A szék üres volt. Ám egy mély hang az alatta lévő sötétből így szólt: — ’Estét!
— És Lupin testvér. — Az izmos, szőrös fiatalember a hosszú tépőfogakkal és hegyes füllel szívélyesen megrázta Motolla kezét.
— És Drull nővér. És Gorper testvér. És Ixolit testvér.
Motolla a kéz témájának számos variációját rázta meg. Ixolit testvér átnyújtott neki egy kis, sárga papírdarabot. Egyetlen szó volt ráírva: ÓóóóÍíííOóóóÍíííÓóóóÍííí.
— Sajnálom, hogy ma este nincsenek itt többen — mentegetőzött Mr. Patkó. — Megteszek minden tőlem telhetőt, de sajnos, egyesek szemlátomást nem állnak készen arra, hogy ne hagyják el maguk.
— Ööö… holtak? — érdeklődött Motolla, még mindig a cetlire meredve.
— Életuntság, szerintem — jegyezte meg keserűen Mr. Patkó. — Hogyan haladhatna előre a mozgalom, ha egyesek csak egyfolytában heverészni akarnak?
Lupin vadul elkezdett „ne kezdesd el vele” jeleket adni Mr. Patkó háta mögött, ám Motolla nem tudta időben leállítani magát.
— Miféle mozgalom? — tudakolta.
— Halotti Jogok — vágta rá Mr. Patkó. — Majd odaadom egyik röpiratom.
— De, nem vitás, ööö, hogy a halottaknak nincsenek jogai? — lepődött meg Motolla. Szeme sarkából látta, hogy Lupin eltakarja szemét a kezével.
— Hulla jogos álláspont — mondta Lupin tökéletes pléhpofával. Mr. Patkó dühösen nézett rá.
— Életuntság — ismételte meg. — Mindig ugyanaz történik. Megteszel minden tőled telhetőt az emberekért, és ők csak fütyülnek rád. Tudja, hogy az emberek azt mondhatnak magára, amit csak akarnak és elvehetik a vagyonát, csak mert maga halott? És ők…
— Azt hittem, hogy a legtöbb ember, amikor meghal, csupán… tudja… meghal — értetlenkedett Motolla.
— Az csak lustaság — felelte Mr. Patkó. — Csak nem akarják megerőltetni maguk.
Motolla még sosem látott senkit ennyire elcsüggedtnek látszani. Úgy tűnt, Reg Patkó több hüvelyknyit összement.
— Mennyi ideje élőholt, Motolla? — kérdezte Dorina erőtlen derűvel.
— Jóformán semennyi — válaszolta Motolla, megkönnyebbülve a hangnemváltástól. — Be kell valljam, hogy másnak mutatkozik, mint ahogy elképzeltem.
— Hozzá fog szokni — biztatta Artur Hunyorok, másként Nofertoesatu gróf, gyászosan. — Ez a lényege az élőholtságnak. Olyan könnyű, mint leesni egy szirtfokról. Mi itt mindnyájan élőholtak vagyunk.
Lupin köhintett.
— Kivéve Lupint — helyesbített Artur.
— Én inkább az vagyok, amit tiszteletbeli élőholtnak lehetne nevezni — magyarázta Lupin.
— Ő ugyanis farkasember — világított rá Artur.
— Amint meglátta, rögtön azt gondoltam, hogy farkasember — bólintott Motolla.
— Minden teliholdkor — fejtegette Lupin. — Rendszeresen.
— Elkezd vonyítani és szőrt növeszteni — toldotta meg Motolla.
Mindnyájan a fejük rázták.
— Ööö, nem — tiltakozott Lupin. — Valahogy inkább abbahagyom a vonyítást és a szőröm egy része átmenetileg kihullik. Átkozottul kínos.
— De én azt hittem, hogy teliholdkor a tipikus farkasember mindig…
— Lupin phoblémája az — jelentette ki Dorina —, hogy ő az egészet a másik ihányból közelíti meg. Éhti?
— Formailag farkas vagyok — közölte Lupin. — Nevetséges, de tényleg. Minden teliholdkor emberfarkassá változom. Az idő többi részében csak… farkas vagyok.
— Te jó ég! — szörnyedt el Motolla. — Ez minden kétséget kizáróan rettenetes probléma.
— A nadrág a legrosszabb része — informálta Lupin.
— Ööö… az lenne?
