Később azt gondolta: őkelme biztos megette, mert a tál üres. Miért nem vagyok képes visszaemlékezni?
És aztán ott volt a kasza esete. A férfi úgy nézett rá, mintha korábban sose látott volna olyat. A nő rámutatott a kaszacsapóra és a fogantyúkra a nyélen. A férfi udvariasan szemügyre vette őket.
HOGYAN ÉLESÍTI KI, MISS ILLABETS?
— Épp elég éles, az ég szerelmére!
HOGYAN ÉLESÍTI KI JOBBAN?
— Lehetetlen. Ami éles, az éles. Nem lehet élesebbé tenni ennél.
A Halál vaktában suhintott vele és csalódottan sziszegett.
Meg aztán ott a fű is.
A kaszáló fönn volt magasan a domboldalon a major mögött, kilátással a búzamezőre. Az öregasszony figyelte a férfit egy darabig.
Ez volt a legérdekesebb módszer, amit valaha látott. Még csak nem is gondolta volna, hogy technikailag lehetséges.
Végül megszólalt: — Remek. Jó a lendületvétele meg minden.
KÖSZÖNÖM, MISS ILLABETS.
— De miért egyszerre csak egy szál fű?
Bill Kapu merően nézte a fűszálak takaros sorát egy darabig.
LEHET MÁSKÉPP IS?
— Tudja, rengeteget lekaszálhat egyetlen suhintással.
NEM. NEM. ÉGYSZERRE CSAK EGYETLEN SZÁLAT. EGY SUHINTÁS, EGY FŰSZÁL.
— Nem fog sokat lekaszálni ezzel a módszerrel — tamáskodott Miss Illabets.
MINDEN EGYES SZÁLAT, MISS ILLABETS.
— Igen?
EZT NYUGODTAN ELHIHETI NEKEM.
Miss Illabets ott hagyta, hogy csinálja, és visszament a tanyaházba. Megállt a konyhaablaknál és egy darabig figyelte a távoli, sötét alakot, ahogyan az haladt a domboldalon.
Vajon mit követett el? — gondolta. Biztos van neki Múltja. Egyike azoknak a Titokzatos Férfiaknak, szerintem. Talán rablásba keveredett és most Lapul.
Máris lekaszált egy egész sort. Egyszerre csak egyet, de valahogy gyorsabban, mint egy rendet rend után vágó férfi…
Miss Illabets kizárólagos olvasmánya A Földműves Kalendáriuma és Vetőmag-árjegyzéke volt, amely kitart egy egész éven át az árnyékszékben, ha senki sem betegszik meg. A könyv a holdciklusokról és magvetésről szóló komoly tájékoztatás mellett bizonyos ocsmány élvezetet lelt a különféle tömeggyilkosságok, elvetemült rablások és az emberiséget letaglózó természeti katasztrófák részletes elbeszélésében, ebben a szellemben: „Június 15, A Hevenyészett Hermelin Évében. E Napon, 150 évvel ezelőtt, egy Férfiút Chirmben megölt a természet Szeszélye Gulyászápor által” vagy „14-en haltak meg Csamango, a Hírhedett Heringhajigáló kezétől”.
Az volt mindebben a fontos, hogy jó messze történtek, esetleg valamiféle isteni beavatkozás miatt. Itt helyben általában nem fordult elő más, csak esetenkénti csirkelopás vagy szórványosan vándorló troll. Persze, erre is vannak rablók és zsiványok a hegyekben, de elég jól kijönnek a ténylegesen itt lakókkal és feltétlenül szükséges szerepet játszanak a helyi gazdasági életben. Ennek ellenére, nagyobb biztonságban érzi magát most, hogy van valaki más is a házban.
A sötét alak a domboldalon jócskán a második sorban járt már. Mögötte a lekaszált fű elfonnyadt és meghalt.
VÉGEZTEM, MISS ILLABETS.
— Akkor eridjen és etesse meg a disznót! A neve Náncsi.
NÁNCSI — mondta Bill, úgy forgatva a szót a szájában, mintha minden oldalról meg akarná tekinteni.
— Anyám után.
MEGYEK ÉS MEGETETEM A NÁNCSI DISZNÓT, MISS ILLABETS.
Miss Illabetsnek úgy tűnt, hogy csak másodpercek teltek el.
VÉGEZTEM, MISS ILLABETS.
Az öregasszony fölkancsított rá. Aztán lassan és eltökélten megtörölte kezét egy konyharuhában, kilépett az udvarra, és elindult a disznóól irányába.
Náncsi a szemgolyójáig merült a moslékos vályúba.
Miss Illabets elmerengett, pontosan milyen kommentárt kellene ehhez fűznie. Végül megszólalt: — Nagyszerű. Nagyszerű. Kend, kend munkavégzése kifejezetten… gyors.
MISS ILLABETS, MIÉRT NEM KUKORÉKOL RENDESEN A KAKAS?
