Az alak eltűnt.
A mágusok elnémultak. A zúzmara a nyolcszögben elkezdett visszaszublimálódni levegővé.
— Ó-ó — szólalt meg a Kincstárnok.
— Rövid, átmeneti időszak? Erről lenne szó? — merengett a Dékán.
A padló megremegett.
— Ó-ó — nyilatkozott újra a Kincstárnok.
— Az nem magyarázza meg, hogy miért éli minden a maga életét — hangoztatta a Rangidős Lovász.
— Várjunk csak… várjunk csak — szólt közbe Maphlaves. — Ha az emberek elérik életük végét, elhagyják a testük meg minden, ám a Halál nem viszi el őket…
— Akkor az azt jelenti, hogy itt állnak sorba — fejezte be a Dékán.
— És nincs hova menniük.
— Nem csak az emberek — egészítette ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy minden. Minden, ami meghal.
— Elöntve a világot életerővel — folytatta Maphlaves. A varázslók monoton hangon beszéltek, mindegyikük elméje futva megelőzte a társalgást egész a következtetés távoli rettenetéig.
— Csak lebzselnek és nincs mit tenniük — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Kísértetek.
— Kopogó szellemek.
— Jó ég!
— Álljunk csak meg! — vágott közbe a Kincstárnok, akinek sikerült végre fölzárkóznia az eseményekhez. — Miért kellene ez aggasszon minket? Nincs félnivalónk a holtaktól, nem igaz? Elvégre, ők is csak emberek, akik halottak. Csak közönséges emberek. Olyanok, mint mi.
A varázslók ezen eltűnődtek. Egymásra bámultak. Kiabálni kezdtek, mindenki egyszerre.
Egyikük sem emlékezett a megfelelő jelöltről szóló részre.
A hit az egyik leghatalmasabb szerves erő a multiverzumban. Lehet, hogy nem egészen képes megmozgatni a hegyeket. Ám képes létrehozni olyasvalakit, aki igen.
Az emberek elképzelése a hitről éppenséggel visszás. Azt hiszik, hogy hátulról előre működik. Azt hiszik, a sorrend az, előbb a tárgy, aztán a hit. Azonban fordítva történik.
A hit úgy tocsog ide-oda az égbolton, ahogy az agyaggöröngyök mozognak csigavonalban a fazekaskorongon. Példának okáért így jönnek létre az istenek is. Nyilvánvalóan saját híveik kell létrehozzák őket, mert a legtöbb isten életének rövid áttekintése érzékelteti, hogy eredetük semmi esetre sem lehetett isteni. Hajlamosak pont azokat a dolgokat tenni, amit az emberek tennének, ha megtehetnék, különösen ha nimfákról, aranyzáporokról és ellenségeid porba sújtásáról van szó.
A hit más dolgokat is létrehív.
Megteremtette a Halált. Nem a halált, amely csupán szakszó az élet tartós hiánya okozta állapotra, hanem a Halált, az egyéniséget. Ő úgyszólván az élettel együtt fejlődött ki. Amint egy élő dolog pedzeni kezdte a hirtelen nem élő dologgá válás koncepcióját, megjelent a Halál. Jóval mielőtt az emberek először eltűnődtek róla, már ő lett a Halál; ők csupán az alakot meg az egész kasza és köntös ügyet tették hozzá a személyiséghez, amely akkor már sok millió éves volt.
És most eltávozott. Ám a hit nem szűnt meg. A hit változatlanul folytatja a hívést. És mivel a hit fókusza elveszett, új fókuszpontok támadtak. Egyelőre aprók, nem valami erősek. Minden faj magánhalála, többé nem egységes, hanem fajlagos.
A patakban, fekete pikkelyesen, úszkált a Kérészek új Halála. Az erdőkben, láthatatlanul, csupán hangból szőtt lényként, osont a Fák Halálának csitt-csatt-reccse.
A sivatagban egy sötét és üres páncél haladt céltudatosan, fél hüvelykkel a talaj fölött… a Teknőcök Halála.
Az Emberiség Halála még nem készült el. Az emberek képesek néhány roppant bonyolult dologban hinni.
Olyan ez, mint a különbség a konfekció és a mérték után készített ruha között.
A fémes zörejek immár nem hallatszottak a sikátor felől.
Ekkor csönd támadt. Az a különösen óvatos csönd, amikor valami nem akar zajt csapni.
