Csak beverjük vele az összes ablakot, aztán meg ezek a dögök használják majd ellenünk a saját tégláinkat. Nem. Pirotechnikára van szükség. Rakétákra, petárdákra. Lenne csak vagy tíz tartály foszgénünk…
— Honnan lennének a Városban petárdák? — dörmögte megvetően egy basszus hang. —
Ami meg a foszgént illeti, szerintem akkor már inkább a páviánok…
Az emberek kezdtek összeverődni a főnökség körül. Egyedül a szerencsétlen görög húzódott féke, pokoli átkokat mormolva tisztogatta magát az utcai vízcsapnál.
Andrej a szeme sarkából figyelte, hogy a fekete farkú és cimborái alattomban megint a zöldségesbódé felé settenkednek. Az ablakokban itt is, ott is megjelent a helybeliek, főleg asszonyok félelemtől sápadt vagy izgalomtól vörös arca. “Hé, mit ácsorogtok ott? — kiáltozták az ablakokból. — Kergessétek el őket, végül is férfiak vagytok… Nézzétek, kifosztják a boltot!
Hé, fiúk, miért ácsorogtok, mint a faszentek? Úristen, sírnak a gyerekeim! Csináljatok már valamit, hogy kimehessünk innen! És még férfiaknak nevezik magukat… megijednek a majmoktól!” A férfiak mogorván és szégyenkezve vicsorogtak. Nyomott volt a hangulat.
— A tűzoltók! Ki kell hívni a tűzoltókat! — hajtogatta a basszus. — Létrákkal, fecskendőkkel…
— Ugyan már, honnan vennénk ennyi tűzoltót?
— A tűzoltók a Fő téren vannak.
— És ha fáklyákat szereznénk? Hátha a tűztől megijednek!
— A fenébe! Mi a francnak vették el a rendőröktől a fegyvert? Osszák ki!
— Nem kellene hazamennünk, emberek? A feleségem most biztosan egyedül van otthon.
— Ugyan már. Mindannyiunknak van felesége. Ezek az asszonyok is feleségek.
— Ez igaz.
— Talán fel kéne jutni a tetőkre. És onnan valamivel…
— Ugyan mivel, te hülye? A botoddal?
— Ó, a rohadt dögök — üvöltött fel hirtelen gyűlölködve a basszus hangú, nekilendült, és nagy ívben nekivágta feszítővasát a sokat szenvedett boltnak. A vas átütötte a furnérfalat, a fekete farkú és bandája kíváncsian odanézett, majd egy kis szünet után újra nekilátott a krumplinak és az uborkának. A nők az ablakokban gúnyosan hahotáztak.
— Nos, ez van — mondta valaki bölcselkedve. — Mindenesetre legalább itt tartjuk őket a jelenlétünkkel, korlátozzuk a mozgásukat. Ez is valami. Amíg itt vagyunk, nem mernek beljebb menni a Városba.
A többiek szétnéztek, és egyszerre kezdtek lármázni. A bölcselkedőbe belefojtották a szót.
Először is, mint kiderült, jelenlétüktől függetlenül a páviánok igenis egyre beljebb húzódnak a Városba. Másodszor pedig, ha nem is tennék, hogy képzeli a bölcselkedő, talán itt akar éjszakázni? Itt akar élni? Itt aludni? Pisilni és kakálni?
Ekkor ütemes patkócsattogás, szekérnyikorgás hangzott fel, és mindannyian az utca fels vége felé néztek és elhallgattak. Az úttesten lassan baktatott feléjük egy kétlovas szekér.
Termetes, több helyen kiégett orosz katonai vattakabátot és bricsesznadrágot viselő gazdája durva, vízhatlan vászoncsizmába bújtatott lábát féloldalt lelógatva bóbiskolt a bakon.
Lehajtott fejét bozontos szőke sörény borította, hatalmas, barnára égett kezében lazán lógott a gyeplő. A lovak — az egyik pej, a másik almásderes — lustán lépegettek, mintha szintén bóbiskoltak volna menet közben.
— A piacra megy — mondta valaki tisztelettel a hangjában. — Farmer.
— Hát igen, a farmereknek nincs sok gondjuk, ez a horda sem ér el odáig egyhamar…
— No, képzelem, mit művelnének a páviánok az ültetvényeken.
Andrej érdeklődve figyelt. Amióta a városba került, most látott először farmert, bár már sokat hallott róluk — állítólag mogorva vademberek, valahol messze északon élnek, kemény harcot vívnak a mocsárral és a dzsungellel, a városba kizárólag azért jönnek be, hogy áruba bocsássák gazdaságuk termékeit, és a városlakókkal ellentétben sosem változtatnak foglalkozást.
