— És megidézzük a Halált — tette hozzá a Dékán. — Jaj, ne!
— Semmi baj sincs a Halállal — állította Maphlaves. — Professzionális fickó. Elvégzi a melót. Sportszerű. Tiszta kézzel játszik, semmi gond. Tudni fogja, mi történik.
— Jaj, ne! — ismételte meg a Dékán.
Elértek a kapuhoz. Mrs. Kuglof előlépett, elállva az Arkrektor útját.
Maphlaves fölvonta szemöldökét.
Az Arkrektor nem az a fajta férfi volt, aki különleges gyönyörűségét leli a nőkkel való nyerseségben és gorombáskodásban. Vagyis, hogy másként fogalmazzuk, abszolúte mindenkivel nyers és goromba volt, nemtől függetlenül, ami a maga módján egyenlőség. És ha a következő párbeszéd nem olyanok között zajlott volna le, akik közül az egyik több másodperccel azelőtt, mielőtt kimondták volna, meghallja, amit mondanak neki, és a másik egyáltalán nem figyel oda arra, amit mondanak neki, esetleg minden teljesen másképp alakul. Vagy talán mégsem.
Mrs. Kuglof nyitott egy válasszal.
— Nem vagyok a maga jóasszonya! — csattant föl.
— És kegyed kicsoda, jóasszony? — kérdezte az Arkrektor.
— Hát, így nem lehet tisztességes emberekkel beszélni — szögezte le Mrs. Kuglof.
— Semmi szükség megsértődni — mondta Maphlaves.
— Ó, a francba, ezt tenném? — szólt Mrs. Kuglof.
— Asszonyom, miért válaszol nekem, még mielőtt bármit mondtam volna?
— Mi?
— Hogy érti?
— Hogy érti maga?
— Mi?
Egymásra meredtek, megoldhatatlan társalgási holtpontba merevülve. Aztán Mrs. Kuglof rájött.
— Már megint időnek előtte előérzek — közölte. Egyik ujját a fülébe dugta és cuppogó hangot keltve ide-oda mozgatta körbe. — Most már rendben van. Na már most, az ok…
De Maphlavesnek elege lett.
— Kincstárnok — kérte —, adjon ennek a nőnek egy garast, aztán rázza le, jó?
— Mi? — fakadt ki Mrs. Kuglof, hirtelen minden képzeletet fölülmúlóan földühödve.
— Túl gyakran fordul elő ilyesmi manapság — vetette oda Maphlaves a Dékánnak, miközben elballagtak.
— A nagyvárosban élés feszültsége meg stressze okozza — jegyezte meg a Rangidős Lovász. — Valahol ezt olvastam. Furcsa módon hat az emberekre.
Beléptek a nagykapuba vágott kis ajtón, amit aztán a Dékán Mrs. Kuglof orra előtt becsukott.
— Lehet, hogy ő nem fog eljönni — említette meg a Rangidős Lovász, miközben átvágtak a négyszögű belső udvaron. — Szegény öreg Motolla búcsúbulijára se jött el.
— A Rítusra el fog jönni — bizonygatta Maphlaves. — Az nem csak meghívót küld neki, hanem egy nyavalyás R.S.V.P.-t is rátesz!
— Ó, az remek! Szeretem a sherryt — felelte a Kincstárnok.
— Fogd be a szád, Kincstárnok!
Volt egy sikátor valahol A Gyehennában, a sikátorok sújtotta város legöregebb és leginkább sikátorok sújtotta részén.
Valami kicsiny és fényes gurult bele, majd eltűnt a sötétségben.
Egy idő múlva halk, fémes neszek hallatszottak.
A légkör az Arkrektor dolgozószobájában rendkívül fagyos volt.
Végül a Kincstárnok azt rebegte: — Talán nagyon elfoglalt?
— Hallgass! — kiáltottak rá a varázslók egy szólamban.
Valami történt. A padló a fölkrétázott varázsnyolcszögön belül kezdett elfehéredni a dértől.
— Korábban sose csinált ilyet — állította a Rangidős Lovász.
— Ez az egész helytelen, lássátok be — erősködött a Dékán. — Kellene nekünk néhány gyertya meg egy kevés katlan meg valami olvasztótégelyben bugyogó anyag meg maroknyi csillámpor meg némi színes füst…
— A Rítusnak egyikre sincs szüksége ezek közül — szólt rá élesen Maphlaves.
— Annak lehet, hogy nincs, de nekem igen — mormolta a Dékán. — Megfelelő kellékek nélkül csinálni olyan, mintha levennéd az összes ruhád, amikor fürödni akarsz.
— Pontosan ezt szoktam tenni — felelte Maphlaves.
— Hümm. Hát, persze, ki-ki saját ízlése szerint, de néhányan közülünk szeretik azt képzelni, hogy nem süllyedünk egy bizonyos színvonal alá.
— Talán szabadságon van? — sugallta a Kincstárnok.
— Na, persze — gúnyolódott a Dékán. — Egy tengerparton valahol? Néhány hűtött itallal meg egy fejbúbra tolt kalapban?
— Várjunk csak! Várjunk csak! Valaki jön — sziszegte a Rangidős Lovász.
