Az zümmögött.
— Az istenek szerelmére, mennyire válhat élessé egy penge?
ENNÉL VÁLHAT ÉLESEBBÉ.
Odalent a tyúkólban Ciril, a kakas fölébredt és vaksin meredt a deszkára fölkrétázott álnok betűkre. Nagy levegőt vett.
— Flu-ku-ri-kka!
Bill Kapu a peremiránti láthatárra tekintett és aztán, tűnődően, a ház mögötti kis dombra.
Hirtelen előrelódult, a sarka csattogott a földön.
A friss nappali világosság rálöttyent a világra. A Korongvilág fénye vén, lassú és súlyos; úgy robajlott át a tájon, akár egy lovasroham. A szórványos völgyek lelassították egy pillanatra és itt-ott egy-egy hegylánc eltorlaszolta, míg át nem ömlött a csúcs fölött, le a túlsó lejtőn.
Átkelt a tengeren, elöntötte a partot és fölgyorsult a síkságon a nap ostorától hajtva.
Xxxx mesebeli, rejtett kontinensén, valahol a Perem közelében, van egy elveszett települése a varázslóknak, akik csúcsos kalapjuk körül parafadugókat viselnek és kizárólag garnélarákon élnek. Ott a fény még vad és friss, amikor beözönlik az űrből és ők az éjjel és nappal közti forrásban lévő határfelületen szörföznek.
Ha egyikük a hajnalon sok ezer mérföldnyire sodródott volna a szárazföld belsejébe, láthatta volna, miközben a fény átmennydörgött a fennsíkokon, hogy egy gyufaszálfigura fölvánszorog egy, a reggel útjában fekvő alacsony dombra.
A fény érkezése előtti pillanatban ért föl a csúcsra, vett egy nagy levegőt, aztán összehúzódzkodva megpördült és közben vigyorgott.
Egy hosszú pengét tartott függőlegesen, kinyújtott karral.
A fény nekiütközött… széjjelhasadt… lesiklott…
Nem mintha a varázsló sok figyelmet szentelt volna ennek, mert javában aggódott volna az ötezer mérföldes hazagyaloglás miatt.
Miss Illabets föllihegett, miközben az új nap elzúdult mellettük. Bill Kapu teljesen mozdulatlan volt, csak a penge mozgott az ujjai közt, ahogy különböző szögekbe fordította a fénnyel szemben.
Végül elégedettnek tűnt.
Körbepördült és kísérletképp megsuhogtatta a levegőben.
Miss Illabets csípőre tette a kezét. — Ó, nehogy már! — mondta. — Senki se / / élesíthet / / bár / / mit / / nap / / fényen.
Elhallgatott.
A Halál ismét suhintott a pengével.
— Te / / jó / / ég!
Lent az udvaron Ciril nyújtogatta kopasz nyakát egy újabb próbálkozáshoz. Bill Kapu vigyorgott és a hang irányába lendítette a pengét.
— Szuk / / ku / / rikka / / kú!
Aztán a Halál leeresztette a pengét.
EZ AZ ÉLES.
A vigyora lehervadt, vagy legalábbis annyira lehervadt, amennyire tehette.
Miss Illabets megfordult, követve Bill tekintetének irányát, amíg az nem kereszteződött egy halvány homályossággal a búzamezők fölött.
Úgy nézett ki, mint egy halványszürke köntös amely üres, ám valamiképp még mindig őrzi viselője alakját, mintha csak belekapott volna a szellő egy ruhadarabba a szárítókötélen.
Egy pillanatig ott reszketett, aztán elenyészett.
— Én is láttam azt — mondta Miss Illabets.
AZ NEM AZ VOLT. AZ ŐK VOLTAK.
— Ők kik?
OLYANOK, MINT… — Bill Kapu bizonytalanul intett — A SZOLGÁK. MEGFIGYELŐK. REVIZOROK. ELLENŐRŐK.
Miss Illabets szeme összeszűkült.
— Ellenőrök? Úgy érti kend, olyanok, mint a Vegzekúció?
GONDOLOM, IGEN…
Miss Illabets arca mosolyra derült.
— Miért nem mondta?
TESSÉK?
— Az apám megígértette velem, hogy soha nem segítek a Vegzekúciónak. Mindig azt mondta, hogy ha csak eszébe jut Vegzekúció, máris kénytelen menni lefeküdni. Azt mondta, van halál meg vannak az adók, és az adók rosszabbak, mert a halál legalább nem történik meg veled minden évben. Ki kellett menjünk a szobából, amikor tényleg rákezdte a Vegzekúcióról. Ocsmány teremtmények. Folyton kutakodnak, megkérdik, mit dugtál a farakás alá meg a titkos faltáblák mögé a pincében meg más dolgokat, amikhez egyáltalán semmi köze senkinek.
Az öregasszony fintorgott.
