Maphlaves fölvett egy kalapácsot.
Motolla ismét fölült.
— Mindenki olyan sok fáradozásba verte magát…
— Igen, hogyne — felelte Maphlaves és körülnézett. — Na most… kinél van a karó?
Mindenki a Kincstárnokra nézett.
A Kincstárnok szerencsétlennek látszott.
Kotorászott egy zacskóban.
— Nem tudtam szerezni karajt — közölte.
Az Arkrektor eltakarta kezével szemét.
— Rendben — szólalt meg halkan. — Tudod, hogy nem vagyok meglepve? Egyáltalán nem vagyok meglepve. Mit szereztél? Báránybordát? Egy szép szelet sertéshúst?
— Zellert — felelte a Kincstárnok.
— Az idegeitől van — vágta rá sietve a Dékán.
— Zellert — ismételte meg az Arkrektor olyan önuralommal, ami elég szilárd volt ahhoz, hogy lópatkókat lehessen görbíteni köré. — Rendben.
A Kincstárnok odanyújtott neki egy ázott, zöld köteget. Maphlaves elvette.
— Na most, Motolla — mondta —, szeretném, ha azt képzelnéd, hogy amit a kezemben tartok…
— Teljesen rendben van — válaszolta Motolla.
— Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek beléd kalapálni…
— Megnyugtatlak, nekem mindegy — felelte Motolla.
— Mindegy neked?
— Az elvi alap szilárd — mutatott rá Motolla. — Ha csak átadod nekem a zellert, de azt gondolod, hogy belém döfsz egy karót, az valószínűleg megteszi.
— Ez igazán rendes tőled — hálálkodott Maphlaves. — Ez nagyon tisztességes lélekre vall.
— Esprit de korpusz — ismerte el a Rangidős Lovász.
Maphlaves szúrósan meredt rá, aztán drámaian Motolla felé lökte a zellert.
— Nesze!
— Köszönöm — felelte Motolla.
— És most tegyük rá a fedelet és menjünk ebédelni! — szólította föl a varázslókat Maphlaves. — Ne aggódj, Motolla! Ez biztos be fog válni. Ma van életed hátralévő részének utolsó napja.
Motolla feküdt a sötétben és a kopácsolást hallgatta. Puffanás hallatszott és a Dékán elfojtott szidalmazása, amiért nem tartja rendesen a fedél végét. Aztán a göröngyök dobbanása, egyre halkabban és messzebbről.
Egy idő múlva a távoli dübörgés azt sugallta, hogy a város kereskedelme folytatódik. Még tompa hangokat is ki tudott venni.
Dörömbölt a koporsó fedelén.
— Nem tudtok csöndben maradni? — kívánta tudni. — Idelent egyesek megpróbálnak halottak lenni!
Hallotta, hogy a hangok elhallgatnak. Aztán az elsiető léptek neszét.
Egy ideig Motolla csak feküdt odalent. Nem tudta, milyen hosszan. Megpróbálta leállítani összes életműködését, de attól csak nyomasztóvá váltak a dolgok. Miért olyan nehéz elhalálozni? Másoknak szemlátomást sikerült, még gyakorlás nélkül is.
Ráadásul viszket a lába.
Megpróbált lenyúlni, hogy megvakarja, s a keze valami kicsibe és idomtalan alakúba ütközött. Sikerült valahogy köré tekerni az ujjait.
Tapintásra egy köteg gyufának tűnt.
Egy koporsóban? Azt hitte valaki, majd csöndben elszív egy szivart, hogy múlassa az időt?
Tetemes fáradozással sikerült lefeszegetnie egyik csizmáját a másikkal és egész addig föllökdösnie, ahol már éppen meg tudta ragadni. Így hozzájutott egy durva felülethez, amin meggyújthatja a gyufát…
Kénes fény töltötte be kicsiny, négyszögletes világát.
A fedél belsejére parányi kartonlapot tűztek. Elolvasta.
Újra olvasta.
A gyufa kialudt.
Meggyújtott egy újabbat, csak hogy ellenőrizze, amit olvasott, tényleg létezik.
Az üzenet még harmadszorra is ugyanolyan különös volt:
A második gyufa kialudt, s magával vitte az utolsó csöpp oxigént is.
