A Patkányok Halála ismét cincogott.
Bill Kapu kotorászott kezeslábasa zsebeiben. Korábban odadugta ebédje egy részét. Á, igen.
GONDOLOM — mondta —, ÖLNI TUDNÁL EGY DARABKA SAJTÉRT?
A Patkányok Halála kegyesen elfogadta.
Bill Kapunak eszébe jutott, hogy egyszer — egyetlenegyszer — meglátogatott egy öregemben, aki egész életét tömlöcbe zárva töltötte egy toronyban valami állítólagos bűn vagy hasonló miatt, és kismadarakat szelídített társaságnak életfogytiglani rabsága alatt. Azok odapiszkoltak az ágyára és megették az ételét, de ő tűrte és mosolygott, amikor ki-be röpködtek a magas, rácsos ablakokon. A Halál akkor eltöprengett, miért csinál bárki is ilyesmit.
NEM TARTALAK FÖL — jelentette ki. — GONDOLOM, VANNAK TEENDŐID, ELINTÉZENDŐ PATKÁNYAID. TUDOM, HOGY VAN EZ.
És most megértette.
Visszatette az apró alakot a gerendára, és elhevert a szénában.
UGORJ BE BÁRMIKOR, HA ERRE JÁRSZ!
Bill Kapu megint a sötétségbe meredt.
Alvás. Érezte, hogy megint itt ólálkodik. Alvás, tömérdek álommal.
Feküdt a sötétben és fölvette a harcot.
Miss Illabets kiáltozása függőlegesbe rándította és, pillanatnyi megkönnyebbülésére, folytatódott tovább.
A pajta ajtaja döndülve kivágódott.
— Bill! Gyorsan jöjjék le!
A Halál a létrára lendítette lábát.
Ml TÖRTÉNT, MISS ILLABETS?
— Valami ég!
Átrohantak az udvaron, ki az útra. A falu fölött az égbolt vöröslött.
— Gyerünk már!
DE EZ NEM A MI TÜZÜNK.
— Hamarosan mindenkié lesz! Őrülten terjed a zsúpon!
Odaértek a városi főtér silány pótlékára. A kocsma már teljesen lángban állt, a zsúp milliónyi, kavargó szikrát bömbölt a csillagok felé.
— Nézze, hogy áll ott mindenki! — acsarogta Miss Illabets. — Ott a szivattyú, mindenhol akad vödör, miért nem gondolkoznak a népek?
Kevéssel arrébb dulakodás zajlott, mert két vendége megpróbálta meggátolni Liftont abban, hogy az épületbe rontson. A kocsmáros ordított velük.
— A kislány még odabent van — szólalt meg Miss Illabets. — Ezt mondta?
IGEN.
Lángok függönyöztek minden emeleti ablakot.
— Kell legyen valami megoldás — jelentette ki Miss Illabets. — Esetleg kereshetnénk egy létrát…
NEM SZABAD MEGTENNÜNK.
— Mi? Meg kell próbáljuk! Nem hagyhatunk embereket ott benn!
MAGA NEM ÉRTI! — folytatta Bill Kapu. — A BELEKONTÁRKODÁS EGYETLEN EGYÉN SORSÁBA ELPUSZTÍTHATJA AZ EGÉSZ VILÁGOT.
Miss Illabets úgy nézett rá, mintha Bill megtébolyodott volna.
— Miféle zagyvaság ez?
ÚGY ÉRTEM, HOGY MINDENKI SZÁMÁRA VAN EGY IDŐPONT, AMIKOR ÜTÖTT AZ ÓRÁJA.
Az asszony rámeredt. Aztán hátralendítette a kezét és csattanósan pofon ütötte.
A Halál keményebbnek bizonyult a vártnál. Miss Illabets fölsikoltott és szopogatni kezdte a kézfejét.
— Még ma éjjel eltakarodik a tanyámról, Mr. Bill Kapu — morogta. — Megértette? — Azzal sarkon fordult és a szivattyú felé szaladt.
Némelyik férfi hosszú kampókat hozott, hogy lecibálják az égő zsúpot a tetőről. Miss Illabets megszervezte, hogy egy csapat létrát támasszon az egyik hálószobaablakhoz, de mire rábeszéltek egy férfit, hogy fölmásszon rajta egy nedves pokróc gőzölgő védelmében, a létra vége már izzott.
Bill Kapu a lángokat szemlélte.
Benyúlt a zsebébe és előhúzta az arany időmérőt. A tűz fénye vörösen csillogott az üvegen. Megint eltette.
A tető egy része beroskadt.
