A hang kristálygömbjének szigorú, józan, zsákvászon takarója alól érkezett.
Evadne visszament a konyhába és kiválasztott egy súlyos serpenyőt. Egyszer-kétszer meglengette a levegőben, megbecsülve a súlyát, aztán visszaosont a csuklya alatt rejlő kristálygömb felé.
Fölemelve a serpenyőt, hogy azonnal lecsaphasson bármi randaságra, és félrerántotta a zsákot.
A gömb lassan körbe-körbe forgott állványán.
Evadne figyelte egy darabig. Aztán behúzta a függönyt, súlyát a székre süllyesztette, vett egy nagy levegőt és megszólalt: — Van ott valaki?
A mennyezet nagy része beomlott.
Számos perc elteltével és bizonyos mennyiségű küszködés után Mrs. Kuglofnak sikerült kiszabadítania a fejét.
— Ludmilla!
Halk léptek hallatszottak a folyosón, aztán valami bejött a hátsó udvarról. Nyilvánvalóan, mi több, vonzóan nőies volt az alakja, általában véve, és tökéletesen közönséges ruhát viselt. Valamint láthatólag fölös szőr nyavalyában szenvedett, amit a világ összes halványrózsaszín borotvája sem tudna eltüntetni. Továbbá a fogak és körmök hosszúra növesztve voltak divatosak ebben az idényben. Az ember azt várta, hogy az egész izé kaffogni fog, de kellemes és határozottan emberi hangon szólalt meg.
— Anya?
— Itten vagyok alul.
A félelmetes Ludmilla fölemelt egy óriási gerendát és könnyedén félrehajította. — Mi történt? Nem kapcsoltad be az előérzeted?
— Lekapcsoltam, hogy beszéjjek a pékkel. Hű, ez bizony megijesztett.
— Csinálok neked egy csésze teát, jó?
— Na de tudod, hogy mindig összetöröd a teáscsészéket, amikor eljött az Időd.
— Egyre javulok benne — felelte Ludmilla.
— Igazán kedves tőled, de maj’ megcsinálom magam, köszönöm szépen.
Mrs. Kuglof fölállt, lesöpörte a vakolatport kötényéről és kijelentette: — Kiabáltak! Kiabáltak! Mind egyszerre!
Modo, az Egyetem kertésze, épp egy rózsaágyast gyomlált, amikor az ősöreg, bársonyos pázsit mellette fölemelkedett és egy ellenálló, évelő Motolla Alánkot hajtott, aki pislogott a fényben.
— Te vagy az, Modo?
— Én bizony, Mr. Alánk — felelte a törpe. — Kisegítsem?
— Köszönöm, azt hiszem, magam is boldogulok.
— Van a fészerben egy lapát, ha akarja.
— Nem, teljesen rendben van anélkül is. — Motolla kihúzta magát a fűből és lesöpörte a földet köntöse maradványáról. — Elnézést a pázsitodért — tette hozzá, lenézve a lyukra.
— Szóra sem érdemes, Mr. Alánk.
— Sokáig tartott, hogy elérd, így nézzen ki?
— Úgy ötszáz évig, azt hiszem.
— Hű, sajnálom. A pincéket céloztam meg, de úgy tűnik, eltévesztettem az irányt.
— Ne aggódjon, Mr. Alánk — válaszolta vidáman a törpe. — Amúgy is minden őrültmód növekszik. Majd betemetem délután és leszórok még egy kevés fűmagot és az az ötszáz év csak úgy el fog röppenni, majd meglátja.
— Ahogy a dolgok most állnak, valószínűleg meg fogom — értett egyet Motolla rosszkedvűen. Körülnézett. — Itt van az Arkrektor? — kérdezte.
— Láttam, hogy mind fölmentek a palotába — tudatta a kertész.
— Akkor azt hiszem, csak megyek és gyorsan megfürdöm meg átöltözöm. Nem szeretnék senkit sem zavarni.
— Azt hallottam, hogy maga nem csak meghalt, de el is temették — jegyezte meg a kertész, amikor Motolla imbolyogva elindult.
— Úgy van.
— Egy jóravaló embert nem lehet elnyomni, mi?
Motolla visszafordult.
— Igaz is… merre van a Szilfa utca?
Modo a fülét vakarta. — Nem a Melaszbánya út egyik mellékutcája?
— Ó, igen. Már emlékszem.