Motolla hevert egy darabig a sötétben, következő lépésén merengett és ette a zellert.
Ki gondolta volna?
És hirtelen a néhai Motolla Alánk rádöbbent, nem létezik olyasmi, hogy valaki más problémája, és hogy pont akkor, amikor azt hitted, a világ már kiselejtezett téged, kiderül róla, hogy telis-tele van furcsasággal. Tapasztalatból tudta, hogy az élők a tényleges történések felére se jönnek rá, mert túlságosan elfoglalja őket az életben levés. A néző többet lát a játékból, mondta magának.
Az élők azok, akik nem vesznek tudomást a különösről és a csodálatosról, mert az életet túlságosan áthatja az unalmas és az evilági. Ám igenis különös. Akadnak benne olyasmik, mint a csavarok, amelyek kicsavarják maguk, és rövid, írott üzenetek a halottaknak.
Eltökélte, hogy kideríti, mi folyik itt valójában. És aztán… ha a Halál nem jön el érte, elmegy a Halálhoz. Elvégre vannak jogai. Aha. Minden idők legnagyobb eltűnt-személy-utáni nyomozását fogja megindítani.
Motolla elvigyorodott a sötétben.
Eltűnt — föltételezhetően Halál.
Ma van élete hátralévő részének első napja.
És Ankh-Morpork a lábainál hever. Jó, csak képletesen. Az egyetlen út fölfelé vezet.
Fölnyúlt, kitapogatta a kártyát a sötétben, és levette. A foga közé dugta.
Motolla Alánk nekitámasztotta lábát a doboz végének, feje fölé lökte kezét és taszított egyet.
Ankh-Morpork vizenyős agyagtalaja kissé megmoccant.
Motolla puszta megszokásból megpihent, hogy levegőt vegyen, aztán rájött, hogy ennek semmi értelme. Ismét lökött egyet. A koporsó vége szilánkokra hasadt.
Motolla maga felé húzta és papírként szaggatta szét a tömör fenyőfát. Végül egy deszkadarab maradt kezében, amely tökéletesen hasznavehetetlen lett volna bárki számára, akinek ereje nem zombiszerű.
Hasra fordulva, rögtönzött ásójával nekiesve a körülötte lévő földnek, amit aztán lábával dömöckölt hátra, Motolla Alánk utat ásott magának egy újrakezdés felé.
Képzelj el egy tájat, egy síkságot hullámos domborulatokkal.
Késő nyár van az oktarin gyepmezőkön a sudár Kostető magasba tornyosuló ormai alatt, és az uralkodó színek az olajzöld, a rozsdabarna és az arany. Hőség perzseli a tájat. A szöcskék megsülnek, akárha serpenyőben. Még a levegő is túl forró a rezdüléshez. Ez a legforróbb nyár emberemlékezet óta, és ezen a vidéken az nagyon, nagyon hosszú idő.
Képzelj el egy alakot lóháton, lassan halad a hüvelyknyi vastag por fedte úton a búzamezők között, amelyek máris szokatlanul gazdag termést ígérnek.
Képzelj el egy kerítést, nap pörkölte, száraz fából. Rá van tűzve egy hirdetmény. A nap kifakította a betűket, ám még olvashatóak.
Képzelj el egy árnyékot, amint rávetül a hirdetményre. Csaknem hallható, ahogy elolvassa mind a két szót.
Van ott egy csapás, amely elvezet az útról a napszítta épületek kis csoportjához.
Képzelj el vánszorgó lépteket.
Képzelj el egy ajtót, kinyitva.
Képzelj el egy hűs, sötét szobát, megpillantva a nyitott ajtón át. Ez nem olyan szoba, amiben emberek sokat tartózkodnak. Ez a szoba olyanoké, akik a szabad levegőn élnek, de be kell menniük a házba néha, amikor besötétedik. Egy szoba kantároknak és kutyáknak, olyan szoba, ahova beakasztják a vízhatlan kabátokat száradni. Söröshordó áll az ajtó mellett. A padló kövezett, a mennyezetgerendákba kampókat vertek, hogy oda lehessen lógatni a szalonnát. Van benne egy lesúrolt asztal, ami köré harminc éhes férfi is leülhetne.