CIN.
Bill Kapu lepillantott. Egy pöttöm, köntösbe bújt alak masírozott el a lába között és peckesen belépett a lángoló ajtón.
Valaki üvöltött valamit pálinkás hordókról.
Bill Kapu visszanyúlt a zsebébe és ismét elővette az időmérőt. Annak sziszegését elnyomta a lángok bömbölése. A jövő a múltba pergett, és sokkal több múlt volt, mint jövő, de ő azon a tényen ütődött meg leginkább, hogy amin állandóan keresztüláramlik, az a jelen.
Gondosan visszatette a helyére.
A Halál tudta, hogy a belekontárkodás egyetlen egyén sorsába elpusztíthatja az egész világot. Tisztában volt ezzel. Ez a tudás belé volt építve.
Ám Bill Kapu számára, döbbent rá, ez az egész csak lótúró.
Ó, A FRANCBA! — sóhajtotta.
Azzal beballagott a tűzbe.
— Hümm. Én vagyok az, Könyvtáros — közölte Motolla, megpróbálva bekiabálni a kulcslyukon. — Motolla Alánk!
További dörömböléssel próbálkozott.
— Miért nem akar felelni?
— Nem tudom — szólt egy hang mögüle.
— Schleppel?
— Igen, Mr. Alánk.
— Miért vagy folyton mögöttem?
— Muszáj valami mögött lennem, Mr. Alánk. Pontosan ez a mumusság lényege.
— Könyvtáros? — mondta Motolla, még mindig dörömbölve.
— Úúúk.
— Miért nem engedsz be?
— Úúúk.
— De utána kell néznem valaminek.
— Úúúk úúúk!
— Nos, valóban. Az vagyok. És annak ehhez mi köze?
— Úúúk!
— Ez… ez nem méltányos!
— Mit mondott, Mr. Alánk?
— Nem akar beengedni, mert halott vagyok!
— Hát ez jellemző. Tudja, pontosan ez az, amiről Reg Patkó folyton szónokol.
— Van valaki más, aki tud valamit az életerőről?
— Hát, még mindig ott van Mrs. Kuglof, gondolom. De ő egy kicsit fura.
— Ki az a Mrs. Kuglof? — Aztán Motolla rádöbbent, hogy mit is mondott épp Schleppel. — Különben is, te mumus vagy.
— Sosem hallott Mrs. Kuglofról?
— Nem.
— Nem hiszem, hogy őt érdekelné a mágia… Különben is, Mr. Patkó azt mondja, nem szabad beszélnünk vele. Az a nő kihasználja a halottakat, azt mondja.
— Hogyan?
— Mrs. Kuglóf médium. Vagyis inkább kicsi.
— Tényleg? Na jó, menjünk és látogassuk meg! És… Schleppel?
— Igen?
— Eléggé vérfagyasztó azt érezni, hogy egyfolytában mögöttem állsz.
— Nagyon fölzaklat, ha nem vagyok valami mögött, Mr. Alánk.
— Nem tudnál valami más mögött lappangani?
— Mit javasol, Mr. Alánk?
Motolla eltöprengett ezen. — Igen, ez lehet, hogy bejön — jegyezte meg halkan —, már ha tudok keríteni egy csavarhúzót.
Modo, a kertész térden állva takargatta be a dáliákat, amikor meghallotta az ütemes recsegést és puffanást maga mögött, amit például az kelthet, ha valaki nehéz tárgyat próbál mozgatni.
Odafordította fejét.
— ’Estét, Mr. Alánk! Látom, még mindig halott.
— ’Estét, Modo! Nagyon megszépült a kert a keze alatt.
— Valaki egy ajtót hurcol maga mögött, Mr. Alánk.
— Igen, tudom.
Az ajtó óvatosan oldalgott előre az ösvényen. Amikor elhaladt Modo mellett, nehézkesen megpördült, mintha az, aki cipelte, megpróbált volna olyannyira mögötte maradni, amennyire csak lehetséges.
— Ez afféle biztonsági ajtó — jelentette ki Motolla.
Elhallgatott. Valami nem stimmelt. Nem igazán tudott rájönni, mi az, de hirtelen rengeteg nem stimmelés volt körülötte, mint amikor az ember egy hamis hangot hall a zenekarban. Megvizsgálta a látványt maga előtt.
— Mi az az izé, amibe beleteszi a gyomokat? — kérdezte.
Modo odapillantott a holmira maga mellett.
— Klassz, mi? — mondta. — A trágyadomboknál találtam. A talicskám szétesett, és fölnéztem, és ott…