A kaszás [Reaper Man - hu]

— Mrs. Kuglof? — firtatta Motolla lenyűgözve.

— Itten lenn volnék — felelte egy szemrehányó hang.

Motolla tekintete lejjebb süllyedt.

— Nem is máshoz — mondta Mrs. Kuglof.

— Mrs. Kuglofhoz van szerencsém? — tudakolta Motolla.

— Igen, t’om — válaszolta Mrs. Kuglof.

— A nevem Motolla Alánk.

— Aztat is t’om.

— Tudja, varázsló vagyok…

— Rendben, de elébb törölje meg a lábát!

— Bejöhetek?

Motolla Alánk eltűnődött. Visszapörgette a beszélgetés utolsó néhány sorát agya ketyegő vezérlőtermében. És aztán elmosolyodott.

— Úgy van — mondta Mrs. Kuglof.

— Kegyed netalán született látnok?

— Általában tíz másodpercre, Mr. Alánk.

Motolla tétovázott.

— Muszáj föltegye a kérdést — vágta rá sietve Mrs. Kuglof. — Rémes migrénem lesz, ha a népek fogják maguk és aljas módon nem teszik föl a kérdéseket, miután már előreláttam és megválaszoltam őket.

— Milyen messzire lát a jövőbe, Mrs. Kuglof?

A nő bólintott.

— Akkor rendben — jelentette ki szemlátomást megengesztelődve, és mutatta az utat át az előszobán egy aprócska nappaliba. — És a mumus is bejöhet, csak hagyja kinn az ajtaját és menjen a pincébe! Nem szenvedhetem a házban szabadon kószáló mumusokat.

— Hű, már ezer éve nem voltam igazi pincében! — örvendezett Schleppel.

— Pókok is vannak benne — informálta Mrs. Kuglof.

— Klassz!

— És maga szeretne egy csésze teát — közölte Mrs. Kuglof Motollával. Valaki más esetleg azt mondta volna „Gondolom, szívesen inna egy csésze teát” vagy „Nem kér egy csésze teát?” Ám ez kijelentés volt.

— Igen, köszönöm — felelte Motolla. — Ezer örömmel innék egy csésze teát.

— Nem lenne szabad — nyilatkozta Mrs. Kuglof. — Az a vacak elrohasztja a fogat.

Motolla ezt is megfejtette.

— Két cukorral, ha lehetne — mondta.

— Nem rossz.

— Igazán csinos otthona van kegyednek, Mrs. Kuglof — vágta rá Motolla, akinek agya teljes gőzre kapcsolva járt. Mrs. Kuglof azon szokása, hogy már akkor megválaszolta a kérdéseket, amikor még csak születőben voltak az elmédben, a legfürgébb agyat is próbára tette.

— Már tíz éve halott — mondta az asszony.

— Ööö — nyögte Motolla, ám a kérdés már ott volt a nyelvén. — Remélem, Mr. Kuglof jó egészségnek örvend?

— Semmi gond. Szokok vele beszélgetni — közölte Mrs. Kuglof.

— Sajnálattal hallom — mentegetőzött Motolla.

— Rendbe’, ha ettől jobban érzi magát.

— Khm, Mrs. Kuglof? Ezt egy kissé zavarba ejtőnek találom. Ki tudná… kapcsolni… az előrelátását?

A nő bólintott.

— Elnézést. Rászoktam arra, hogy bekapcsolva hagyom — magyarázkodott. — Annak következtébe’, hogy itt csak mink vagyunk, én meg Ludmilla meg Egy-Férfi-Vödörrel. Ő kísértet — tette hozzá. — T’om, hogy ezt akarta kérdezni.

— Igen, hallottam arról, hogy a médiumoknak bennszülött szellemi vezetői vannak — bólintott Motolla.

— Ő? Ő nem vezető, hanem afféle mindenes kísértet — magyarázta Mrs. Kuglof. — Jelzem, nem szenvedhetem azt az egész cécót a kártyákkal meg trombitákkal meg ábécés deszkalapokkal. És szerintem az ektoplazma undorító. Nem tűrhetem a házba’. Még mit nem! Tudja, nem lehet kitisztítani a szőnyegekből. Még ecettel se.

— Mi a manó! — mondta Motolla Alánk.

— Vagy a nyöszörgést. Nem szenvedhetem. Vagy a piszmogást a természetfölöttivel. Az természetellenes, mármint a természetfölötti. Nem tűrhetem.

— Khm — köszörülte torkát Motolla óvatosan. — Vannak olyanok, akik esetleg úgy vélik, hogy médiumnak lenni önmagában egy kissé… tudja… természetfölötti?

— Mi? Mi? Nincs semmi természetfölötti a halott emberekbe’. Nagy szamárság! Előbb-utóbb mindenki meghal.

— Élénken remélem, Mrs. Kuglof.

— Szóval, mit kíván, Mr. Alánk? Most nem nézek a jövőbe, szóval meg kell mondja nekem.

