Ám nincsenek itt férfiak. Nincsenek kutyák. Nincs sör. Nincs szalonna.
A kopogtatást csönd követte, majd papucsok csattogása a konyhakövön. Végül egy csontos öregasszony — arcának színe és bőre mint a dióé — kukucskált ki az ajtón.
— Igen? — kérdezte.
A HIRDETMÉNYEN AZ ÁLL: „BÉREST FÖLVESZEK”.
— Valóban? Az áll? Ott lóg már a tavalyi tél előtt óta!
TESSÉK? NINCS SZÜKSÉGE ALKALMAZOTTRA?
A ráncos arc tűnődve nézett rá.
— Jelzem, nem tudok többet fizetni heti hat garasnál — közölte.
A napfényben tornyosuló magas alak szemlátomást fontolóra vette ezt.
JÓ — szólalt meg végül.
— Még azt sem tudom, hol kezdessem el kenddel a munkát. Három éve nincs semmiféle rendes segítségünk. Csak fölbéreltem a lusta semmirekellőket a faluból, amikor szükségem volt rájuk.
IGEN?
— Akkor kend nem bánja?
VAN EGY LOVAM.
Az öregasszony elnézett az idegen mellett. Az udvaron a legremekebb ló állt, amit valaha látott. A szeme összeszűkült.
— És az kend lova, mi?
IGEN.
— Azzal a rengeteg ezüsttel a kantárán meg mindennel?
IGEN.
— És kend heti hat garasért akar dolgozni?
IGEN.
Az öregasszony összeszorította a száját. Az idegenről a lóra pillantott, majd az enyészetre a major környékén. Láthatólag döntésre jutott, esetleg abból kiindulva, hogy olyasvalakinek, akinek nincs lova, valószínűleg nincs túl sok félnivalója egy lótolvajtól.
— A pajtában fog aludni, megértette? — kérdezte.
ALUDNI? IGEN. PERSZE. IGEN, ALUDNOM KELL MAJD.
— Egyébként se fogadhatom be kendet a házba. Nem lenne helyénvaló.
A PAJTA RAGYOGÓAN MEG FOG FELELNI, ERRŐL BIZTOSÍTHATOM.
— De étkezni bejöhet a házba.
KÖSZÖNÖM.
— A nevem Miss Illabets.
IGEN.
A nő várt.
— Gondolom, kendnek is van neve — biztatta.
IGEN. ÚGY VAN.
Miss Illabets ismét várt.
— Nos?
TESSÉK?
— Hogy hívják kendet?
Az idegen egy pillanatig csak bámult rá, aztán vadul tekintgetett körbe.
— Na, gyerünk! — mondta Miss Illabets. — Nem fogok alkalmazni olyat, akinek nincs neve. Mr…?
Az alak fölfelé bámult.
MR. ÉGBOLT?
— Senkit se neveznek Mr. Égboltnak.
MR. KAPU?
Az öregasszony bólintott.
— Lehetséges. Lehet Mr. Kapu. Volt egy Kapus nevezetű fickó, akit valaha ismertem. Igen. Mr. Kapu. És a keresztneve? Ne jöjjön nekem azzal, hogy olyanja sincs kendnek. Kend egy Bill vagy egy Tom vagy egy Bruce kell legyen, vagy valami ilyesmi.
IGEN.
— Mi?
AZOKBÓL AZ EGYIK.
— Melyik?
ÖÖÖ. AZ ELSŐ?
— Kend egy Bill?
IGEN?
Miss Illabets a szemét forgatta.
— Rendben, Bill Égbolt… — mondta.
KAPU.
— Aha. Elnézést. Rendben, Bill Kapu…
KÉREM, SZÓLÍTSON BILLNEK.
— És kend szólíthat Miss Illabetsnek. Gondolom, szeretne valami vacsorát?
SZERETNÉK? Á. IGEN. AZ ESTI ÉTKEZÉS. IGEN.
— Az igazat megvallva, kend félig éhenholtnak látszik. Valójában több, mint félig. — Az öregasszony az alakra sandított. Valamiképp nagyon nehéz volt megbizonyosodni, hogy néz ki Bill Kapu, vagy pontosan emlékezni arra, milyen a hangja. Nyilvánvalóan itt van, és nyilvánvalóan beszélt — máskülönben miért emlékeznél egyáltalán bármire is?
