Motolla nézte, ahogy az ágytámla végén a sárgarézgombok kicsavarozzák maguk.
Rengés rázta meg a padlót.
— Mi folyik itt, Schleppel? — firtatta.
— Életerő-fölgyülemlés, Mr. Alánk.
— Úgy érted, te tudod?
— Hát persze! Hej, azt a mindenit, itt van egy zár meg kilincs meg sárgaréz ajtóvédő lap meg minden e mögött…
— Hogy érted azt, hogy életerő-fölgyülemlés?
— …meg a zsanérok, vannak itt tényleg remek fölmenő sarokvasak, sose volt még ilyen ajtóm…
— Schleppel!
— Puszta életerő, Mr. Alánk. Tudja. Az a fajta erő, amit az ember az eleven dolgokban lel? Azt hittem, maguk, varázslók ismerik az ilyesmit.
Motolla Alánk nyitotta száját, hogy valami ilyesmit mondjon „Naná, hogy ismerjük”, mielőtt tapintatosan nekilát kifürkészni, mi a fenéről beszél a mumus, aztán rájött, hogy most már nem kell így viselkednie. Ez az, amit tett volna, ha még életben lett volna, ám Reg Patkó kijelentése dacára, ugyancsak nehéz ügy büszkének lenni, ha halott vagy. Egy kis merevség esetleg még megy, de a büszkeség nem.
— Sose hallottam róla — közölte. — Mi végre gyülemlik föl?
— Nem tudom. Nagyon nem illik az évszakhoz. Mostanára oszladozóban kellene legyen — felelte Schleppel.
A padló megint megremegett. Aztán a kilazított padlódeszka, mely korábban Motolla kicsiny vagyonát takarta, reccsent egyet és rügyeket hajtott.
— Hogy érted azt, hogy nem illik az évszakhoz? — kérdezte.
— Tavasszal rengeteg van belőle — válaszolta a hang az ajtó mögül. — Kilöki a nárciszokat a földből meg hasonlók.
— Sose hallottóm róla — jelentette ki Motolla lenyűgözve.
— Azt hittem, maguk, varázslók mindenről mindent tudnak.
Motolla ránézett varázslós kalapjára. A temetés meg alagútásás nem tett jót neki, bár persze több mint egy évszázadnyi viselés után már kezdetben sem volt az haute couture csúcsa.
— Mindig akad valami új megtanulnivaló — szögezte le.
Új hajnal virradt. Ciril, a kakas, ébredezett kakasülőjén.
A fölkrétázott szavak ragyogtak az alig fényben.
Összpontosított.
Nagy levegőt vett.
— Dukuvifúa!
Most, hogy a kurta emlékezőképesség gondja megoldódott, már csak a diszlexia miatt kellett aggódjon.
A magaslati réteken erősen fújt a szél, közelről és erősen sütött a nap. Bill Kapu előre-hátra lépkedett a domboldal sebzett füvén át, akár egy vetélő zöld szövedéken keresztül.
Azon merengett, vajon érezte-e valaha a szelet és a napsütést korábban. Igen, érezte, minden bizonnyal. De sosem tapasztalta úgy, mint most; ahogyan taszigálja a szél, ahogyan melege lesz a naptól. Ahogyan érezheti az Idő múlását.
Ami sodorja magával.
Bátortalan kopogás hallatszott a pajta ajtaja felől.
IGEN?
— Jöjjön le ide, Bill Kapu.
Lemászott a sötétben és óvatosan kinyitotta az ajtót.
Miss Illabets egyik kezével egy gyertyát oltalmazott.
— Hümm — motyogta.
TESSÉK?
— Ha van kedve, átjöhet a házba. Estére. Éjszakára persze nem. Úgy értem, nem szívesen gondolok arra, hogy kend egész este teljesen egyedül van itt, amikor nálam ég a tűz meg minden.
Bill Kapu nem tudott arcról olvasni. Ez olyan képesség, amelyre sosem volt szüksége. Úgy meredt Miss Illabets megkövült, aggodalmas, esedező mosolyára, ahogy egy pávián keresgéli a jelentőséget a rosettai kövön.
KÖSZÖNÖM — mondta.
Az öregasszony futólépésben elmenekül.
