— Manapság nem túl gyakran adódik alkalom a szalon használatára.
NEM.
— Azóta nem, hogy elvesztettem apám.
Egy pillanatig Bill Kapu azon tűnődött, vajon az asszony a szalonban veszítette-e el a néhai Mr. Illabetset. Talán rossz helyen fordult be a díszek közt. Aztán fölidézte magában, hogy az emberek néha fura módon fogalmaznak.
Á!
— Pont azon a széken szokott ülni, amikor a kalendáriumot olvasta.
Bill Kapu az emlékezetében kutatott.
MAGAS FÉRFI — kockáztatta meg — BAJUSSZAL? HIÁNYZOTT A KISUJJA HEGYE A BAL KEZÉN?
Miss Illabets rámeredt a csésze pereme fölött.
— Kend ismerte? — kérdezte.
AZT HISZEM, EGYSZER TALÁLKOZTAM VELE.
— Sose említette kendet — kacsintott Miss Illabets ravaszkásan. — Név szerint biztos nem. Nem Bill Kapuként.
NEM HISZEM, HOGY MEGEMLÍTETT VOLNA — jelentette ki megfontoltan Bill Kapu.
— Teljesen rendben van — nyugtatta meg Miss Illabets. — Mindent tudok erről. Apa is szokott egy kicsit csempészni. Hát, ez nem valami nagy tanya. Nem az, amit megélhetésnek lehetne nevezni. Apa mindig azt mondta, az ember meg kell tegye, amire képes. Gondolom, kend is az ő szakmájában dolgozott. Már figyelem kendet egy ideje. Az volt a kend üzletága is, semmi kétség.
Bill Kapu mélyen elgondolkozott.
ÁLTALÁNOS FUVAROZÁS — közölte végül.
— Igen, ez annak hangzik. Van családja, Bill?
VAN EGY LÁNYOM.
— Az nagyszerű.
SAJNOS, ELVESZTETTÜK A KAPCSOLATOT EGYMÁSSAL.
— Milyen kár! — mondta Miss Illabets, és úgy hallatszott, komolyan gondolja. — Valaha, a régi szép időkben, jókat mulattunk itt. Ez persze akkor volt, amikor még élt a fiúm.
MAGÁNAK VAN EGY FIA? — kérdezte Bili, aki kezdte elveszteni a fonalat.
A nő szúrós pillantást vetett rá.
— Javaslom, hogy gondolkozzék el alaposan a „Miss” szóról — mondta. — Mi komolyan vesszük az ilyesmit ezen a vidéken.
BOCSÁNATOT KÉREK.
— Nem, a neve Rufus volt. Csempész volt, mint apa. Bár nem annyira ügyes. Ezt el kell ismerjem. Művésziesebb. Tudja, mindenfélét szokott hozni nekem idegenből. Ékszerfélét meg hasonlókat. És el szoktunk menni táncolni. Emlékszem, nagyon mutatós lábikrája volt. Szeretem, ha egy férfinak jó lába van.
Egy darabig a tűzre meredt.
— Tudja… egy nap nem jött többé vissza. Pont mielőtt összeházasodtunk volna. Apa azt mondta, nem lett volna szabad megpróbálnia átjutni a hegyeken olyan közel a télhez, de én tudom, hogy azért akarta, hogy illő ajándékot hozhasson nekem. És egy kis pénzt akart keresni, hogy imponáljon apának, mert apa ellenezte…
Fölvette a piszkavasat és vadabbul piszkálta a tüzet, mint amire az rászolgált.
— Egyébként, némelyek azt beszélték, hogy elszökött Mesebelibe vagy Ankh-Morporkba vagy valahova, de én tudom, hogy nem tett volna olyat.
A mélyreható pillantás, amit Bill Kapura vetett, odaszögezte őt a székhez.
— Kendnek mi a véleménye, Bill Kapu? — kérdezte élesen.
A Halál roppant büszke volt magára, hogy kiszúrta a kérdést a kérdésben.
MISS ILLABETS, A HEGYEK TÉLEN NAGYON HÓHÁNYÓAK LEHETNEK.
Az öregasszony megkönnyebbültnek látszott. — Ezt mondtam én is mindig — értett egyet. — És tudja, mit, Bill Kapu? És tudja, hogy mit gondoltam?
NEM, MISS ILLABETS.
— Ahogy mondtam, az esküvőnk előtti nap történt. És aztán az egyik málhás pónija egyedül jött vissza, aztán a férfiak mentek és ott találták a lavinát… és tudja, hogy mit gondoltam? Azt gondoltain, ez nevetséges. Hogy ostoba. Rettenetes, nem? Ó, később persze más dolgokat is gondoltam, de az első az volt, hogy a világnak nem lenne szabad úgy viselkednie, mintha valami regény lenne. Hát nem szörnyű ilyet gondolni?
