Ez az jelenti, hogy még ha léteznének is itt holnapok, nem lesz egy se. Többé nem.
Valami mozgás érződött mögötte a levegőben.
A Halál lassan hátrafordult és megszólította a levegőben bizonytalanul remegő alakot.
MIÉRT?
Az alak megmondta neki.
DE EZ… NINCS RENDBEN.
Az alak azt mondta neki: De igen, rendben van.
Egyetlen izom sem moccant a Halál arcán, mivel nem volt neki egy se.
FÖLLEBBEZEK.
Az alak azt mondta, hogy neki igazán tudnia kellene, hogy föllebbezésnek nincs helye. Föllebbezésnek sosincs helye. Föllebbezésnek sosincs helye.
A Halál elgondolkozott ezen, majd így szólt:
MINDIG ÚGY TETTEM A KÖTELESSÉGEM, AHOGY HELYESNEK TARTOTTAM.
Az alak közelebb lebegett. Némileg úgy nézett ki, mint egy szürke csuhás és kámzsás szerzetes.
Azt felelte: Tudjuk. Ezért engedjük, hogy megtartsd a lovat.
A nap csaknem lebukott a láthatáron.
A legrövidebb életű lények a Korongon a kérészek, amelyeknek épp csak sikerül huszonnégy órán át létezni. Ketten a legöregebbek közül céltalanul cikáztak egy pisztrángos patak vize fölött, megvitatva a történelmet az esti kikelés némelyik fiatalabb tagjával.
— Mostanság már nem jutsz olyanfajta naphoz, mint régebben — jelentette ki egyikük.
— Ebben teljesen igazad van. A régi szép órákban rendes napunk volt. Csupa sárga. Egyáltalán nem ilyen vöröses vacak.
— És magasabban is állt.
— Úgy van! Igazad van!
— És a bábok meg a lárvák némi tisztelettel viseltettek irántad.
— Bizony! Bizony! — értett egyet vehemensen a másik kérész.
— Szerintem ha a mostani órák kérészei valamicskével rendesebben viselkednének, még mindig tisztességes napunk lenne.
A fiatalabb kérészek udvariasan hallgattak.
— Emlékszem arra — mesélte az egyik legöregebb kérész —, amikor ez az egész még csupa rét volt, amilyen messzire csak elláttál.
A fiatalabb kérészek körülnéztek.
— Még mindig csupa rét — kockáztatta meg egyikük udvarias szünet után.
— Emlékszem arra, amikor még jobb rét volt — közölte élesen az öreg kérész.
— Aha — helyeselt kollégája. — És volt ott egy tehén.
— Úgy van! Igazad van! Emlékszem arra a tehénre! Pont ott állt, odaát, legalább, ó, negyven-ötven percig. Ha jól emlékszem, barna volt.
— Mostanság már nincsenek olyan tehenek.
— Egyáltalán nincsenek tehenek.
— Mi az, hogy tehén? — kérdezte az egyik frissen kikelt.
— Látod? — fakadt ki diadalmasan a legöregebb kérész. — Nesze neked mai Ephemeridák! — Elhallgatott. — Mit is csináltunk, mielőtt elkezdtünk a napról beszélgetni?
— Céltalanul tetszett cikázni a víz fölött — válaszolta az egyik ifjú tiszavirág. Ez mindenképpen biztos tippnek tűnt.
— Nem, még előtte.
— Ööö… a Hatalmas Pisztrángról tetszett mesélni nekünk.
— Á, igen! Valóban. A Pisztráng. Hát, tudjátok, ha jó kérészek voltatok, tisztességesen cikáztatok föl és le…
— …tiszteltétek az idősebbeket és feljebbvalóitokat…
— …igen, és tiszteltétek az idősebbeket és feljebbvalóitokat, akkor végül a Hatalmas Pisztráng…
Csobb
Csobb
— Igen? — sürgette az egyik fiatalabb kérész.
Nem érkezett válasz.
— A Hatalmas Pisztráng mit csinál? — firtatta idegesen egy másik kérész.
Lenéztek a szétterjedő koncentrikus körök sorára a vízen.
— A szent jel! — kiáltotta egy kérész. — Emlékszem, hogy meséltek nekem róla! Egy Hatalmas Kör a vízen! Az lészen a Hatalmas Pisztráng jele!
