— Mi volt kemény?
— Az a tél épp most.
— Ezt te télnek nevezed? Amikor csemete voltam, olyan telek…
Azzal a fa eltűnt.
Két évnyi döbbent csönd után megszólalt a csoport egyik tagja:
— Csak úgy elment! Egy pillanat alatt! Egyik nap még itt volt, a másikon már nem!
Ha a többi fa ember lett volna, most toporogtak volna.
— Megesik, fiam — jelentette ki egyikük megfontoltan. — Biztos lehetsz benne, hogy egy Jobb Helyre[1] került. Jó fa volt.
A fiatal fa, amely mindössze ötezer-száztizenegy éves volt, megkérdezte:
— Miféle Jobb Helyre?
— Nem vagyunk biztosak benne — válaszolta a liget egyik tagja. Kényelmetlenül megrezzent az egyhetes szélviharban. — De azt gondoljuk, hogy valami köze van hozzá… a fűrészpornak.
Mivel a fák képtelenek voltak akárcsak észlelni is bármilyen eseményt, amely egy napnál rövidebb ideig tartott, sosem hallották meg a fejszék csattogását.
Motolla Alánk, a Láthatatlan Egyetem —
— a varázslás, varázslóság és kiadós étkezések otthona —
— teljes tanári karának legöregebb varázslója szintén meg fog halni.
Amolyan esendő és bizonytalan módon tisztában volt ezzel.
Na persze, tűnődött, miközben földszinti dolgozószobája felé gördítette tolószékét a kövezeten, afféle általános módon mindenki tudja, hogy meg fog halni, még az átlagemberek is. Senki sem tudja, hol volt, mielőtt megszületett, de amikor már megszületett, nem telik sok időbe rájönnie: úgy érkezett meg, hogy retúrjegyét előre kilyukasztották.
Ám a varázslók tényleg tudják. Akkor nem, ha az elhalálozás erőszak vagy gyilkosság következménye, ám ha a halál oka egyszerűen az, hogy kifogy az élet, akkor… nos, tudsz róla. Rendszerint időben támad ez az előérzeted, hogy visszavihesd a könyvtári könyveket, hogy megbizonyosodhass, a legjobb öltönyöd tiszta, és még kölcsönkérhess meglehetősen nagy összegeket a barátaidtól.
Motolla százharminc éves volt. Fölmerült benne, hogy élete legnagyobb részét öregemberként élte le. Ez igazán nem méltányos.
És senki sem mondott semmit. Múlt héten megemlítette a Tanári Zsibongóban, és senki sem értette el a célzást. És a mai ebédnél alig szóltak hozzá. Még az öreg, úgynevezett barátai is láthatólag elkerülték, pedig még csak meg sem próbált kölcsönt kérni.
Olyan volt, mintha elfelejtették volna a születésnapod, csak annál is rosszabb.
Teljesen egyedül fog meghalni, és ez senkit sem érdekel.
A tolószék kerekével kilökte az ajtót, és az ajtó melletti asztalkán a tűzszerszám után matatott.
Ez meg a másik. Szinte senki sem használ manapság tűzszerszámot. Megveszik a nagy, büdös, sárga gyufákat, amiket az alkimisták készítenek. Motolla rosszallta. A tűz fontos. Az embernek nem lenne szabad csak úgy meggyújtania, az nem elég tiszteletteljes. Ilyenek manapság az emberek, mindig rohangálnak és… tüzek. Igen, a tüzek is sokkal melegebbek voltak a régi szép időkben. Azok a tüzek, amiket manapság gyújtanak, nem melegítenek föl, hacsak nem ülsz csaknem rájuk. Valami a fában… rosszfajta fa. Mostanában minden rossz. Hígabb. Homályosabb. Nincs semmiben igazi élet. És a napok rövidebbek. Mmm. Valami nem stimmel a napokkal. Kurtábbak. Mmm. Minden nap elmúlása egy örökkévalóságig tart, ami fura, mert a napok többesben hanyatt-homlok elrobognak, mintha pánikban menekülnének. Nincs valami sok dolog, amit az emberek el akarnának végeztetni egy 130 éves varázslóval, és Motolla szokásává vált, hogy minden étkezés előtt két órával megérkezzen az ebédlőasztalhoz, csak hogy teljék az idő.
Végtelen napok, sebesen elsuhanva. Ennek semmi értelme. Mmm. Megjegyzem, az embernek már nincs az az értelme, amije megvolt a régi szép időkben.