ÉN MAGAM SOSEM HITTEM A DRÁMÁBAN, MISS ILLABETS.
De a nő igazából nem figyelt.
— És azt gondoltam, most azt várja el tőlem az élet, hogy évekig andalogjak a menyasszonyi ruhában és teljesen meghibbanjak. Azt akarja, hogy ezt tegyem. Hah! Ó, igen! Szóval a rongyoszsákba tettem a ruhát, és juszt is meghívtunk mindenkit az esküvői ebédre, mert vétek lett volna hagyni kárba menni azokat a jó étkeket.
Ismét rátámadt a tűzre, aztán újabb megawattos pillantást vetett a Halálra.
— Azt hiszem, mindig nagyon fontos, hogy lássuk, mi az, ami tényleg valóságos, és mi az, ami nem. Kend mit gondol?
MISS ILLABETS?
— Igen?
MEGENGEDI, HOGY MEGÁLLÍTSAM AZ ÓRÁT?
Az öregasszony fölpislantott az összegabalyodott tekintetű bagolyra.
— Mi? Ó! Minek?
FÉLEK, HOGY AZ IDEGEIMRE MEGY.
— Nem túl hangos, ugye?
Bill Kapu azt akarta mondani, hogy minden tiktak olyan, mintha vasbotokkal bronzoszlopokat ütnének.
CSAK NAGYON IDEGESÍTŐ, MISS ILLABETS.
— Hát, ha akarja, állítsa meg, én nem bánom. Csak a társaság kedvéért szoktam fölhúzni.
Bill Kapu hálásan föltápászkodott, óvatosan átkelt a nippek rengetegén, és megragadta a fenyőtoboz formájú ingát. A fabagoly rámeredt és a ketyegés megszűnt, legalábbis a közönséges hangtartományban. De a Halálnak nem ment ki a fejéből, hogy máshol az Idő lüktetése mégis folytatódik. Hogyan képesek ezt elviselni az emberek? Beengedik az Időt a házukba, mintha barát lenne.
Ismét leült.
Miss Illabets vadul kötögetni kezdett.
A tűz sustorgott a rostélyon.
Bili Kapu hátradőlt a székén és a mennyezetet bámulta.
— A lova jól érzi magát?
TESSÉK?
— A lova. Úgy tűnik, jól érzi magát a réten — noszogatta Miss Illabets.
Ó! IGEN.
— Úgy szaladgál, mintha sosem látott volna füvet korábban.
SZERETI A FÜVET.
— És kend szereti az állatokat. Látom én azt.
Bill Kapu bólintott. Sosem túl bőséges társalgási témáinak tartaléka teljesen elapadt.
A következő két órában némán üldögélt, keze a szék karfáját szorította, míg Miss Illabets be nem jelentette, hogy most megy lefeküdni. Akkor visszaballagott a pajtába és elaludt.
Bill Kapu nem volt tudatában, hogy az közeleg. Ám egyszerre csak ott lebegett, szürke alak a pajta sötétjében.
Valamiképpen megkaparintotta az arany időmérőt.
Az alak azt mondta neki: Bill Kapu, tévedés történt.
Az üveg darabokra tört. Finom arany másodpercek csillantak a levegőben egy pillanatra, aztán leülepedtek.
Az alak azt mondta neki: Menj vissza! Dolgod van. Tévedés történt.
Az alak elenyészett.
Bill Kapu bólintott. Persze, hogy tévedés történt. A vak is láthatja, hogy tévedés történt. Ő mindvégig tudta, hogy tévedés történt.
Sarokba lökte a kezeslábast és fölvette az abszolút sötétből szőtt köntöst.
Nos, mindenestre tapasztalat volt. És, el kellett ismerje, olyan, amit nem szeretne újra átélni. Úgy érezte, mintha roppant súlyt távolítottak volna el róla.
Tényleg ilyen érzés életben lenni? A téged magával vonszoló sötétség érzete?
Hogyan képesek az emberek ezzel együtt élni? És mégis megteszik, mi több, úgy látszik, örömük lelik benne, amikor nyilvánvaló, hogy az egyetlen értelmes cselekvés a kétségbe esés. Hihetetlen. Azt érezni, hogy parányi, eleven lény vagy, a sötétség két szirtje közé ékelve. Hogyan képesek elviselni, hogy életben vannak?
Nyilván ez olyasmi, amire születni kell.
A Halál fölnyergelte lovát és kilovagolt, át a földek fölött. A búza messze lenn hullámzott, akár a tenger. Miss Illabetsnek majd találnia kell valaki mást, aki segít neki betakarítani a termést.