— Igazam van, nemde? — kérdezte és megpróbált elmosolyodni.
— Ööő — válaszolta az Arkrektor. — Igen. Igen, ez a helyes válasz. — Maphlaves keresgélt valamit, amit hozzátehetne. — Ez már derék! — mondta.
— Köszönöm, hogy próbálkoztok — jelentette ki Motolla. — Tényleg nagyra értékelem. — Előrelépett. A varázslók ennyi erővel akár egy gleccsert is megkísérelhettek volna visszatartani.
— És most le fogok feküdni — közölte. — Hosszú volt a nap.
Beimbolygott az épületbe és végigrecsegett a folyosókon, míg szobájához nem ért. Úgy tűnt, valaki más bekölniztette a holmijának egy részét, ám Motolla elbánt ezzeclass="underline" egyszerűen fölkapta az egészet karja egyetlen mozdulatával és kidobta a folyosóra.
Aztán lehevert az ágyra.
Alvás. Nos, mindenesetre fáradt. Kezdetnek megteszi. Ám az alvás azt jelenti, hogy kiengedi kezéből az irányítást, és nem volt túl biztos abban, hogy már minden rendszer teljes mértékben működőképes.
Egyébként is, ha már a tárgynál vagyunk, egyáltalán van szüksége alvásra? Elvégre halott. Az elvileg olyan, mint az alvás, csak még inkább. Azt mondják, meghalni olyan, mint elaludni, bár persze, ha nem vigyázol, egyes részeid elrohadhatnak és lepotyoghatnak.
Különben is, mit kell csinálnod, amikor alszol? Álmodni… annak az egésznek nem az emlékeid elrendezéséhez vagy mihez van köze? És valójában hogyan fogsz neki?
Fölbámult a mennyezetre.
— Sose gondoltam volna, hogy halottnak lenni ennyi bajjal jár — szólalt meg fennhangon.
Egy idő múlva a halk, ám kitartó nyikorgó nesz arra késztette, hogy odafordítsa a fejét.
A kandalló fölött volt egy díszes gyertyatartó, hozzáerősítve egy falikarhoz. Olyannyira megszokott bútordarab volt, hogy Motolla valójában rá se nézett ötven éve.
Most azonban a gyertyatartó elkezdte kicsavarni magát. Lassan forgott, fordulatonként nyikorogva egyet. Fél tucat fordulat után leesett és a padlón csörömpölt.
A megmagyarázhatatlan jelenségek önmagukban nem szokatlanok a Korongvilágon[7]. Csak rendes körülmények között több értelmük van, vagy legalábbis egy kissé érdekesebbek.
Úgy tűnt, semmi másnak nem áll szándékában megmozdulni. Motolla megnyugodott és visszatért emlékei rendezéséhez. Volt ott egy csomó minden, amiről teljesen megfeledkezett.
Kintről kurta suttogás hallatszott, aztán kivágódott az ajtó…
— Fogjátok meg a lábát! Fogjátok meg a lábát!
— Ragadjátok meg a karját!
Motolla megpróbált fölülni. — Ó, helló mindenkinek! — mondta. — Mi a baj?
Az Arkrektor az ágy lábánál egy zsákban kotorászott és előhúzott egy nagy és súlyos tárgyat.
Föltartotta.
— Ah-ha! — mondta.
Motolla megszemlélte.
— Igen? — firtatta segítőkészen.
— Ah-ha — ismételte meg az Arkrektor, ám valamivel kevesebb meggyőződéssel.
— Ez a jelképes kétnyelű bárd Vak Ió kultuszából — közölte Motolla.
Az Arkrektor kifejezéstelen tekintetet vetett rá.
— Ööö, igen — válaszolta. — Úgy van. — Áthajította a válla fölött, csaknem eltávolítva a Dékán bal fülét, és megint a zsákban kutakodott.
— Ah-ha!
— Ez egy meglehetősen szép példánya Offler, a Krokodilisten Félelmetes Agyarának — állapította meg Motolla.
— Ah-ha!
— És az egy… lássam csak… igen, az ízetlen Ordpor Repülő Kacsáinak ízléses készlete. Szavamra, ez jó móka!
— Ah-ha.
— Az meg… meg ne mondjátok, meg ne mondjátok… az meg a hírhedt Kolmosz kultusz szent linglongja, nem?
— Ah-ha?
— Azt hiszem, az ott a Howondaföld háromfejű-hal-hitfelekezetének egyik háromfejű hala — jelentette ki Motolla.