És hagyják, hogy az Egyetemet most puszta sihederek igazgassák. A régi időkben rendes varázslók igazgatták, nagy termetű férfiak, bárkaszerű fölépítéssel; az a fajta varázsló, akire föl lehet nézni. Aztán hirtelen azok mind elmentek valahova és Motolla fölött most ezek a suhancok gyámkodnak, akiknek még megvan némelyik saját foga. Mint az a Maphlaves legényke. Motolla világosan emlékezett rá. Vékonydongájú fiú, elálló fülek, sosem törölte meg rendesen az orrát, nyafogott a mamája után az első éjszaka a diákotthonban. Mindig rosszban mesterkedett. Valaki azt próbálta bemagyarázni Motollának, hogy most Maphlaves az Arkrektor. Mmm. Biztos azt hiszik róla, hogy már agyalágyult.
Hol van az a nyavalyás tűzszerszám? Ujjak… a régi szép időkben rendes ujjai voltak az embernek…
Valaki lerántotta a leplet egy lámpásról. Valaki más egy pohár italt nyomott tapogatózó kezébe.
— Meglepetés!
A Halál házának előszobájában van egy óra, penge alakú ingával, de mutatók nélkül, hiszen a Halál házában nincs más idő, csak a jelen. (Természetesen volt a jelenlegi jelen előtt is egy jelen, de az is csak jelen. Mindössze korábbi.)
Az inga pengéje olyan borotvaéles, hogy attól Edgar Allan Poe rögvest fölhagyna az egésszel és fölcsapna szóló vándorkomédiásnak. Halk vhumm-vhumm nesszel leng, vékonyka időközszeleteket vágva finoman az örökkévalóság szalonnájából.
A Halál ellépdelt az óra mellett, be dolgozószobája sötét komorságába. Albert, a szolgája, már ott várt rá a törülközővel és a porolókkal.
— Jó reggelt, gazdám!
A Halál némán lecsüccsent óriási székére. Albert a szögletes vállakra terítette a törülközőt.
— Megint szép napunk van — jegyezte meg csevegve.
A Halál nem válaszolt.
Albert meglebbentette a fényesítő kendőt, és hátrahúzta a Halál csuklyáját.
ALBERT.
— Uram?
A Halál elővette a parányi arany időmérőt.
LÁTOD EZT?
— Igen, uram. Nagyon szép. Korábban sosem láttam ilyet. Kié?
AZ ENYÉM.
Albert tekintete oldalra fordult. A Halál íróasztalának egyik sarkán állt egy nagy időmérő, fekete keretben. Nem volt benne homok.
— Azt hittem, az a magáé, uram? — értetlenkedett.
AZ VOLT. ÉS MOST EZ AZ. NYUGDÍJAZÁSI AJÁNDÉK. MAGÁTÓL AZRAELTŐL.
Albert rámeredt a szerkezetre a Halál kezében.
— De… a homok, uram. Folyik.
ÚGY VAN.
— De az azt jelenti… úgy értem…?
AZT JELENTI, HOGY EGY NAP ELCSOROG AZ ÖSSZES HOMOK, ALBERT.
— Ezt tudom, uram, de… maga… azt hittem, az Idő olyasmi, ami csak másokkal történik, uram. Nem igaz? Nem magával, uram. — Beszéde végére Albert hangja már esengett.
A Halál levette a törülközőt, és fölállt.
GYERE VELEM!
— De maga a Halál, gazdám — mondta Albert, nyakatekerten rohanva a magas alak után, amely előre ment az előszobába, majd le a folyosón az istállóba. — Ez nem valamiféle tréfa, ugye? — tette hozzá reménykedve.
NEM A HUMORÉRZÉKEMRŐL VAGYOK ISMERT.
— Hát, zokon ne vegye, persze, hogy nem. De figyeljen, nem halhat meg, mert maga a Halál, saját magával kellene megesnie, olyan lenne, mint a saját farkába harapó kígyó…
MINDAZONÁLTAL MEG FOGOK HALNI. FÖLLEBBEZÉSNEK NINCS HELYE.
— De mi fog történni velem? — jajgatta Albert. Rettegés csillámlott szavain, mint fémforgácsok a kés élén.
LESZ EGY ÚJ HALÁL.
1
Ebben a konkrét esetben, három jobb helyre. Méghozzá a Szilfa utca 37, 7, és 34 kapujára Ankh-Morporkban.