Amikor a Halál a házba érkezett, Miss Illabets nem volt a konyhában. A zizegő, kaparászó zajokat követve egy keskeny folyosóra ért, majd átbújt egy alacsony ajtófélfa alatt. Miss Illabets azon túl, egy kis szobában tartózkodott, és négykézláb, lázas igyekezettel éppen tüzet gyújtott.
Kipirultan fölnézett, amikor a Halál udvariasan kopogott a nyitott ajtón.
— Nem nagyon érdemes meggyújtani egy ember kedvéért — motyogta szégyenkező magyarázatképpen. — Üljön le! Készítek magunknak egy kis teát.
Bill Kapu belehajtogatta magát az egyik keskeny székbe a tűz mellett, és körbenézett a szobában.
Szokatlan szoba volt. Akármire is szolgált, az szemlátomást nem a benne lakás volt. Míg a konyha afféle tetővel ellátott külső helyiség volt és a majorban folyó tevékenységek tengelye, ez a szoba semmi másra nem emlékeztetett annyira, mint egy mauzóleumra.
A közhittel ellentétben Bill Kapu nem volt nagyon otthonos a temetési díszletek terén. Rendes körülmények között az elhalálozás nem sírokban történik, eltekintve ritka és balszerencsés esetektől. A szabadban, a folyók fenekén, cápákba félúton, hálószobában rengetegszer, igen — sírokban, nem.
Az ő feladata a lélek búzacsírájának elválasztása a halandó test pelyvájától, és ez rendszerint befejeződik jóval a — már ha a dolog lényegét tekintjük — hulladékeltakarítás egy tisztelettudó formájához kapcsolódó bármely rítus előtt.
Ám ez a szoba úgy nézett ki, mint azoknak a királyoknak sírja, akik mindent magukkal akartak vinni.
Bill Kapu térdre tett kézzel ült és nézelődött.
Először is, itt vannak ezek a dísztárgyak. Több teáskanna, mint amennyit lehetségesnek vélne az ember. Porcelánkutyák bámész tekintettel. Különös süteménykínálók. Különféle szobrok és festett tányérok, rajtuk rövid, vidám közlendőveclass="underline" Ajándék Chirmből, Hosszú Életet és Boldogságot! Ezek teljes demokráciában leptek el minden lapos felületet, így aztán egy igen értékes, antik ezüst gyertyatartó állt egy élénk színű, szájában csontot tartó és a bűnös ostobaság kifejezését viselő porcelánkutya mellett.
A falakat képek borították. Többségüket a sár különböző árnyalataiban festették és életunt teheneket ábrázoltak, amint ködös időben álldogálnak ingoványos pusztán.
Ami azt illeti, a nippek csaknem elrejtették a bútorokat, ám ez nem nagy veszteség. Eltekintve két, a fölgyülemlett hímzett bútorvédő huzatok súlya alatt nyögő széktől, a többi bútornak szemlátomást semmi haszna nem volt, a csecsebecsék alátámasztását kivéve. Mindenütt nyakigláb asztalok álltak. A padlót rétegekben takarták a rongyszőnyegek. Valaki tényleg nagyon szerethetett rongyszőnyeget készíteni. És, mindenek fölött, és mindenek körött, és mindent áthatóan, ott volt a szag.
Végeérhetetlen, unalmas délutánok szaga.
Egy terítő fedte kredencen két faládikó támaszkodott egy nagyobbacska oldalához. Bizonyára ezek a kincsekkel teli híres ládák, gondolta.
Hirtelen tudatosult benne a ketyegés.
A falon egy óra lógott. Valakiben egyszer fölmerült egy baglyot utánzó óra előállításának gondolata, amiről alkalmasint azt hitte, remek ötlet. Amikor meglendült az inga, a bagoly szeme előre-hátra mozgott oly módon, amiről a szórakozásra komolyan kiéhezettek valószínűleg azt hiszik, vicces. Némi idő elteltével a saját szemed is kezdett szolidárisan kilengeni.
Miss Illabets sebbel-lobbal és megrakott tálcával érkezett. Sürgés-forgás következett, miközben az öregasszony elvégezte az alkímiai szertartást: a teakészítést, a lángosok megvajazását, a kekszek elrendezését, a cukorfogó ráakasztását a cukortartóra…
Mindezek végeztén hátradőlt. Aztán, mintha már húsz perce nyugalmi állapotban lett volna, kissé lihegve így trillázott: — Hát… nem barátságos így?
DE IGEN, MISS ILLABETS.