Egy csuklyás alak halovány körvonalai jelentek meg a nyolcszög fölött. Folyamatosan vibráltak, mintha túlhevített levegőn keresztül látszanának.
— Ez ő — jelentette ki a Dékán.
— Nem, dehogy — ellenkezett a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Ez csak egy szürke kö… nincs benne semmi…
Elhallgatott.
A köntös lassan forgott. Telinek látszott, azt sejtetve, van viselője, ám ugyanakkor a semmi érzetét keltette, mintha csupán olyasvalami alakja lenne, aminek nincs saját alakja. A csuklya üres volt.
Az üresség pár másodpercig nézte a varázslókat, majd az Arkrektorra összpontosított.
Azt mondta: Maga kicsoda?
Maphlaves nagyot nyelt. — Ööö. Mustrum Maphlaves. Arkrektor.
A csuklya bólintott. A Dékán fülébe dugta egyik ujját és körbekotort vele. A köntös nem beszélt. Semmit sem lehetett hallani. Csak utána hirtelen emlékeztél arra, amit épp nem mondtak ki, és nem tudtad, hogyan került az emlékezetedbe.
A csuklya azt mondta: Maga egy magasabb rangú lény ezen a világon?
Maphlaves a többi varázslóra tekintett. A Dékán ellenséges arcot vágott.
— Hát… tudja… igen… első az egyenlők közt és minden ilyesmi… igen — bökte ki Maphlaves.
Azt mondták neki: Jó hírt hozunk.
— Jó hírt? Jó hírt? — Maphlaves feszengett a szúrósan tekintő híján is szúrós tekintettől. — Ó, pompás! Ez aztán a jó hír.
Azt mondták neki: A Halál nyugdíjba ment.
— Tessék?
Azt mondták neki: A Halál nyugdíjba ment.
— Ó? Hát ez… hír… — motyogta Maphlaves tétován. — Khm. Hogyan? Pontosan… hogyan?
Azt mondták neki: Elnézést kérünk az új keletű színvonalesésért.
— Esésért? — firtatta a mostanra teljesen összezavart Arkrektor. — Nos, huh, nem vagyok biztos benne, hogy volt egy… úgy értem, természetesen a fickó mindig mindenhol csatangolt, de az idő nagy részében mi alig…
Azt mondták neki: Az egész a lehető legszabálytalanabb volt.
— Az volt? Tényleg? Ó, persze nem tűrhetjük a szabálytalanságot — értett egyet az Arkrektor.
Azt mondták neki: Minden bizonnyal szörnyű volt.
— Hát, én… azaz… gondolom, mi… nem vagyok biztos… az lett volna?
Azt mondták neki: Ám most a megpróbáltatás megszűnt. Ujjongjatok! Ez minden. Lesz egy rövid átmeneti időszak, mielőtt egy alkalmas jelölt jelentkezik, és aztán a szokásos szolgáltatás újrakezdődik. Időközben elnézést kérünk a fölös életjelenségek okozta elkerülhetetlen kellemetlenségekért.
Az alak megreszketett és elkezdett elenyészni.
Az Arkrektor kétségbeesetten integetett.
— Várjon! — kérte. — Nem mehet el csak így! Megparancsolom, hogy maradjon! Miféle szolgáltatás? Mit jelentsen ez az egész? Ki maga?
A csuklya visszafordult hozzá, és azt mondta: Mi semmik vagyunk.
— Ez nem segítség! Hogy hívják magát?
Mi vagyunk a nemlét.
Az alak eltűnt.
A mágusok elnémultak. A zúzmara a nyolcszögben elkezdett visszaszublimálódni levegővé.
— Ó-ó — szólalt meg a Kincstárnok.
— Rövid, átmeneti időszak? Erről lenne szó? — merengett a Dékán.
A padló megremegett.
— Ó-ó — nyilatkozott újra a Kincstárnok.
— Az nem magyarázza meg, hogy miért éli minden a maga életét — hangoztatta a Rangidős Lovász.
— Várjunk csak… várjunk csak — szólt közbe Maphlaves. — Ha az emberek elérik életük végét, elhagyják a testük meg minden, ám a Halál nem viszi el őket…
— Akkor az azt jelenti, hogy itt állnak sorba — fejezte be a Dékán.
— És nincs hova menniük.
— Nem csak az emberek — egészítette ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy minden. Minden, ami meghal.
— Elöntve a világot életerővel — folytatta Maphlaves. A varázslók monoton hangon beszéltek, mindegyikük elméje futva megelőzte a társalgást egész a következtetés távoli rettenetéig.
— Csak lebzselnek és nincs mit tenniük — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Kísértetek.
— Kopogó szellemek.
— Jó ég!
— Álljunk csak meg! — vágott közbe a Kincstárnok, akinek sikerült végre fölzárkóznia az eseményekhez. — Miért kellene ez aggasszon minket? Nincs félnivalónk a holtaktól, nem igaz? Elvégre, ők is csak emberek, akik halottak. Csak közönséges emberek. Olyanok, mint mi.
A varázslók ezen eltűnődtek. Egymásra bámultak. Kiabálni kezdtek, mindenki egyszerre.
Egyikük sem emlékezett a megfelelő jelöltről szóló részre.