— Velünk? Egy oltár föllibbent a levegőbe és ránk zuhant.
— Egy csillár kicsavarozta magát. Minden kicsavarozza magát. Képzeld el, útközben idefelé láttam egy öltönyt elszaladni mellettünk! Két nadrág volt hozzá hét tallérért!
— Hmm. Láttad a címkéjét?
— És minden lüktet is. Észrevetted, hogy minden hogy lüktet?
— Azt hittük, hogy ti okozzátok.
— Nem mágia. Gondolom, az istenek a szokásosnál nem boldogtalanabbak?
— Látszólag nem.
Mögöttük a papok és a varázslók rikácsoltak tokától tokába.
A Főpap kissé közelebb húzódott.
— Azt hiszem, elég erős lehetnék épp csak egy kis kelepce féken tartásához és legyőzéséhez — közölte. — Azóta nem éreztem így magam, amióta Mrs. Kuglof a nyájamat gyarapította.
— Mrs. Kuglof? Mi az a Mrs. Kuglof?
— Nektek vannak… rémséges Izéitek a Tömlöc Létsíkokból meg ilyesmik, igaz? Félelmetes veszélyei pokolravaló hivatásotoknak? — firtatta a Főpap.
— Igen.
— Nekünk meg egy Mrs. Kuglof nevezetű illető.
Maphlaves kíváncsi pillantást vetett rá.
— Ne is kérdezd! — borzongott a pap. — Csak legyél hálás, hogy sose kell megtudnod.
Maphlaves némán odanyújtotta neki a konyakot.
— Csak magunk közt — érdeklődött a pap —, van valami elképzelésed erről az egészről? Az őrök próbálják kiásni őméltóságát. Tudod, hogy majd választ akar kapni. Én még abban se vagyok biztos, hogy tudom, mi a kérdés.
— Nem mágia és nem az istenek — morfondírozott Maphlaves. — Visszakaphatom a kelepcét? Köszönöm. Nem mágia és nem az istenek. Hát, akkor nem sok lehetőség marad, igaz?
— Gondolom, nincs olyanfajta varázslat, amiről nem tudtok?
— Ha van is, nem tudunk róla.
— Méltányos — ismerte el a pap.
— Gondolom, nem az istenek sántikálnak egy kis istentelenségben a színfalak mögött? — tudakolta Maphlaves, belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. — Esetleg ketten közülük kissé összezördültek vagy valami? Aranyalmákkal idétlenkedve vagy ilyesmi?
— Most éppen nagy a csönd az istenfronton — válaszolta a Főpap. A szeme beszéd közben megüvegesedett, szemlátomást olvasta a forgatókönyvet a fejében. — Hiperopia, a cipők istennője, meg van győződve, hogy Sandelfon, a folyosók istene, nem más, mint Grunárnak, a nem az évszakra jellemző gyümölcsök istenének rég elveszett ikerfivére. Ki dugta a kecskét Offlernak, a Krokodilistennek ágyába? Offler vajon tényleg szövetséget kovácsol Hétkezű Sekh-kel? Mindeközben Tréfamester Hoki régi trükkjeivel áll elő…
— Jó, jó, rendben van — vágott közbe Maphlaves. — Én magam sosem voltam képes érdeklődni ez iránt az egész iránt.
Mögöttük a Dékán megpróbálta megakadályozni a Jelenkori Varázsrúnák Előadóját abban, hogy Offler, a Krokodilisten papját összeillő bőröndkészletté változtassa, és a Kincstárnoknak csúnyán vérzett az orra egy tömjénfüstölővel végrehajtott szerencsés ütéstől.
— Amit itt most mutatnunk kell — jelentette ki Maphlaves —, az az egység. Igaz?
— Egyetértek — felelte a Főpap.
— Rendben. De csak az adott helyzetben.
Egy kis pokróc színuszgörbézett el szemmagasban. A Főpap visszaadta a konyakosüveget.
— Egyébként anya azt mondja, mostanában nem írtál — említette meg.
— Hát… — A többi varázslót meglepte volna Arkrektoruk töredelmes, szégyenkező kinézete. — Sok volt a dolgom. Tudod, hogy van ez.
— Azt mondta, mindenképp emlékeztesselek, hogy mindkettőnket vár Disznólesés Napján ebédre.