— Ó, az csak Ciril. Nincs valami jó emlékezőtehetsége. Nevetséges, nem? Bárcsak jól csinálná!
Bill Kapu talált egy krétadarabot a major régi kovácsműhelyében, rálelt egy deszkatöredékre a roncsok közt, és egy ideig roppant gondosan írt. Aztán a deszkát a tyúkól elé támasztotta és felé fordította Cirilt.
EZT EL FOGOD OLVASNI — parancsolta.
Ciril rövidlátóan meredt a komor gót betűkkel irt „Kukurikú”-ra. Valahol apró, őrült tyúkeszében kialakult az a nagyon világos és vérfagyasztó gondolat, hogy jobb lesz, ha nagyon-nagyon gyorsan megtanul olvasni.
Bill Kapu hátradőlt a szénában és végiggondolta a napot. Úgy rémlett, hogy az ugyancsak dolgos volt. Szénát kaszált és állatot etetett és megjavított egy ablakot. Talált néhány régi kezeslábast a pajtában lógva. Úgy tűnt, sokkal jobban illenek egy Bill Kapuhoz, mint egy abszolút sötétből szőtt köntös, ezért fölvette az egyiket. És Miss Illabets adott neki egy széles karimájú szalmakalapot.
És megreszkírozta a fél mérföldes sétát a városba. Az olyan piszlicsáré volt, hogy még egyetlen ló sem akadt benne. Ha valakinek volt is valaha lova, már rég megették. A lakosok a látszat szerint abból éltek, hogy ellopták egymás szennyesét.
Volt ott egy főtér, ami persze egyszerűen nevetséges. Valójában csupán kibővített kereszteződés volt, óratoronnyal. És volt ott egy kocsma. Oda bement.
A kezdeti némaság után, mialatt mindenki tudata átállt, hogy helyet adhasson neki, az emberek óvatosan vendégszeretőek voltak; a hírek még fürgébben szállnak szájról szájra, mint a kacsák.
— Kend az új ember odafönn Miss Illabetsnél, ugye — mondta a csapos. — Egy bizonyos Mr. Kapu, úgy hallottam.
SZÓLÍTSON CSAK BILLNEK!
— Á? A régi szép időkben nagyon rendes majorság volt az. Nem hittük volna, hogy az öreglány ott marad.
— Á! — értett egyet két aggastyán a kandalló mellől.
Á!
— Akkor kend idegen ezen a vidéken? — kérdezte a csapos.
A kocsmában a többi ember hirtelen némasága olyan volt, mint egy fekete lyuk.
NEM EGÉSZEN.
— Járt már erre, mi?
CSAK ÁTUTAZÓBAN.
— Azt mondják, Miss Illabets dilis — jegyezte meg az egyik alak a füst feketítette falak melletti lócákról.
— Jelzem, azért vág az esze, mint a beretva — szólt hozzá egy másik meggörnyedt italozó.
— Ó, igen. Tényleg vág az esze. De attól még dilis.
— És azt beszélik, van neki egy csomó ládája teli kinccsel abban a vén szalonjában.
— Szűkmarkú a pénzivel, én csak tudom.
— Az a bizonyíték. A gazdagok mindig szűkmarkúak a pénzzel.
— Na, jó. Éles eszű és gazdag. De akkor is dilis.
— Nem lehetsz gazdag meg dilis. Ha gazdag vagy, akkor csak különc lehetsz.
Visszatért és ellebzselt a csönd. Bill Kapu kétségbeesetten keresett valami közölnivalót. Sose volt nagyon jó a könnyed társalgásban. Nem jutott túl sok alkalomhoz, amikor próbálkozhatott volna vele.
Mit szoktak mondani az emberek ilyenkor? Á. Igen.
MINDENKIT MEGHÍVOK EGY ITALRA — tette közhírré.
Később megtanították egy játékra, amely egy asztalból állt, benne lyukakkal és a szélén hálóval, valamint fából ügyesen kifaragott golyókból, és szemlátomást a golyóknak vissza kellett pattanniuk egymásról, bele a lyukakba. Koccanásnak hívták. A Halál jól játszotta. Ami azt illeti, tökéletesen játszotta. Kezdetben nem tudta, hogyan kell nem tökéletesen játszani. Ám miután hallotta őket néhányszor fölszisszenni, helyesbített és gondos precizitással elkezdett hibákat elkövetni; mire megtanították célba dobni, már kiválóan csinálta. Minél több hibát követett el, annál többen kedvelték. Ezért a kis, tollas nyilakat szenvtelen szakértelemmel hajította, sosem engedve meg, hogy bármelyik is egy lábnál közelebb essen a rátukmált célpontokhoz. Mi több, egyet úgy dobott, hogy gellert kapott egy szögecsen, majd egy lámpán, s végül valaki sörébe pottyant, amitől az egyik öregember annyira elkezdett nevetni, hogy ki kellett vinni a friss levegőre.