint mindig, elviselhetetlenül életvidáman.
— Hallottátok? Van egy projekt a bűnözés problémájának végleges megoldására.
Felszámolják a rendőrséget. Helyette éjszakánként kiengedik az utcára az elmebetegeket. A banditáknak és a huligánoknak végük — mostantól csak a bolondok merészkednek éjszaka az utcára.
— Nem valami szellemes — jegyezte meg szárazon Andrej.
— Még hogy nem? — Izja felkapaszkodott a lépcsőre, és bedugta fejét a kocsiba. —
Szerintem nagyon is. Rendkívül szellemes! Nem jár pluszköltséggel. Az elmebetegek állandó lakóhelyükre zsuppolásáról reggelente a házmesterek lesznek kötelesek gondoskodni…
— Amiért is a házmestereknek ellátmánykiegészítésként egy liter vodka jár majd —
kapcsolódott bele a játékba Andrej, amivel érthetetlenül fellelkesítette Izját, aki furcsa torokhangokat hallatva vihogni kezdett, fröcsögött a nyála, a levegőt csépelte kezével.
Donald hirtelen elkáromkodta magát, feltépte a kocsiajtót, kiugrott, és eltűnt a sötétben.
Izja rögtön abbahagyta a vihogást, és nyugtalanul megkérdezte:
— Mi baja van?
— Nem tudom — felelte borúsan Andrej. — Talán tőled kapott hányingert… Egyébként már néhány napja ilyen.
— Tényleg? — Izja a sofőrfülke fölött Donald után bámult. — Sajnálom. Jó ember. Csak egyszerűen képtelen az alkalmazkodásra.
— És ki képes rá?
— Én alkalmazkodóképes vagyok. Te is az vagy. Van is alkalmazkodóképes… Donaldot viszont mostanában folyton kihozza a sodrából, hogy órákig sorba kell állnia, míg lerakhatja a szemetet. Mi a fészkes fenének kell ide nyilvántartó hivatalnok? Mit tart nyilván?
— Teljesen igaza van, ha dühös — mondta Andrej. — Ez tényleg tiszta hülyeség.
— Azám, te mégsem idegeskedsz emiatt — replikázott Izja. — Tisztában vagy vele, hogy a nyilvántartó nem önszántából van itt. Idehelyezték nyilvántartónak, hát ő nyilvántart. És mivel nem győzi a munkát, érthető, hogy hosszú sorok torlódnak fel.
A sorban állás pedig sorban állás… — Izjának megint fröcsögött a nyála. — Donald a főnökség helyében persze jó utat és felhajtókat építene a szemétürítéshez, a nyilvántartót pedig, aki értelmes fickó, elküldené a rendőrséghez, hogy a banditákat hajkurássza. Vagy a peremvidékre, a farmerekhez…
— Na és? — kérdezte türelmetlenül Andrej.
— Mi az, hogy na és? Végtére is nem Donald a főnökség.
— De a főnökség miért nem csinálja meg?
— Miért tenné? — kiáltotta lelkendezve Izja. — Csak gondolj bele! Elszállítják a szemetet?
Elszállítják. A szállítmányokat nyilvántartják? Nyilvántartják. Rendszeresen? Rendszeresen.
A hónap végén elkészítik az összesítést: ennyi és ennyi tartállyal több volt a hulladék, mint az előző hónapban. A miniszter elégedett, a polgármester elégedett, mindenki elégedett, és hogy Donald elégedetlen, hát istenem… Végül is senki nem kényszerítette ide, önként jelentkezett!
Az előttük veszteglő teherautó kékes füstpamacsokat eregetve előrébb araszolt vagy tizenöt méterrel. Andrej gyorsan átmászott a vezetőülésre, és szétnézett. Donaldnak nyoma sem volt. Andrej óvatosan indított, és előredöcögött, a tizenöt méteren háromszor fullasztva le a motort. Izja a kocsi mellett gyalogolt, mindannyiszor ijedten félreugrott, ha az autó rángatózva megindult. Azután a Bibliáról kezdett valamit magyarázni, de Andrej alig hallotta, az izgalomtól dőlt róla az izzadság.
Elöl a lámpafényben még mindig csörömpöltek a tartályok, folyt a szitkozódás. Valami koppant a vezetőfülke tetején, majd lepattant róla, de Andrej nem törődött vele. A mögöttük álló kocsitól haiti néger társával együtt odament hozzájuk a termetes Oscar Haiderman, és cigarettát kért. A négerből, akinek Silva volt a neve, a sötétben csak villogó fehér fogai látszottak.
Izja rögtön szóba elegyedett velük, Oscart valamiféle Thor Heyerdahlról faggatta. Silva rettenetes grimaszokat vágott, úgy tett, mintha sorozatot adna le géppisztolyból. Izja a hasához kapva eljátszotta, hogy megsebesült. Andrej semmit nem értett, és a jelek szerint Oscar sem. Mint kiderült, összekeverte Haitit és Tahitit…