Kolon főtörzs körbe-körbe forgatta a tárgyat a kezében.
— Sosem láttam még ilyet — közölte. Megrázta. Az arca földerült. — Mutatósak, hát nem?
— Az ajtó zárva volt meg minden — állította Torok. — És kifizettem a Tolvajok Céhének díját.
Kolon újra megrázta a tárgyat.
— Szép — mondta.
— Fred?
Kolon lenyűgözve nézte, ahogy a kis hópelyhek hullanak a parányi üveggömbön belül. — Hmm?
— Mit kellene tennem?
— Nem t’om. Gondolom, a tieid, Torok. Viszont el se tudom képzelni, miért akarna bárki is megszabadulni tőlük.
Az ajtó felé fordult. Torok odalépett elé.
— Akkor hát tizenkét garas lesz — említette meg zökkenőmentesen.
— Mi?
— Azért, amit épp most dugtál a zsebedbe, Fred.
Kolon előkotorta a gömböt a zsebéből.
— Úgyan már! — tiltakozott. — Te csak itt találtad őket! Egy garasodba se kerültek!
— Igen, de ott a raktározás… csomagolás… kezelés…
— Két garas — alkudozott kétségbeesetten Kolon.
— Tíz.
— Három.
— Hét garas… és jelzem, ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.
— Rendben — válaszolta vonakodva a főtörzsőrmester. Újra megrázta a gömböt.
— Hát nem szép? — dünnyögte.
— Minden garast megér — nyilatkozta Himpeller. Reménykedve dörzsölte össze a kezét. — Úgy fogják vinni, mint a cukrot — állapította meg, fölszedett egy maroknyit és belökte őket egy dobozba.
Amikor távoztak, bezárta maguk mögött az ajtót.
A sötétben valami placcsant.
Ankh-Morporkban mindig is nemes hagyomány volt bármiféle fajtájú, színű és alakú népség szíveslátása, föltéve, hogy az illetőknek van költőpénze meg retúrjegye.
A Kalmárok Céhének híres kiadványa, Hoszták az Istennek Ankh-Morporcba, az Ezer Meglepetés Wárosába szerint „Ön, a látogató bisztos lehet a Meleg Fogatatásban ezen Ősi Wáros számtalan vendégelőjében és fogadójában, ahol sokan specilizálják maguk a meszi tájakról érkező vendég ízlésének kielégittésére. Szóval ha ön Ebmer, Trol, Törp, Kobold vagy Mannó, Ank-Morporke fölemeli az Ön vigadó Poharát és azt mondja: Éljél! Egészségedre, Kölök! Föl, Te Fenék!”
Motolla Alánk nem tudta, hova járnak az élőhalottak szórakozni. Csak annyit tudott, és ezt holtbiztosan tudta, hogy ha a szórakozás bárhol lehetséges számukra, akkor valószínűleg Ankh-Morporkban.
Fáradságos léptei mélyebbre vitték A Gyehennában. Csak most már nem voltak olyan fáradságosak.
Több mint egy évszázadig Motolla Alánk a Láthatatlan Egyetem falai között lakott. A fölhalmozott éveket tekintve, talán hosszú ideig élt. A tapasztalatok szempontjából körülbelül tizenhárom évesnek számított.
Olyasmiket látott, hallott és szagolt, amiket korábban sosem látott, hallott vagy szagolt.
A Gyehenna volt a város legrégibb része. Ha készíthetnél afféle domborzati térképet a bűnösségről, erkölcstelenségről és univerzális züllöttségről, eléggé hasonlóan azokhoz a gravitációs erőtér ábrázolásokhoz egy Fekete Lyuk körül, akkor még Ankh-Morporkban is, A Gyehennát akna jelenítené meg. Azt igazat megvallva A Gyehenna fölöttébb hasonlít a fent említett, jól ismert csillagászati jelenséghez: van bizonyos erős vonzereje, fény nem szökik ki belőle, és csakugyan válhat egy másik világba vezető kapuvá. A másvilágba.
A Gyehenna város volt a városban.
Az utcák zsúfoltak voltak. Beburkolózott alakok somfordáltak tova sajátos küldetésben. Különös zene szivárgott föl a felszínre mélyen fekvő lépcsőházakból. Valamint csípős és izgató illatok is.