— Azt szeretném tudni, hogy mi történik, Mrs. Kuglof.

A lábuk alól tompa puffanás hallatszott és Schleppel halk, boldog hangja.

— Ó, csodás! Patkányok is vannak!

— Odamentem és megpróbáltam elmondani maguknak, varázslóknak — szögezte le Mrs. Kuglof kimérten. — És senki se hallgatott rám. Tudtam, hogy nem fognak, de meg kellett próbáljam, különben nem tudtam volna…

— Kivel beszélt?

— Egy jól megtermett fickóval, vörös ruhába’ és olyan bajusszal, mintha megpróbált volna lenyelni egy macskát.

— Á! Az Arkrektor — azonosította határozottan Motolla.

— És volt ott egy hatalmas, dagadt alak is. Úgy megy, mint egy kacsa.

— Úgy megy, ugye? Az volt a Dékán — közölte Motolla.

— És jóasszonyuknak neveztek! — háborgott Mrs. Kuglof. — Azt mondták nekem, foglalkozzak a saját dolgommal. Nem látom be, miért kellene segítsek a varázslóknak, akik jóasszonynak neveznek, amikor csak segíteni próbáltam.

— Sajnos, a varázslók gyakran nem figyelnek — jelentette ki Motolla. — Én százharminc évig egyszer se figyeltem oda.

— Miért nem?

— Nehogy meghalljam, miféle sületlenséget mondok, gondolom. Mi történik, Mrs. Kuglof? Nekem megmondhatja. Igaz, hogy varázsló vagyok, viszont halott.

— Hát…

— Schleppel azt mondta, hogy az egész az életerőnek tulajdonítható.

— Mer’ fölgyülemlik, érti?

— Az mit jelent?

— Több van belőle, mint kellene. Azt kapjuk… — tétován intett a kezével —, amikor vannak a dolgok, mint a mérlegen, csak nem ugyanaz mindkét oldalon…

— Kiegyensúlyozatlanság?

Mrs. Kuglof, aki úgy nézett ki, mintha távoli forgatókönyvet olvasna, biccentett.

— Az egyik olyasmi, aha… tudja, néha csak úgy megesik egy kicsit, és akkor lesznek a kísértetek, mert az élet nincs többé a testben, de még nem távozott el… és télen ritkábban fordul elő, mert valahogy elapad, és tavasszal visszatér… és bizonyos dolgok összesűrítik…

Modo, az egyetemi kertész egy kis nótát dúdolt, miközben a fura bevásárlókocsit tolta a Könyvtár és a Nagyenergiájú Mágia[13] épület közt megbújó kicsiny magánterületére rengeteg, komposztálódásra szánt gyommal.

Úgy tűnt, pillanatnyilag sok izgalmas dolog történik. Kétségkívül érdekes itt dolgozni, ezzel a tömérdek varázslóval.

Csapatmunka, erről van szó. Ők gondoskodnak a kozmikus ekvilibriumról, az egyetemes harmóniákról és a dimenziók egyensúlyban tartásáról, neki meg gondja van arra, hogy a levéltetvek távol maradjanak a rózsáktól.

Fémes csengés hallatszott. Átkukucskált a gyomkupac teteje főlőtt.

— Még egy?

Egy kis kerekekkel fölszerelt, csillogó, fém drótkosár gubbasztott az ösvényen.

13

Az egyetlen épület az egyetem területén, amely nincs még ezeréves. A rangidős varázslók sose foglalkoztak sokat azzal, amit a fiatalabb, soványabb és szemüvegesebb mágusok csináltak odabenn, úgy kezelték véget nem érő kérelmeik a varázsrészecske-gyorsítók és a sugárzásvédelem anyagi alapjainak biztosítására, ahogy az ember a több zsebpénz iránti kéréseket fogadja, és jót mulatva hallgatták az ifjak lázas beszámolóit a kutatásról magának a mágiának elemi részecskéi után. Ez egy nap jelentős hibának bizonyulhat a rangidős varázslók részéről, különösen ha tényleg megengedik az ifjabb mágusoknak, hogy megépítsék a nyavalyás izét, bármi legyen is az, amit folyvást föl akarnak építeni a fallabdapályán.

A rangidős varázslók tudják, hogy a varázslás igazi célja társadalmi piramis létrehozása, a tetején a mágusokkal, és kiadós vacsorák elköltése, de ami azt illeti, a NEM épület segített ebben a világegyetem egyik legritkább ételének, az antitésztának, előállításával. A közönséges tésztát megevése előtt néhány órával készítik el. Az antitésztát néhány órával elfogyasztása után, amikor is visszafelé kezd létezni az időben, és ha jól csinálták, pontosan ugyanabban a pillanatban kell megérkezzen az ízlelőbimbókra, eképpen igazi ízrobbanást okozva. Ötezer tallért kóstál egy villányi belőle, vagy egy kicsit többet, ha beleszámítod a paradicsomszósz utólagos lesikálását a falakról.