És végül nagyon halk csörömpölés hangzott föl, majd beleveszett a messzeségbe.
— Ne ácsorogjon az ajtóban, barátom! Ne torlaszolja el az előszobát! Jöjjön be!
Motolla Alánk pislogni kezdett a homályban.
Amikor a szeme hozzászokott, észrevette, hogy székek félköre áll az amúgy eléggé csupasz és poros szobában. Mindegyiken ültek.
Középen — a félkör, mondjuk úgy, középpontjában — egy kicsiny asztal állt, ami mellett korábban üldögélt valaki. Most az illető felé közeledett, kinyújtott kézzel és széles mosollyal arcán.
— Ne árulja el, hadd találgassak — szólította meg. — Maga zombi, igaz?
— Ööö. — Motolla Alánk előzőleg sosem látott senkit ennyire sápadt bőrrel, már ami kevés megmaradt belőle. Vagy olyan ruhákat viselve, amelyek úgy néztek ki, mintha borotvapengében mosták volna ki őket, és a szaguk olyan volt, mintha nem csak meghalt volna valaki bennük, de még mindig bennük lenne. Vagy „Örülök, hogy Nem Vagyok Meleg” szövegű kitűzővel.
— Nem tudom — válaszolta. — Föltételezem, igen. Csak amikor eltemettek, tudja, ott volt ez a kártya… — Maga elé tartotta, mint valami pajzsot.
— Naná, hogy ott volt. Naná, hogy ott volt — büszkélkedett az alak.
Azt akarja majd, hogy rázzunk kezet, gondolta Motolla. Ha megteszem, teljes bizonyossággal tudom, hogy több ujjal fogom befejezni, mint ahánnyal kezdtem.
Ó, te jó ég. Én is így fogom végezni?
— És halott vagyok — fűzte hozzá akadozva.
— És torkig van azzal, hogy semmibe veszik, nem? — kérdezte a zöldes bőrű illető. Motolla nagyon óvatosan megrázta a fejét.
— Hát, nem pontosan tor…
— Patkó a nevem. Reg Patkó.
— Alánk. Motolla Alánk — viszonozta Motolla. — Ööö…
— Aha, mindig ugyanúgy megy — kesergett Reg Patkó. — Ha egyszer halott vagy, az emberek egyszerűen tudni sem akarnak rólad, igaz? Úgy viselkednek, mintha elkaptál volna valami szörnyű betegséget. A meghalás bárkivel megtörténhet, nem igaz?
— Mindenkivel, azt gondoltam volna — válaszolta Motolla. — Ööö, én…
— Aha, én aztán tudom, milyen. Meséld el valakinek, hogy halott vagy, és úgy fog rád nézni, mintha kísértetet látna — folytatta Mr. Patkó.
Motolla ráébredt, hogy Mr. Patkóval beszélgetni pont olyan, mint az Arkrektorral. Valójában nem számít, mit mondtál, mert oda se figyel. Csak Mustrum Maphlaves esetében azért, mert nem vette a fáradságot, míg Reg Patkó tulajdonképpen behelyettesítette a beszélgetés rád eső részét valahol a saját fejében.
— Aha, igaz — adta be a derekát Motolla.
— Ami azt illeti, mi épp befejeztük mára — közölte Mr. Patkó. — Hadd mutassam be! Mindenki, ez itt… — Habozott.
— Alánk. Motolla Alánk.
— Motolla testvér — fejezte be Mr. Patkó. — Fogadjuk őt egy nagy Újra Kezdő üdvözléssel!
Hellók zavart kórusa hallatszott. Egy nagy termetű és roppant szőrös fiatalember a sor végén elkapta Motolla tekintetét, és az együttérzés színpadias gesztusával forgatta saját sárga szemét.
— Ez itt Artur Hunyorok testvér…
— Nofertoesatu gróf — helyesbített egy metsző női hang.
— És Dorina nővér… úgy értem, természetesen Nofertoesatu grófnő…
— Öhvendek, igazán — állította a női hang, miközben a gróf kis, kövér alakja mellett ülő kis, kövér asszony odanyújtotta fölgyűrűzött kezét. Maga a gróf aggodalmas vigyort vetett Motollára. Úgy tűnt, operába illő, több számmal nagyobb férfira méretezett frakkot visel.
— És Schleppel testvér…