— Ezen a vidéken rengeteg olyan ember akad, aki nem használja a születésekor kapott nevet — jegyezte meg Miss Illabets. — Én mindig azt tartottam, hogy mit se nyer azzal az ember, ha személyeskedő kérdéseket tesz fel. Gondolom, kend tud dolgozni, Mr. Bill Kapu? Még mindig nem hordtam be a szénát a fönti kaszálóról és rengeteg munka lesz, ha eljön az aratás ideje. Tudja a kaszát forgatni?
Úgy tűnt, Bill Kapu jó ideig töpreng a kérdésen. Aztán megszólalt: AZT HISZEM, ERRE A VÁLASZ EGY HATÁROZOTT „IGEN”, MISS ILLABETS.
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller úgyszintén nem látta semmi értelmét a személyeskedő kérdések föltevésének, legalábbis amennyiben rá vonatkoztak és az „Ezek a cuccok, amiket árul, valóban a magáéi?” vonulatba tartoztak. De nem úgy tűnt, hogy bárki is jelentkezne, hogy lehordja, amiért a tulajdonát elkótyavetyéli, ami pont megfelelt neki. Ma délelőtt már több mint ezret eladott a kis gömbökből, és föl kellett fogadjon egy trollt, hogy a pincebeli rejtélyes beszerzési forrásból biztosítsa a folyamatos ellátást.
Az emberek imádták őket.
A működési elv nevetségesen egyszerű és, néhány hibás rajt után, könnyedén fölfogható volt az átlagos ankh-morporki polgár számára.
Ha megráztad a gömböt, fehér hópehelyfelhő kavarodott föl a benti folyadékban, és telepedett rá leheletfinoman egy híres ankh-morporki épület aprócska makettjára. Némelyik gömbben ez az Egyetem volt, vagy a Művészetek Tornya, vagy a Rézhíd, vagy a Patrícius Palotája. Bámulatos részletességgel.
És aztán már nem maradt több. Hát, gondolta Torok, ez igazán kár. Mivel a gömbök alaki szempontból nem voltak az övéi — bár erkölcsi szempontból, természetesen erkölcsi szempontból az övéi voltak — valójában nem panaszkodhatott. Nos, persze tudna panaszkodni, de csak a bajsza alatt és nem konkrétan valakinek. Ha jobban meggondolja, talán így a legjobb. Halmozd föl őket, aztán passzold el olcsón! Két kézzel adj rajtuk túl — ez nagyon megkönnyíti, hogy aztán a sértett ártatlanság mozdulatával széttárhasd őket, amikor azt mondod „Ki, én?”
Bár tényleg nagyon csinosak. Kivéve, furcsa módon, az írást. Az ott állt minden gömb alján, reszketeg, kétbalkezes betűkkel, mintha olyasvalaki írta volna, aki sosem látott korábban írást, és megpróbálta lemásolni. Minden egyes gömb fenekén, a kis, bonyolult, hópehely borította épület alatt, ott álltak e szavak:
Mustrum Maphlaves, a Láthatatlan Egyetem Arkrektora, szégyentelen autocondimentor[8] volt. Minden egyes étkezésnél elé tették a saját különleges ízesítőit tartalmazó kis állványt. Volt rajta só, háromféle bors, négyféle mustár, négyféle ecet, tizenöt különböző fajta chutney, és különös kedvence: a Vau-Vau Szósz, mely érett lágyítófesték, ecetes uborka, kapribogyó, mustár, mangó, füge, reszelt vahuni, szardellasűrítmény és ördöggyökér keveréke, továbbá — és ennek van hordereje — tesznek hozzá ként és salétromot is a hatás növelése végett. Maphlaves nagybátyjától örökölte a receptet, aki egy este, fél pint szósszal elfogyasztott bőséges vacsora után, bevett egy széntablettát, hogy rendbe hozza gyomrát, pipára gyújtott és titokzatos körülmények között eltűnt, jóllehet a következő nyáron megtalálták a cipőjét a háztetőn.
Hideg ürüsült volt ebédre. A Vau-Vau szósz mellé megjárja a birkapecsenye; példának okáért idősb Maphlaves halálának éjszakáján legalább három mérföldnyit járt meg.
Mustrum nyakába kötötte szalvétáját, összedörzsölte a kezét, és odanyúlt.
8
Olyasvalaki, aki egész biztosan megsóz és valószínűleg meg is borsoz minden ételt, amit elé tesznek,