Kolon főtörzs bliccelt ebből a bizonyos iskolából. Nem azért, sietett volna kijelenteni, mert megpróbálni visszaszorítani a bűnözést Ankh-Morporkban olyan, mint megpróbálni visszaszorítani a sót a tengerben, s az egyetlen elismerés, amelyet a törvény bármelyik lelkes oltalmazója alkalmasint kaphat az a fajta, amely így szóclass="underline" „Hé, az a holttest a csatornában nem az öreg Kolon főtörzs?” hanem, mert a modern, rámenős, intelligens igazságügyi tisztviselő mindig egy ugrással a jelenkori bűnözők előtt kell járjon. Egy nap valaki feltétlen megpróbálja ellopni a Rézhidat, és akkor majd pont ott találja Kolon főtörzsőrmestert erre várakozva.
Közben a híd csöndes, szélárnyékos helyet nyújtott, ahol elszívhat egy nyugtató cigarettát, és valószínűleg nem lát semmit, ami fölzaklatná.
Könyökével a mellvédre támaszkodott, tétován az Életen merengve.
Egy alak botorkált ki a ködből. Kolon főtörzs fölismerte a varázslók ismerős, csúcsos kalapját.
— Jó estét, konstábler! — károgta az alak.
— ’Reggelt, méltóságod!
— Lenne szíves fölsegíteni a mellvédre, konstábler?
Kolon főtörzs habozott. De a fickó varázsló. Az ember komoly bajba kerülhet, ha nem segít a varázslóknak.
— Valami új varázslatot próbál ki, méltóságos uram? — érdeklődött éles elméjűen, miközben fölsegítette a vézna, ám meglepően nehéz testet az omladozó építményre.
— Nem.
Motolla Alánk lelépett a hídról. Cuppanás hallatszott[4].
Kolon főtörzs lepillantott, miközben az Ankh vize lassan megint összezárult.
Ezek a varázslók. Mindig mesterkednek valamiben.
Figyelte egy darabig. Jó néhány perccel később háborogni kezdett a mocskos hab és szemét az egyik hídpillér aljánál, ahol síkos lépcsősor vezetett le a vízhez.
Megjelent egy csúcsos kalap.
Kolon főtörzs hallotta, ahogy a varázsló lassan megmássza a lépcsőt és suttogva káromkodik.
Motolla Alánk újra fölért a híd tetejére. Teljesen átázott.
— El kell menjen átöltözni — ajánlotta Kolon főtörzs. — Halálra fázhat, ha így álldogál.
— Hah!
— Tegye a lábát egy pattogó tűz elé, én ezt tenném.
— Hah!
Kolon főtörzs ránézett a saját, személyes tócsájában álló Motolla Alánkra.
— Valami különlegesfajta vízalatti mágiát próbált ki, méltóságos uram? — kockáztatta meg.
— Nem egészen, konstábler.
— Mindig érdekelt, milyen lehet a víz alatt — jelentette ki Kolon főtörzs bátorítóan. — A mélység titkai, különös és csodálatos lények… a mamám mondott egyszer egy mesét nekem arról a kisfiúról, aki hableánnyá változott, hát, nem hableánnyá, és voltak neki azok a kalandjai a tenger a…
A hangja elapadt Motolla Alánk rettenetes tekintetétől.
— Unalmas — közölte Motolla. Megfordult és elkezdett elbotorkálni a ködbe. — Nagyon, nagyon unalmas. Tényleg nagyon unalmas.
Kolon főtörzs egyedül maradt. Reszkető kézzel újabb cigarettára gyújtott, és elkezdett sietve az Őrség főhadiszállása felé lépkedni.
— Az az arc — motyogta magának. — És az a tekintet… pont mint a hogyhíjják… ki az a nyavalyás törpe, aki a Hajókötél utcában a csemegeboltot vezeti…
— Főtörzs!
Kolon megmerevedett. Aztán lenézett. Egy arc bámult föl rá a talajszintről. Amikor újra uralkodott magán, ki tudta venni éles vonásait régi barátjának, Ráteszem-a-Kést-a-Saját-Torkomra Himpellernek, aki a Korongvilág eleven és beszédes érve azon elmélet mellett, hogy az emberiség egy patkányfajtól származik. R.K.S.T. Himpeller szerette magát tengerentúli kereskedelemmel foglalkozó nagyvállalkozóként leírni; mindenki más úgy szerette leírni őt, mint vándorló házalót, aki mindig hoppon marad pénzszerző agyszüleményei valami apró, ám alapvető hibája miatt, mint például amikor megkísérel olyasmit eladni, ami nem az övé, vagy nem működik, illetve néha nem is létezik. Közismert, hogy a tündérek adta arany reggelre elpárolog, ám vasbetontömb összehasonlítva Torok némelyik portékájával.
