— Igen?
el kell mondania ezt valakinek.
Mrs. Kuglof bólintott.
— És most menjetek el mind! — szólította föl őket. — Kezd rám jönni a szokásos fejfájás.
A kristálygömb elhalványodott.
— Nahát! — fakadt ki Ludmilla.
— Nem fogom elmondani a papoknak — szögezte le Mrs. Kuglof.
Nem arról volt szó, hogy Mrs. Kuglof ne lett volna vallásos asszony. Ő, ahogy már utaltunk erre, valóban rendkívül vallásos asszony volt. Nem volt sehol a városban olyan imaház, templom, mecset vagy kis menhircsoport, melyet egy vagy más alkalommal ne keresett volna föl, melynek következtében jobban féltek tőle, mint egy esetleges Felvilágosodás Korától; Mrs. Kuglof kis, pufók alakjának puszta látványa a küszöbön elég volt ahhoz, hogy a legtöbb papot holtpontra juttassa a könyörgés kellős közepén.
Holt. Ez volt a lényeg. Minden vallásnak nagyon határozott nézetei voltak a beszélgetésről a holtakkal. Ahogy Mrs. Kuglofnak is. Ők azt tartották, hogy bűn. Mrs. Kuglof úgy vélte, hogy csupán jólneveltség.
Ez rendszerint bősz vallási vitához vezetett, amely azt eredményezte, hogy Mrs. Kugiof alaposan adott a főpapnak abból, amit az „észjárásának” nevezett. Mostanra oly sok darab maradt Mrs. Kuglof észjárásából szerte a városban, hogy igazán meglepő, hogy még elég maradt Mrs. Kuglof eszének működéséhez, ám, furcsamód, minél többet osztott szét belőle, annál többnek tűnt a maradék.
Ráadásul ott volt még Ludmilla ügye. Ludmilla gondot jelentett. A néhai Mr. Kuglof, istennyugosztalja, még csak rá se fütyült a teliholdra egész életében, és Mrs. Kuglofban fölmerült a sötét gyanú, hogy Ludmilla visszafajzott a család távoli múltjára a hegyekben, vagy esetleg gyerekkorában elkapta a genetikát. Egész biztos volt benne, hogy anyja egyszer óvatosan utalt a tényre, hogy Erasmus dédnagybácsikája néha kénytelen volt az asztal alatt étkezni. Akár így, akár úgy, Ludmilla tisztes, egyenesen álló, fiatal nő volt minden négy hétből háromban, és tökéletesen jó magaviseletű, szőrös farkasizé a maradék folyamán.
A papok gyakorta nem ilyen színben látták a dolgot. Mivel akkorra, amikor Mrs. Kuglof összeveszett a pappal[11], akárki légyen is, aki épp aktuálisan közbenjárt közte és az istenek között, általában már egyénisége puszta erejével átvette a virágrendezést, oltárporolást, templomtakarítást, áldozókő-súrolást, tiszteletbeli vesztett szűzködést, térdeplőpárna-foltozást és minden más életbevágó, vallástámogató szerepet, távozása imígyen teljes káoszt eredményezett.
Mrs. Kuglof begombolta kabátját.
— Nem fog sikerülni — jegyezte meg Ludmilla.
— Megpróbálkozom a varázslókkal. Nekik tudniuk kell róla — jelentette ki Mrs. Kuglof. Csak úgy reszketett az elbizakodottságtól, akár egy pöttöm, fölbőszült focilabda.
— Igen, de te mondtad, hogy ők sose hallgatnak oda — válaszolta Ludmilla.
— Meg kell próbálni. Különben is, hogy hogy nem vagy a szobádban?
— Ó, anya! Tudod, hogy utálom azt a szobát. Semmi szükség…
— Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos. És mi van, ha a fejedbe veszed, hogy menj és hajkurászd mások csirkéit? Mit szólnának hozzá a szomszédok?
— Sose éreztem a legcsekélyebb késztetést sem csirkehajszolásra, anya — tiltakozott fáradtan Ludmilla.
— Vagy macskák után vesd magad, csaholva.
— Azok a kutyák, anya.
— Csak menj szépen vissza a szobádba és zárd be magad és folytasd a hímezgetést, mint egy jó kislány!
— Tudod, hogy nem tudom rendesen tartani a tűket, anya.
— Próbáld meg a mama kedvéért!
— Igen, anya — felelte Ludmilla.
— És ne menj oda az ablakhoz! Nem akarjuk, hogy az emberek nyugtalankodjanak.
— Igen, anya. És győződj meg róla, hogy bekapcsoltad az előérzeted, mami! Tudod, hogy a látásod már nem a régi.