Bill Kapunak roppantul imponált. Miss Illabets ténylegesen rá tudta ruházni az „egzekúció” szóra, pedig öt szótag hosszú, a „csürhe” szó minden ellentmondást nem tűrő kurtaságát.
— Meg kellett volna mondja rögtön az elején, hogy ők üldözik kendet — dörgölte az orra alá Miss Illabets. — Tudja, a Vegzekúció nem valami népszerű errefelé. Apám idejében, ha bármelyik Vegzekutor idejött kíváncsiskodni egymaga, súlyokat kötöttünk a lábára és beledobtuk a tóba.
DE A TÓ CSAK NÉHÁNY HÜVELYK MÉLY, MISS ILLABETS.
— Aha, de jó mulatság volt nézni, amíg erre rájöttek. Meg kellett volna mondania. Mindenki azt hitte, hogy kendnek valami köze van az adókhoz.
NEM. ADÓHOZ NINCS.
— Nocsak, nocsak. Nem is tudtam, hogy Odafönt is van egy Vegzekúció.
HOLOTT VAN. BIZONYOS TEKINTETBEN.
Az öregasszony közelebb húzódott.
— Mikor jön a halál?
MA ÉJJEL. ENNÉL PONTOSABBAN NEM TUDOM. KETTEN ÉLÜNK UGYANAZON AZ IDŐMÉRŐN. ETTŐL BIZONYTALANNÁ VÁLNAK A DOLGOK.
— Nem is tudtam, hogy az ember adhat valamicskét az életéből másoknak.
PEDIG EGYFOLYTÁBAN MEGESIK.
— És a ma éjjelben biztos kend?
IGEN.
— És az a penge működni fog, igaz?
NEM TUDOM. ENNEK ESÉLYE MILLIÓ-AZ-EGYHEZ.
— Ó! — Az asszony úgy tűnt, eltöpreng valamin. — Szóval akkor a nap maradékában ráér kend?
IGEN?
— Akkor elkezdheti behordani a termést.
TESSÉK?
— Az majd leköti kendet. Eltereli a gondolatait más dolgokról. Ráadásul hat garast fizetek kendnek hetente. És hat garas az hat garas.
Mrs. Kuglof háza szintén a Szilfa utcában állt. Motolla bekopogott az ajtón.
Egy idő múlva kiszólt egy fojtott hang: — Van ott valaki?
— Koppintson egyet igenként — javasolta Schleppel.
Motolla bekiabált a levélszekrény nyílásán.
— Ne haragudjék! Kegyed Mrs. Kuglof?
Az ajtó kinyílt.
Mrs. Kuglof nem úgy nézett ki, mint amilyenre Motolla számított. Nagy volt, ám nem abban az értelemben, hogy kövér lett volna. Csupán a testalkata volt a normálisnál kicsivel nagyobb léptékű; az a fajta, aki egész életében némileg meggörnyed és bocsánatkérően néz arra az esetre, ha netalán véletlenül mások fölé tornyosulna. És csodálatos haja volt. Megkoszorúzta a fejét és úgy terült szét mögötte, akár egy köpeny. Továbbá némileg hegyes füllel valamint foggal rendelkezett, az utóbbi, jóllehet fehér és igazán szépséges volt, nyugtalanító módon csillant meg a fényben. Motolla egész elképedt a gyorsaságtól, amivel kifinomultabbá vált zombiérzékei eljutottak egy bizonyos következtetésre. Lenézett.
Lupin nyársat nyelten ült, ahhoz is túl izgatottan, hogy a farkát csóválja.
— Nem hiszem, hogy maga lenne Mrs. Kuglof — szögezte le Motolla.
— Anyát keresi — válaszolta a magas lány. — Anya! Egy úriember keres!
A távoli motyogás közelebbivé vált, aztán Mrs. Kuglof fölbukkant a lánya oldalán, miként egy apró hold emelkedik elő egy bolygó árnyékából.
— Mit akar? — kérdezte Mrs. Kuglof.
Motolla elhátrált egy lépést. Eltérően lányától, Mrs. Kuglof elég alacsony volt és csaknem tökéletesen gömb alakú. És szintén eltérően lányától, akinek egész testtartása azt szolgálta, hogy minél kisebbnek látszódjék, Mrs. Kuglof rendkívül szembeötlött. Túlnyomóan a kalapja miatt, amiről Motolla később megtudta, hogy mindig viseli, ugyanazzal az elkötelezettséggel, mint a varázslók a magukét. A kalap hatalmas volt és fekete, és izék voltak rajta, mint például madárszárnyak meg viaszcseresznyék meg kalaptűk; akár Carmen Miranda is viselhette volna, mondjuk, egy kontinens temetésén. Mrs. Kuglof alatta közlekedett, miként a kosár utazik egy léghajó alatt. Az emberek gyakran azon kapták maguk, hogy a kalapjához beszélnek.