— Ó, igen. Tudja, az emberből lett prikulicsoknak ez nem okoz gondot. Csak magukon tartják a saját ruhájuk. Úgy értem, lehet, hogy azok kicsit elszakadnak, de legalább praktikusan rajtuk vannak, igaz? Míg ellenben ha én megpillantom a teliholdat, a következő percben járok és beszélek és kifejezetten nagy bajban vagyok amiatt, hogy hiányosnak mutatkozom nadrágtájékon. Szóval muszáj tartsak egyet elrejtve valami biztos helyen. Mr. Patkó…
— …szólíts Regnek…
— …megengedi, hogy tartsak egy nadrágot a munkahelyén.
— Én ugyanis a Szilfa utcai hullaházban dolgozom — világosította föl Mr. Patkó. — Nem szégyellem. Megéri, hogy megmenthessek egy fivért vagy nővért.
— Tessék? — csodálkozott Motolla. — Megmenthesse?
— Én vagyok, aki odatűzi a cédulát a fedél aljára — magyarázta Mr. Patkó. — Sosem lehessen tudni. Lehetetlen, hogy ne legyen érdemes próbálkozni.
— Gyakran bejön? — kérdezte Motolla. Körbenézett a szobában. A hangszíne azt kellett sugallja, hogy ez meglehetősen nagy szoba s csupán nyolc ember van benne; kilenc, ha a szék alól érkező hangot is beszámítod, amely föltehetően tartozik valakihez.
Dorina és Artur összenéztek.
— Ahtuh esetében bejött — felelte Dorina.
— Elnézést — szólt Motolla. — Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg… maguk ketten… ööö… netalán vámpírok?
— Azok bizony — válaszolta Artur. — Sajnálatosan.
— Hah! Nem lenne szabad így beszélned — jelentette ki Dorina dölyfösen. — Büszgének kellene lenned nemes száhmazásodha.
— Büszgének? — firtatta Artur.
— Megharapta magukat egy denevér vagy ilyesmi? — kérdezte sietve Motolla, igyekezve, nehogy családi súrlódást okozzon.
— Nem — mondta Artur. — Egy ügyvéd. Kaptam ezt a levelet, érti? Rajta egy flancos viaszpaca meg minden. Blablabla… üknagybácsi… blablabla… egyetlen élő rokon… blablabla… hadd legyünk mi az elsők, akik szívből gratulálunk… blablabla. Egyik pillanatban Artur Hunyorok vagyok, a jövő embere a nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedésben, a következőben azon kapom magam, hogy Artur, Nofertoesatu grófja vagyok, tulajdonosa ötven hektár sziklafelületnek, ahonnan még egy kecske is lezuhanna, meg egy kastélynak, amit már a csótányok is sorsára hagytak, meg egy meghívónak a polgármestertől, hogy ugorjak le egyik nap a faluba megvitatni a háromszáz évre visszamenő adótartozást.
— Utálom az ügyvédeket — közölte a hang a szék alól. Szomorú, kongó csengése volt. Motolla megpróbálta kissé közelebb húzni a lábát a saját székéhez.
— Igazán hemek kastély volt — jelentette ki Dorina.
— Málladozó kövek nyavalyás halma, az volt — ellenkezett Artur.
— Nagyszehű volt a kilátás.
— Aha, minden egyes falon keresztül — morgott Artur, leeresztve a kapurostélyt a társalgás eme iránya előtt. — Tudnom kellett volna, még mielőtt odamentünk megnézni. Szóval visszafordítottam a hintót, érti? Gondoltam, hát, ez négy elpazarolt nap, pont a legdolgosabb idény közepén. Nem is vesztegettem rá több gondolatot. A következő dolog, fölébredek a sötétben, egy dobozban vagyok, végül megtalálom azokat a gyufákat, meggyújtok egyet, ott az a cédula hat hüvelykre az oromtól. Az állt rajta…
— „Nem Muszáj Szemet Hunyva Lehunynia Szemét” — idézte büszkén Mr. Patkó. — Ez volt az egyik legelső szlogenem.
— Nem az én hibám volt — hajtogatta makacsul Dorina. — Akkor máh háhom napja meheven feküdtél.
— Sokkot okoztam a papnak, mondhatom — emlékezett Artur.
— Huh! Papok! — borzadozott Mr. Patkó. — Mind egyforma. Mindig azt mondják, hogy újra élni fogsz, miután meghaltál, de csak próbáld meg és majd látni fogod milyen képet vágnak!
— A papokat se szeretem — jelentette be a hang a szék alól. Motolla eltűnődött, vajon hallotta-e más is.