A szekér lassan közeledett, a farmer lehajtott feje időnként megrándult, néha csücsörített álmában, lazán fogta a gyeplőt. A majmok, amelyek eddig elég békés hangulatban voltak, hirtelen mérhetetlenül földühödtek. Talán a lovak izgatták fel őket, talán egyszerre megelégelték, hogy idegenek nyüzsögnek az ő utcájukban. Mozgásba lendültek, egyik helyről a másikra ugráltak, vicsorgatva mutogatták agyaraikat, a legel-szántabbak pedig felkapaszkodtak az ereszcsatornákon a tetőkre, és elkezdték szaggatni a cserepeket.
Az egyik első cserépdarab éppen a szekerest találta el a lapockái közt. A farmer összerázkódott, kihúzta magát, és véreres szemét tágra nyitva körülnézett. Az első, akit észrevett, a pápaszemes értelmiségi volt, amint fáradtan baktat visszafelé az eredménytelen üldözésből, egymagában lépkedve az úton a szekér mögött. A farmer szó nélkül kiengedte kezéből a gyeplőt (a lovak azonnal megálltak), leugrott a szekérről, és rá akart rontani “bűnösre”, de ebben a pillanatban egy másik cserépdarab éppen a feje búbján találta a pápaszemest. Az feljajdult, elejtette a rudat, leguggolt, és két karjával védte a fejét. A farmer elképedve megtorpant. Körülötte csak úgy záporoztak az úttestre a cserépdarabok, vöröses törmelékké esve szét.
— Szakasz, fedezékbe! — vezényelt Fritz, és maga is berohant a legközelebbi kapualjba. A többiek szétspricceltek, ki hova, Andrej pedig a falhoz simult a holt térben, és érdeklődve figyelte a farmert, aki elképedve nézett körül, és szemlátomást egy kukkot sem értett az egészből. Zavarodott pillantása végigsiklott a párkányokon, az ereszcsatornákon, amelyeken fürtökben lógtak a nekibőszült páviánok, lehunyta a szemét, fejét megrázta, majd újra tágra nyitotta szemét, és hangosan megszólalt:
— Az anyátok szentségit!
— Fedezékbe! — ordították neki mindenfelől. — Hé, szakállas! Ide gyere! Úgy kupán vágnak, hogy belebolondulsz, mocsárlakó…
— Mi a fene ez? — kérdezte hangosan a farmer az értelmiségitől, aki négykézláb mászva kereste a szemüvegét. — Megmondaná, kik ezek itt?
— Természetesen majmok — felelte dühösen az értelmiségi. — Hiszen uraságod is láthatja.
— Na, szép kis rend van itt — mondta elképedve a farmer, aki csak most ébredt fel végleg.
— És mindig kitalálnak valami újat…
A mocsári ember bölcselkedő és békés hangulatban volt. Meggyőződött róla, hogy az őt ért sérelem lényegében nem tekinthető sérelemnek, és most csupán némi elképedéssel figyelte a párkányokon és a lámpákon ugrándozó szőrös hordát. Szemrehányóan megcsóválta fejét, beletúrt a szakállába. Az értelmiségi végre megtalálta a szemüvegét, felkapta a botját, és hanyatt-homlok iramodott fedezékbe, így a farmer egyedül maradt az utca közepén — egyedüli és nagyon is csábító célpontként a bundás tüzérek számára.
Nyomban vagy tucatnyi jókora cserépdarab tört miszlikbe a farmer lába előtt, néhány kisebb lövedék a vállán és bozontos fején csattant.
— Hát ez meg mi a fene? — bődült el a farmer, ám egy újabb találat a homlokát érte. A mocsári ember ekkor szó nélkül a szekerénél termett.
Andrej, aki éppen szemben vele lapult a falnak, először azt hitte, a farmer felpattan a szekérre, a lovak közé csap, és visszanyargal a mocsárba, minél távolabb ettől a veszélyes helytől. Ám a szakállasnak eszében sem volt a lovak közé csapni. “Ocsmány kurvák” —
morogta, miközben lázas sietséggel, de ügyesen nekilátott kibontani rakományát. Széles hátától Andrej nem láthatta, mit művel, de a szemközti ablakokban az asszonyok mindent láttak, egyszerre mindannyian felsikoltottak, becsukták az ablakokat, és eltűntek. Andrejnek még pislogni sem volt érkezése, mire a szakállas leguggolt a szekér mellé, feje fölött megjelent egy vaskos, olajosán fénylő, lyukacsos fémborítású cső, a háztetőre irányítva.