Mrs. Kuglof nézte, ahogy lánya fölmegy a lépcsőn. Aztán bezárta a kaput maga mögött és elindult a Láthatatlan Egyetem felé, ahol, úgy hallotta, túl sok folyik mindenféle ostobaságból.
Bárki, aki Mrs. Kuglof előrehaladását figyelte az utcán, észrevett volna egy-két furcsa részletet. Összevissza léptei ellenére, senki sem ütközött belé. Nem elkerülték az emberek, csak a nő nem volt ott, ahol ők. Egy ponton tétovázott, aztán egy sikátorba húzódott. Egy pillanattal később legurult egy hordó az egyik kocsma mellett rakományától épp megszabaduló szekérről, és széttört a macskaköveken ott, ahol Mrs. Kuglof lett volna. A nő magában motyogva kilépett a sikátorból, át a roncsokon.
Mrs. Kuglof rengeteg időt töltött magában motyogással. A szája folyamatosan mozgott, mintha megpróbálna kilakoltatni egy bosszantó gyümölcsmagot valahonnan a foga hátsó feléről.
Elért az Egyetem magas, fekete kapujához és megint tétovázott, mintha valami belső hangot hallgatna.
Aztán félreállt és várt.
Bill Kapu feküdt a szénapajta sötétjében és várt. Odalentről hébe-hóba hallotta a Muci keltette lóneszeket — egy-egy halk moccanás, a ropogtató állkapocs hangja.
Bill Kapu. Szóval most már van neve. Na persze, mindig is volt neve, de arról nevezték el, amit megtestesített, nem pedig arról, aki valójában volt. Bill Kapu. Ennek jó, szolid csengése van. Mr. Bili Kapu. William Kapu, tekintetes úr. Billy K… nem. Nem Billy.
Bill Kapu kényelmesebben belefészkelte magát a szénába. Benyúlt a köntösébe és előhúzta az arany időmérőt. Jól érzékelhetően kevesebb homok volt a fölső hasban. Eltette.
És aztán itt van ez az „alvás”. Tudta, mi az. Az emberek rengeteg ideig művelik. Lefekszenek és megtörténik az alvás. Föltehetőleg valami célra szolgál. Érdeklődve várta. Elemzésnek kell majd alávetnie.
A világon átlibegett az éjszaka, hűvösen kergette őt az új nap.
Az udvar másik oldalán mocorgás támadt a tyúkólban.
— Kukuri… ööö.
Bill Kapu rámeredt a pajta tetejére.
— Kukuri… ööö.
Szürkés fény szűrődött be a réseken.
De csak pillanatokkal ezelőtt még a naplemente vörös fénye látszott!
Hat óra tűnt el.
Bill előcibálta az időmérőt. Igen. A szint határozottan lejjebb van. Amíg arra várt, hogy megtapasztalja az alvást, valami ellopta egy részét a… az életének. És ráadásul még csak észre se vette…
— Ku… kuka… ööö.
Lemászott a szénapadlásról és kilépett a hajnal gyér párafellegébe.
A vénülő csirkék óvatosan figyelték, amikor bekukucskált az óljukba. Egy agg és meglehetősen zavarban lévőnek tűnő kakas meredt rá, majd vállat vont.
A ház irányából kongó hang hallatszott. Egy régi, vas hordóabroncs lógott az ajtó mellett, és Miss Illabets élénken ütögette egy merőkanállal.
Odabaktatott, hogy tanulmányozza a dolgot.
MIÉRT CSAPJA EZT A ZAJT, MISS ILLABETS?
A nő félig fölemelt merőkanállal megpördült.
— Jó ég, kend úgy jár, mint egy macska! — jelentette ki.
ÚGY JÁROK?
— Úgy értem, nem hallottam jönni. — Miss Illabets hátralépett és végigmérte.
— Még mindig van valami kend körül, amire nem tudok rájönni, Bill Kapu — mondta. — Bárcsak tudnám, mi az.
A hét láb magas csontváz sztoikusan szemlélte az asszonyt. Úgy érezte, nincs mit mondania.
— Mit kér reggelire? — érdeklődött az öregasszony. — Nem mintha számítana. Mer’ hogy csak zabkása van.
11
Mrs. Kugiof tudta, hogy egyes vallásoknak papnőik vannak. Azonban az, amit Mrs. Kugiof gondolt a nők fölszenteléséről, nem tűr nyomdafestéket. Ankh-Morporkban a papnőkkel rendelkező vallások a többi hitfelekezet civil ruhás papjainak nagy tömegére gyakoroltak vonzóerőt, azok ugyanis néhány órányi nyugalmat kerestek valahol, ahol nem futhatnak bele Mrs. Kuglofba.