— Szívünkön viseljük az érdekeid — felelte Maphlaves.
— Ebben biztos vagyok, ám…
— Hamarosan elérjük, hogy megint a réginek érezd magad — állította a Kincstárnok.
— Nem, dehogy is! — sziszegte a Dékán. — Pontosan ez a dolog lényege!
— Hamarosan elérjük, hogy megint ne a réginek érezd magad, pontosan ez a dolog lényege — hebegte a Kincstárnok, amikor befordultak a sarkon.
Modo újra megfogta a talicska rúdját és elgondolkozva gurította a félreeső térség felé, ahol a tüzét, a trágyadombjait, az avarhalmát és a kis fészert tartotta, amiben üldögélni szokott, amikor esett.
Korábban a palotában volt segédkertész, de ez az állás sokkal érdekesebb. Az embernek tényleg szüksége van arra, hogy elevenséget lásson.
Ankh-Morpork társadalma utcai társadalom. Mindig zajlik valami érdekes. Jelen pillanatban egy kétlovas gyümölcsszállító szekér kocsisa hat hüvelyk magasra emelte a levegőbe a Dékánt a Dékán köntösének tarkójánál fogva, és azzal fenyegetőzött, hogy áttolja a Dékán képét a Dékán fejének hátulján.
— Ezek őszibarackok, ugyi? — üvöltötte folyamatosan. — Tuggya, mi történik a túl sokáig hányódó őszibarackokkal? Ütődöttek lesznek. Itten egy csomó minden lesz hamarosan ütődött.
— Én varázsló vagyok, tudja — jelentette ki a Dékán, jóllehet hegyes orrú cipője himbálózott. — Ha nem lenne az a tény, hogy a szabályok tiltják a mágiahasználatot civilekkel szemben, a puszta védekezést kivéve minden más esetben, akkor maga vitán felül nagyon nagy bajban lenne.
— Különben is, micsinál? — kérdezte a kocsis, leengedve a Dékánt, hogy gyanakodva átnézhessen a válla fölött.
— Aha — mondta egy férfi, aki egy rönkökkel teli társzekeret húzó fogatot próbált irányítani. — Mi folyik itt? Itt akadnak olyanok, akiket órabérben fizetnek, tudja!
— Menjenek már tovább ott elöl!
A rönkfafuvaros megfordult ülésén és szóba elegyedett a mögötte levő kocsik sorával. — Próbálok — mondta. — Nem az én hibám, igaz? Itt egy csomó varázsló épp fölássa az istenekverte utcát!
Az Arkrektor sáros arca átkémlelt a lyuk peremén.
— Ó, az istenek szerelmére, Dékán — vetette oda —, megkértelek, hogy rendezd el a dolgokat!
— Igen, én már meg is kértem ezt az úriembert, hogy tolasson vissza és menjen másfelé — válaszolta a Dékán, aki félt, hogy mindjárt megfullad.
A gyümölcsárus megperdítette a varázslót, hogy az láthassa a zsúfolt utcákat.
— Próbált már valaha visszatolatni egyszerre hatvan szekérrel? — firtatta. — Az ugyanis nem könnyű. Különösen, amikor akárki képtelen megmozdulni, mert maguk nagyokosok miatt a kocsik az egész háztömb körül föltorlódtak, és senki se tud mozdulni, mert mindenki útjában van valaki másnak, értve?
A Dékán megpróbált bólintani. Ő maga is kétellte, vajon okos dolog volt-e kiásni a lyukat Ankh-Morpork legforgalmasabb utcái közül kettőnek, a Kisistenek utcájának és a Promenádnak kereszteződésénél. Amikor elhatározták, logikusnak tűnt. Még a legállhatatosabb élőholtnak is tisztességesen eltemetve kell maradnia olyan mennyiségű közlekedés alatt. Csupán az volt a gond, hogy senki sem gondolkozott el alaposabban arról, hogy micsoda nehézséget okoz, ha fölásnak két főútvonalat csúcsforgalom idején.
— Rendben, rendben, lássuk, mi folyik itt?
A bámészkodók tömege szétnyílt, hogy átengedje Kolon főtörzsőrmester testes alakját. Megállíthatatlanul ment keresztül az emberek között, pocakja haladt az élen. Amikor meglátta a varázslókat derékig az út közepén kiásott gödörben, nagy, vörös képe földerült.
— Akkor hát, mi is ez? — kérdezte. — Nemzetközi útkereszteződés-tolvajok bandája?