— Ez nevetséges — nyilatkozta az Arkrektor leejtve a halat.
A varázslók válla megroggyant. A vallásos tárgyak mégsem orvosolják olyan csalhatatlanul az élőholtakat.
— Tényleg sajnálom, hogy ilyen kellemetlenséget okozok — mentegetőzött Motolla.
A Dékán hirtelen fölragyogott.
— Napfény! — kiáltotta izgatottan. — Az majd megteszi a magáét!
— Fogd a függönyt!
— Fogd a másik függönyt!
— Egy, két, há… most!
Motolla pislogott a betörő napfényben.
A varázslók visszafojtották lélegzetük.
— Sajnálom — mondta. — Nem úgy néz ki, mintha működne.
A mágusok válla újfent megroggyant.
— Nem érzel semmit? — érdeklődött Maphlaves.
— Semmi porrá omlás és eloszlásérzet? — firtatta reménykedve a Rangidős Lovász.
— Az orrom hajlamos a lehámlásra, ha túl sokáig vagyok a napon — tudatta velük Motolla. — Nem tudom, hogy az segít-e. — Megpróbált mosolyogni.
A varázslók összenéztek és vállat vontak.
— Gyerünk ki! — javasolta az Arkrektor. A mágusok kitódultak.
Maphlaves követte őket. Megtorpant az ajtónál és ujját csóválta Motolla felé.
— Ez az együttműködni nem hajlandó viselkedés, Motolla, egy csöppet se használ neked — szögezte le és bevágta az ajtót maga mögött.
Néhány másodperccel később az ajtókilincset tartó négy csavar nagyon lassan kisrófolta magát. Fölemelkedtek, egy ideig a mennyezethez közelében keringtek, aztán leestek.
Motolla ezen elgondolkozott egy darabig.
Emlékek. Töméntelenje van belőlük. Százharminc év emlékei. Amikor életben volt, ismeretei századrészére sem tudott visszaemlékezni, de most, hogy halott s tudata tiszta minden kuszaságtól, kivéve gondolatai magányos ezüstfonalát, érezte, hogy mindegyik megvan. Minden, amit valaha olvasott, minden, amit valaha látott, minden, amit valaha hallott. Mind megvan, sorba osztályozva. Semmi sincs elfelejtve. Minden a helyén.
Három megmagyarázhatatlan jelenség egy napon. Négy, ha beszámítja folytatódó létezése tényét is. Az tényleg megmagyarázhatatlan.
És magyarázatot igényel.
Hát, ez immár valaki más gondja. Immár minden valaki más gondja.
A varázslók Motolla szobájának ajtaján kívül lapultak.
— Minden megvan? — kérdezte Maphlaves.
— Miért nem intéztethetjük el valamelyik szolgával? — motyogta a Rangidős Lovász. — Ez méltóságunkon aluli.
— Mert azt akarom, hogy rendesen legyen elintézve és méltósággal — csattant föl az Arkrektor. — Amennyiben bárki is eltemet egy karóval keresztüldöfött varázslót egy keresztútnál, akkor ezt varázslóknak kell megtennie. Elvégre, mi vagyunk a barátai.
— Amúgy meg, mi ez az izé? — tudakolta a Dékán, szemügyre véve a szerszámot a kezében.
— Ásónak nevezik — válaszolta a Rangidős Lovász. — Sokszor láttam, hogy a kertészek használják ezeket. A hegyes végét kell beledöfd a földbe. Onnantól a dolog kissé technikai.
Maphlaves bekukucskált a kulcslyukon.
— Most megint lefeküdt — közölte. Föltápászkodott, leverte a port a térdéről, és megfogta a kilincset. — Rendben — mondta. — Vegyétek át az én tempóm! Egy… két…
Modo, a kertész egy talicskányi sövénynyesedéket tolt az új Nagyenergiájú Mágia Kutatóközpont mögötti tűzhöz, amikor fél tucat varázsló haladt el mellette — varázslókhoz mérten — nagy sebesen. A magasba emelt Motolla Alánkot cipelték maguk között.
Modo hallotta, hogy Motolla így szóclass="underline" — De komolyan, Arkrektor, egész biztos, hogy ez most majd működni fog…?
7
Például a haleső oly gyakori Fenyőkredencek kicsiny, kontinentális falvában, hogy virágzó füstölő, tartósító és füstölt-hering-filéző ipara jött létre. És Syrrit hegyvidékein számos, egész éjszakára a réten hagyott birkát másnap reggel