Alánk elment kobold csemegeboltok és törpekocsmák mellett, ahonnan a törpék által hagyományosan egyszerre művelt éneklés és verekedés hangjai érkeztek. És akadtak itt trollok, úgy haladva át a tömegen, mint… mint ahogy nagy emberek mozognak kis emberek között. És nem is cammognak.
Motolla mostanáig csak a város előkelőbb részeiben[6] látott trollokat, ahol eltúlzott óvatossággal mozogtak, nehogy véletlenül valakit agyonverjenek és megegyék. A Gyehennában nagyokat léptek, félelem nélkül, s olyan magasra emelték fejük, hogy majdnem lapockájuk fölé került.
Motolla Alánk úgy bóklászott a tömegben, mint egy vaktában kilőtt golyó a tivoliasztalon. Itt egy bárból érkező kormos hangrobbanás visszapenderítette az utcára, ott egy szokatlan és tiltott gyönyöröket ígérő, diszkrét kapualj mágnesként vonzotta magához. Motolla Alánk élete eddig még szokásos és megengedett gyönyörökből sem tartalmazott nagyon sokat. Még abban sem volt biztos, mik ezek. Néhány vázlat egy rózsaszínnel megvilágított, hívogató kapualj mellett még nagyobb homályt keltett benne, ám ugyanakkor hihetetlen sóvárgást is az okulásra.
Örömteli elképedéssel újra és újra megfordult.
Ez a hely! Csak tíz perc sétára vagy tizenöt perc vánszorgásra az Egyetemtől! És sose tudta, hogy létezik! Ez a rengeteg ember! Ez a rengeteg lárma! Ez a rengeteg élet!
Különféle alakú és fajtájú népek taszigálták. Egyik-másik elkezdett valamit mondani, majd gyorsan becsukta a száját és elsietett.
Ezek azt gondolták… a tekintete! Mintha metszene!
És aztán egy hang az árnyékokból megszólította:
— Helló, nagy fiú! Szeretnéd jól érezni magad?
— Ó, igen! — válaszolta Motolla Alánk, belefelejtkezve a csodálkozásba. — Ó, igen! Igen!
Megfordult.
— Ördög és pokol! — Hallatszott, ahogy valaki eliramodik a sikátorban.
Motollának megnyúlt az arca.
Az élet, nyilvánvalóan, kizárólag az élőknek van fenntartva. Talán ez a vissza-a-testedhez ügylet mégis hiba volt. Bolond volt, hogy másképp hitte.
Megfordult és, alig is törődve azzal, hogy a saját szívét dobogásban tartsa, visszament az Egyetemre.
Motolla átcammogott a négyszögletes belső udvaron a Nagycsarnokba. Az Arkrektor tudni fogja, mi a teendő…
— Ott van!
— Ő az!
— Kapjátok el!
Motolla gondolatmenete irányt tévesztve lezuhant a magasból. Körbenézett a fél tucat, kivörösödött, aggódó és, mindenek fölött, ismerős arcra.
— Ó, helló, Dékán — vetette oda boldogtalanul. — És az ott a Rangidős Lovász? Ó, és az Arkrektor, ez…
— Ragadjátok meg a karját!
— Ne nézzetek a szemébe!
— Ragadjátok meg a másik karját!
— Ezt a saját érdekedben tesszük, Motolla!
— Ez nem Motolla! Ez az Éj egyik fattya!
— Biztosítalak…
— Fogjátok a lábát?
— Ragadjátok meg a lábát!
— Ragadjátok meg a másik lábát!
— Megragadtatok mindent? — bömbölte az Arkrektor.
A varázslók bólintottak.
Mustrum Maphlaves benyúlt köntöse megbízható rejtekébe.
— Jól van, ember alakot öltött szörnyeteg — dörmögte —, hát akkor mit gondolsz erről? Ah-ha!
Motolla rákancsított a kis tárgyra, amelyet diadalmasan az orra elé dugtak.
— Nos, ööö… — nyögte félénken. — Azt mondanám… igen… hmm… igen, a bűz jellegzetes, ugyebár… igen, határozottan. Allium sativum. Közönséges háztartási fokhagyma. Ugye?
A varázslók rámeredtek. Aztán a kis, fehér gerezdre. Majd megint Motollára.