Majd kiugrott a bőréből örömében. Hosszú távú rendfenntartó stratégiája bevált!
Az Arkrektor egy lapátnyi ankh-morporki agyagot borított a csendőr csizmájára.
— Ne szamárkodjon, ember! — csattant föl. — Ez életbevágóan fontos.
— Na, persze. Mind ezt mondják — bólogatott Kolon főtörzsőrmester, akit nem lehetett könnyen eltéríteni egy gondolatmenettől, ha már egyszer mentális sebességbe kapcsolt. — Fogadok, hogy százával vannak falvak olyan pogány helyeken, mint pölö Klaccs, amik jó pénzt adnának egy ehhez hasonló, rendes, köztiszteletben álló kereszteződésért, mi?
Maphlaves eltátott szájjal nézett föl rá.
— Miről karattyol, konstábler? — firtatta. Ingerülten odamutatott csúcsos kalapjára. — Nem hallotta, mit mondtam? Varázslók vagyunk. Ez varázslóügy. Szóval, ha valahogy elirányítaná a forgalmat körülöttünk, legyen olyan jó…
— …ezek az őszibarackok máris törődöttek lesznek, ha csak rájuk nézel… — szólalt meg egy hang Kolon főtörzsőrmester mögött.
— A vén bolondok már félórája föltartanak minket — közölte a marhahajcsár, aki már rég elvesztette az uralmat negyven tinó fölött, melyek most céltalanul bóklásztak a közeli utcákon. — Azt akarom, hogy tartóztassa le őket!
Földerengett a főtörzsőrmesterben, hogy vigyázatlanul a színpad kellős közepére helyezte magát egy olyan drámában, amelybe sok száz ember keveredett, némelyikük pláne varázsló, és mindegyik mérges.
— Akkor hát mit is csinálnak? — tudakolta elhalóan.
— Eltemetjük a kollégánk. Miért, minek látszik? — förmedt rá Maphlaves.
Kolon tekintete odafordult a nyitott koporsóra az út mellett. Motolla Alánk integetett neki.
— De… ő nem halott… ugye? — kérdezte összeráncolódó homlokkal, ahogy megpróbált boldogulni a fennálló helyzetben.
— A látszat néha csal — válaszolta az Arkrektor.
— De épp most integetett nekem — jelentette ki a főtörzsőrmester kétségbeesetten.
— Na és?
— Hát, nem szokványos a…
— Teljesen rendben van, főtörzs — közölte Motolla.
Kolon főtörzsőrmester közelebb oldalgott a koporsóhoz.
— Nem méltóságod láttam tegnap éjszaka, amint a folyóba vetette magát? — suttogta oda a szája sarkából.
— De igen. És maga nagyon segítőkész volt — felelte Motolla.
— És aztán újra valahogy kivetette magát belőle — folytatta a főtörzsőrmester.
— Sajnos, igen.
— Pedig egy örökkévalóságig odalent volt.
— Hát, tudja, nagyon sötét volt. Nem találtam a lépcsőt.
Kolon főtörzsőrmester kénytelen volt belátni, hogy ez logikus.
— Hát… gondolom, akkor maga tényleg halott kell legyen — ismerte el. — Senki sem lehet képes odalent maradni, aki nem halott.
— Úgy van — értett egyet Motolla.
— Csak akkor miért integet meg beszél? — érdeklődött Kolon.
A Rangidős Lovász kidugta fejét a lyukból.
— Holttetemek esetében nem ismeretlen jelenség a mozgás és zajkeltés, főtörzs — tudatta kéretlenül. — Az egész önkéntelen izomrángásokra megy vissza.
— Ami azt illeti, a Rangidős Lovásznak igaza van — állt a pártjára Motolla Alánk. — Én is olvastam ezt valahol.
— Ó! — Kolon főtörzsőrmester körbenézett. — Stimmt — szólalt meg habozva. — Hát… gondolom, rendben van…
— Oké, kész vagyunk — jelentette ki az Arkrektor kimászva a lyukból. — Elég mély már. Gyere, Motolla, menj szépen le!
— Tudjátok, tényleg mélységesen meg vagyok hatva — jegyezte meg Motolla, hanyatt dőlve a koporsóban. Igazán kitűnő koporsó volt, egyenesen a Szilfa utcai hullaházból. Az Arkrektor megengedte, hogy ő maga válassza ki.