Modo visszatért a gyomláláshoz.
Motolla Alánk halálának ciklikus természete nem izgatta különösebben. Elvégre a fák halottnak látszanak télen, s minden tavasszal újra rügyekben törnek ki. Kiszáradt, öreg magok kerülnek a földbe, friss, fiatal hajtások bújnak elő. Gyakorlatilag semmi sem hal meg hosszan. Vegyük például a komposztot.
Modo ugyanazzal a lelkesedéssel hitt a komposztban, amivel mások az istenekben. A trágyadombjai fölpúposodtak és erjedtek és halványan izzottak a sötétben, talán a titokzatos és esetleg illegális alapanyagok miatt, melyekkel Modo táplálta őket, noha ezt sosem bizonyították be, és különben is, senkinek sem állt szándékában beletúrni az egyikbe, hogy lássa, mi van benne.
Csupa holt anyag, ám valamiképpen eleven. És a rózsák kétségkívül megteremtek benne. A Rangidős Lovász elmagyarázta Modónak, hogy a rózsái azért nőnek olyan nagyra, mert ilyen a létezés csodája, ám Modo maga azt gondolta, hogy csak olyan messzire akarnak kerülni a komposzttól, amennyire csak lehetséges.
A kupacok ritka élvezetnek néznek elébe ma este. A gyomok tényleg szépen fejlődtek. Még sosem látott növényeket ilyen gyorsan és ilyen buján burjánozni. Biztos a rengeteg komposzttól, gondolta Modo.
Mire a varázslók a palotához értek, addigra ott teljes lett a zűrzavar. Bútordarabok lebegtek a mennyezet közelében. Akár ezüstös pontyok a levegőben, evőeszközraj villant el az Arkrektor mellett és zuhanórepülésben eltűnt egy folyosón. Úgy tűnt, a hely egy válogatós és rendszerető hurrikán markába került.
Már mások is megérkeztek. Közöttük egy csoport, mely sok mindenben a varázslókhoz hasonlóan öltözködött, bár egy gyakorlott megfigyelő fontos eltéréseket észlelt volna.
— Papok? — hökkent meg a Dékán. — Itt? Minket megelőzve?
A két klikk lopva elkezdett olyan testtartást fölvenni, amely szabadon hagyta a kezük.
— Ugyan, mire jók? — érdeklődött a Rangidős Lovász.
A képletes hőmérséklet észrevehetően zuhant.
Egy szőnyeg hullámzott el mellettük.
Az Arkrektor pillantása találkozott Vak Ió hatalmas termetű Főpapjának tekintetével, aki, lévén a Korongvilág kusza panteonjában rangidős isten rangidős papja, legközelebb állt ahhoz, amit Ankh-Morpork szóvivőként fölmutathatott vallási ügyekben.
— Hiszékeny bolondok — motyogta a Rangidős Lovász.
— Istentelen pepecselők — jegyezte meg egy apró akolitus, kikukucskálva a Főpap terjedelmessége mögül.
— Rászedhető idióták!
— Ateista söpredék!
— Szolgalelkű kretének!
— Gyermeteg szemfényvesztők!
— Vérszomjas papok!
— Minden lében kanál varázslók!
Maphlaves fölvonta szemöldökét. A Főpap éppen hogy csak biccentett.
Ott hagyták a biztos távolból egymás fejéhez szidalmakat vágó két csoportosulást, és hanyagul a terem viszonylag csöndes része felé ballagtak, ahol a Patrícius egyik elődjének szobra mellett újra szemtől szembe fordultak egymással.
— Na szóval… hogy mennek a dolgok az istennyaggató üzletben? — kérdezte Maphlaves.
— Szerényen tesszük a tőlünk telhetőt. Hogy megy a veszedelmes belekontárkodás olyasmikbe, amiket nem szántak halandó ember tudtára adni?
— Elég jól. Elég jól. — Maphlaves levette a kalapját és a csúcsban kotorászott. — Fölajánlhatok egy cseppet?
— Az alkohol kelepce a léleknek. Kérsz egy cigarettát? Úgy tudom, ti megengeditek ezt magatoknak.
— Én ugyan nem. Ha elmondanám neked, mit tesz az a vacak a tüdőddel…
Maphlaves lecsavarta kalapja legcsúcsát és jókora adag konyakot öntött bele.
— Szóval — szólt —, mi történik?