A legöregebb a fiatal kérészek között merengve nézte a vizet. Kezdett ráébredni, hogy lévén a legrangidősebb kérész a jelenlevők közt, most övé az előjog, hogy a felszínhez legközelebb lebegjen.
— Azt beszélik — mondta a kérész a cikázó tömeg legtetején —, hogy amikor a Hatalmas Pisztráng eljön érted, olyan országba kerülsz, ahol… csak úgy folyik a… folyik… — A kérészek nem esznek. Így hát tanácstalan volt. — Folyik a víz — fejezte be ügyefogyottan.
— Erre aztán kíváncsi vagyok! — jelentette ki a legöregebb kérész.
— Ott minden bizonnyal tényleg nagyon jó lehet — szólalt meg a legfiatalabb.
— Ó? Miért?
— Mer’ soha senki nem akar visszajönni.
Míg ellenben a legvénebbek a Korongvilágon a híres Számoló Fenyők, amelyek pont a magas Kostető-hegység örökös hóhatárán nőnek.
A Számoló Fenyő példázza a kölcsönvett evolúció kevés ismert esetének egyikét.
A legtöbb faj elvégzi saját fejlődését, menet közben ókumlálja ki a dolgot, ami pontosan az a módszer, amit a Természet szándékolt. És ez az egész roppant természetes meg szerves meg összhangban áll a világmindenség titokzatos körforgásával, amely azt hiszi, hogy semmi sem ad olyan jól egy fajnak erkölcsiséget — és egyes esetekben gerincet —, mint az évmilliókig tartó, igazán csalódást keltő „próba és tévedés” módszer.
Ez alkalmasint rendben is van a faj szempontjából, ám a ténylegesen belekeveredett egyének szemszögéből igazi disznóság, vagy legalábbis egy kicsi, rózsaszín, gyökérevő csúszómászó, amely talán egy szép napon igazi disznósággá fejlődik.
Ezért a Számoló Fenyők elkerülték ezt az egészet azzal, hogy hagyták, más növények végezzék el helyettük az evolúciójuk. A Korongon bárhol földet érő fenyőmag a morfikus rezonanciának köszönhetően azonnal rátalál a leghatékonyabb helyi genetikus kódra, azzá nő, ami a legjobban illik a talajhoz és az éghajlathoz, és rendszerint sokkal jobban csinálja, mint maguk az őshonos fák, amelyeket általában kitúr.
A Számoló Fenyőket azonban az teszi különösképp figyelemreméltóvá, ahogyan számolnak.
Homályosan tudatában lévén annak, hogy az emberek megtanulták az évgyűrűk megszámolásával megállapítani egy fa korát, az eredeti Számoló Fenyők úgy döntöttek, hogy emiatt vágják ki az emberek a fákat.
Egyetlen éjszaka leforgása alatt minden Számoló Fenyő átigazította genetikus kódját, hogy megjelenjen törzsén, körülbelül szemmagasságban, halvány számokkal, a pontos kora. Egy éven belül csaknem a kipusztulásig kivágta őket a díszes házszámtábla-ipar, s csupán néhányan maradtak meg nehezen megközelíthető területeken.
Ebben a csoportban a hat Számoló Fenyő épp a legvénebbet hallgatta, amelynek göcsörtös törzse kinyilvánította róla, hogy harmincegyezer-hétszázharmincnégy éves. A beszélgetés tizenhét éve zajlott, ám nemrégiben fölpörgették.
— Emlékszem arra, amikor ez az egész még nem csupa rét volt.
A fenyők elnéztek ezer mérföldre a táj fölött. Az égbolt villózott, mint egy rossz trükk az időutazásfilmekben. Hó jelent meg, egy szempillantásig ott maradt, majd elolvadt.
— Akkoriban mi volt itt? — érdeklődött a legközelebbi fenyő.
— Jég. Már ha ezt jégnek lehet nevezni. Valaha rendes gleccsereink voltak. Nem az a jég, ami manapság előfordul, egyik évszakban itt, a következőben sehol. Az a jég örökké itt lebzselt.
— Mi történt vele?
— Eltávozott.
— Hova távozott?
— Ahova a dolgok elmennek. Mindig minden elrohan.
— Hű! Ez aztán kemény volt.