Torok valami lépcső alján állt, ami levezetett Ankh-Morpork számtalan pincéjéből az egyikbe.
— Helló, Torok!
— Lejönnél ide egy percre, Fred? Tudnék használni egy kis jogi segítséget.
— Valami gondod van, Torok?
Himpeller megvakarta az orrát.
— Hát, Fred… bűncselekmény az, ha adnak neked valamit? Úgy értem, anélkül, hogy tudnál róla?
— Valaki adott neked dolgokat, Torok?
Torok bólintott. — Nem t’om. Tudod, hogy itt lent árukat tartok? — kérdezte.
— Aha.
— Tudod, csak lejöttem, hogy elvégezzek egy kis leltározást, és… — Tehetetlenül intett a kezével. — Hát… vess rá egy pillantást…
Kinyitotta a pinceajtót.
Valami a sötétben placcsant.
Motolla Alánk céltalanul imbolygott egy sötét sikátorban A Gyehennában, maga elé nyújtott karral, csuklóból lelógatott kézzel. Nem tudta, miért. Csak valahogy ez tűnt a helyes járásmódnak.
Ugorjon le egy épületről? Nem, az sem jönne össze. Épp eléggé nehéz járkálni már így is, és két, törött láb nem használna. Méreg? Úgy képzelte, olyan lenne, mint a rendkívül kínzó gyomorfájás. Kötél? A lógás valószínűleg még unalmasabb lenne, mint a folyó fenekén ücsörgés.
Odaért egy büdös grundhoz, ahol számos sikátor találkozott össze. Patkányok illantak el előle. Egy macska nyávogott és elrohant a háztetőkön.
Miközben ácsorgott azon tűnődve, hol van, miért létezik, és minek kellene most történnie, hirtelen egy kés hegyét érezte a gerincén.
— Oké, tata — szólalt meg egy hang a háta mögött. — Választhatsz, vagy a pénzed, vagy az életed.
A sötétségben Motolla Alánk szája rettentő vigyorba húzódott.
— Nem szórakozom, öreg — jelentette ki a hang.
— A Tolvajok Céhéből vagy? — kérdezte Motolla anélkül, hogy megfordult volna.
— Nem, mi… szabadúszók vagyunk. Gyerünk, lássuk már a pénzed színét!
— Nincs pénzem — felelte Motolla. Megfordult. Még két rabló állt mögötte.
— Tik istenek, nézzétek a tekintetét! — fakadt ki egyikük.
Motolla fölemelte karját a feje fölé.
— Óóóóóóóó — nyögte.
A haramiák elhátráltak. Sajnos, volt mögöttük egy fal.
Odalapultak hozzá.
— ÓóóóÓÓÓÓóóóóhúzzatokafrancbaÓÓÓóóó — szólította fel őket Motolla, aki nem fogta föl, hogy a menekülés egyetlen útja rajta keresztül vezet. A szemét is forgatta a nagyobb hatás kedvéért.
Félelmükben csaknem megháborodva, a támadójelöltek a karja alá bukva iszkoltak, de még előtte egyikük markolatig döfte kését Motolla tyúkmellébe.
Aki lenézett rá.
— Hé! Ez volt a legjobb köntösöm! — dühöngött. — Azt akartam, hogy ebben temessenek el… és most nézzétek! Tudjátok, milyen nehéz megstoppolni a selymet? Gyertek vissza ebben a… Nézzetek rá, itt látszik a…
Hallgatózott. Nem hallatszott más, csak a távoli és távolodó léptek rohanása.
Motolla Alánk eltávolította a kést.
— Meg is ölhetett volna — motyogta, miközben elhajította.
A pincében Kolon főtörzs fölvette a padlón hatalmas halmokban heverő tárgyak egyikét.
— Tuti, hogy ezrével vannak — jegyezte meg Torok mögüle. — Azt szeretném tudni, kitette ide ezeket?[5]
4
Teljes mértékben igaz, hogy az élőholtak nem tudnak átkelni folyóvizen. Azonban a természettől fogva zavaros, már a síkságok hordalékával terhelten érkező Ankh folyó, miután áthaladt a városon (lakosság 1.000.000), nem szükségszerűen sorolható be a „folyó”, vagy mi azt illeti, a „víz” kategóriákba.
5
Bár nem mindennapos, a Korongvilágon tényleg létezik olyasmi, hogy ellenbűncselekmény, összhangban az alapvető törvénnyel, mely szerint a multiverzumban mindennek megvan az ellentéte. Ezek azonban nyilvánvalóan ritkák. Pusztán adni valakinek valamit nem a rablás ellentéte; ahhoz, hogy ellenbüntett legyen, oly módon kell elkövetni, hogy az áldozatnak