— Nem felejtettem el — vágott savanyú képet Maphlaves. — Alig várom már. — Odafordult a tömegverekedéshez maga mögött.
— Hagyjátok abba, kartársak! — parancsolta.
— Hittestvéreim! Szűnjetek! — bömbölte a Főpap.
A Rangidős Lovász ellazította markolását a Hinki istenítők főpapjának fején. Két káplán félbehagyta a Kincstárnok rugdalását. Általános ruhaigazgatás, kalapkeresgélés és zavart köhécselésroham következett.
— Ez már jobb — jelentette ki Maphlaves. — Na akkor, Őeminenciája a Főpap és jómagam elhatároztuk…
A Dékán fenyegetően rámeredt egy igazán pöttöm püspökre.
— Belém rúgott! Te belém rúgtál!
— Aú! Sosem tettem olyat, gyermekem.
— De igenis megtetted, te nyavalyás — sziszegte a Dékán. — Oldalról, hogy ne lássák!
— …elhatároztuk… — ismételte meg Maphlaves, szúrósan nézve a Dékánra —, hogy a testvériség és jóakarat szellemében keresünk megoldást a jelenlegi rendellenességekre és ez rád is vonatkozik, Rangidős Lovász!
— Nem tehettem róla! Meglökött engem.
— Nahát! Bárha részed lehetne megbocsátásban! — kívánta erősen Klimpir főesperese.
Föntről robaj hallatszott. Egy sezlon ügetett le a lépcsőn és tört át a csarnok ajtaján.
— Azt hiszem, az őrök talán még mindig a Patríciust próbálják kiszabadítani — kommentálta a Főpap. — Úgy látszik, hogy még a titkos átjárói is bezárták maguk.
— Mind? Azt hittem, az agyafúrt sátánnak mindenütt vannak titkos folyosói — ámult Maphlaves.
— Mind zárva — válaszolta a Főpap. — Az összes.
— Csaknem az összes — közölte egy hang mögüle.
Maphlaves hangneme nem változott, miközben megfordult, eltekintve attól, hogy egy csöpp többletszirupot adott hozzá.
Egy alak lépett ki látszólag a falból. Emberi volt, ám csupán alapértelmezésénél fogva. Soványan, sápadtan és teljesen unalmas feketébe öltözve, a Patrícius mindig egy ragadozó flamingóra emlékeztette Maphlavest, föltéve, hogy találhatsz olyan flamingót, amely fekete és egy szikla türelmét mondhatja magáénak.
— Á, Lord Vetinari! — mondta. — Úgy örülök, hogy nem esett baja.
— A Kocka Kancellárián fogom fogadni magukat, uraim — közölte a Patrícius. Mögötte egy fatábla a falban nesztelenül visszacsusszant helyére.
— Én, khm, azt hiszem, hogy odafönt számos őr próbálja kiszabadítani… — kezdte a Főpap.
A Patrícius sovány kezével felé legyintett. — Távol áll tőlem, hogy abbahagyassam velük — jelentette ki. — Ez elfoglaltságot nyújt számukra és ettől fontosnak érzik maguk. Máskülönben egész nap csak álldogálniuk kellene ádáz kinézettel és féken tartva veseműködésük. Erre tessék!
A többi ankh-morporki Céh vezetői egyesével-kettesével futottak be, fokozatosan megtöltve a termet.
A Patrícius komoran üldögélt és az íróasztalán heverő iratokat bámulta, miközben folyt a vita.
— Hát, nem mi okozzuk — szögezte le az alkimisták főnöke.
— A tárgyak mindig a levegőben repülnek a maguk közelében — állította Maphlaves.
— Igen, de csak az előre nem látott exoterm reakciók miatt — válaszolta az alkimista.
— A dolgok folyton fölrobbannak — fordította az alkimista főnökhelyettes föl se nézve.
— Az lehet, hogy fölrobbannak, de aztán újra leesnek. Nem lebegnek körös-körül és, pl., kezdik magukat kicsavarozni — érvelt a főnöke, helytelenítő pillantást vetve beosztottjára. — Egyébként is, miért tennénk ilyet magunkkal? Mondhatom, pokollá vált a műhelyem! Holmik süvítenek mindenhol! Pont, mielőtt kijöttem, egy hatalmas és nagyon drága üvegtermék szilánkokra tört!
— Frigyelj, az aztán éles retorzió volt — szólt közbe egy siránkozó hang.