Esetleg a varázslók vették neki? Az első igencsak hasznos jószágnak bizonyult, bár kissé nehéz volt irányítani, a kis kerekek mintha különböző irányokba akartak volna menni. Valószínűleg van valami trükkje a dolognak.
Hát, ez az új pont kapóra jön a vetőmagos tálkák szállításához. Arrébb lökte a második bevásárlókocsit és meghallott egy hangot a háta mögül, amit, ha le kellene írni, és ő tudta írni, alkalmasint így írt volna le: placcs.
Megfordult, s megpillantotta a legnagyobb trágyadombot, amint lüktet a sötétben és így szólt: — Nézd mit hoztam neked uzsonnára!
És aztán látta, hogy a trágyadomb megmozdul.
— És némelyik hely is… — mondta Mrs. Kuglof.
— De miért kell fölhalmozódnia? — kérdezte Motolla.
— Olyan, mint egy égiháború, érti? Ismeri azt a bizsegő érzést, ami elfogja vihar előtt? Az az, ami most történik.
— Igen, de miért, Mrs. Kuglof?
— Hát… Egy-Férfi-Vödörrel azt mondja, semmi se hal meg.
— Mi?
— Képtelenség, nem? Azt mondja, rengeteg élet ér véget, de nem távoznak el, hanem továbbra is itt lebzselnek.
— Mi, minta kísértetek?
— Nem csak kísértetek. Csak… olyan, mint a tócsák. Amikor rengeteg tócsád van, az olyan, mint a tenger. Különben is, csak olyasmikből lesz kísértet, mint az emberek. A káposztákból nem lesz kísértet.
Motolla Alánk hátradőlt a székében. Látomása támadt az élet óriási taváról, egy tóról, melyet milliónyi múlékony életű folyó táplál, amint az élőlények végére érnek létüknek.
És az életerő kiszivárog, ahogy a nyomás fokozódik. Kiszivárog, ahol csak tud.
— Gondolja, hogy válthatnék egy szót Egy-… — kezdte és elnémult.
Fölkelt és odavánszorgott Mrs. Kuglof kandallópárkányához.
— Mióta van ez a kegyed birtokában, Mrs. Kuglof? — firtatta, fölvéve az ismerős üvegtárgyat.
— Az? Tegnap vettem. Mutatós, nem?
Motolla megrázta a gömböt. Csaknem ugyanolyan volt, mint a padlója alattiak. Hópelyhek libegtek föl és telepedtek rá a Láthatatlan Egyetem remekmívű makettjára.
Nagyon erősen emlékeztette valamire. Nos, az épület nyilvánvalóan az Egyetemre emlékezteti, de az egész vacak formája halványan utal a, eszébe juttatja a…
… reggelit?
— Miért történik ez? — kérdezte félig önmagától. — Ezek a nyavalyások mindenhol fölbukkannak.
A varázslók végigrohantak a folyosón.
— Hogyan lehet megölni a kísérteteket?
— Honnan tudjam? Ez a probléma általában nem merül föl!
— Exorcizálod őket, azt hiszem.
— Mi? Föl-le ugrálsz, helyben futsz meg ilyesmik?
A Dékán föl volt erre készülve. — Az az egzecírozás, Arkrektor. Nem hiszem, hogy el lehetne várni az embertől, hogy, ööö, testedzésnek vesse alá őket.
— Naná, hogy nem, ember! Nem akarjuk, hogy egy csomó egészséges kísértet nyüzsögjön itt.
Vérfagyasztó sikoltás hallatszott. Visszhangzott a sötét oszlopok és boltívek között, és hirtelen megszakadt.
Az Arkrektor tüstént megtorpant. A varázslók nekiütköztek.
— Szerintem ez úgy hangzott, mint egy vérfagyasztó sikoltás — jelentette ki. — Kövessetek!
Befordult a sarkon.
Fémes csörömpölés és kiadós káromkodás hangzott föl.
Valami kicsi és vörös-sárga csíkos, apró, csöpögő tépőfogakkal és három pár szárnnyal repült be a sarkon és hussant el a Dékán feje fölött, olyan zajt csapva, mint egy miniatűr körfűrész.
— Tudja valaki, hogy mi volt ez? — érdeklődött elhaló hangon a Kincstárnok. Az izé megkerülte a varázslókat, majd eltűnt a tető sötétjében. — És bárcsak az Arkrektor ne szitkozódna olyan nagyon!
— Gyerünk! — parancsolta a Dékán. — Jobb, ha megnézzük, mi történt vele.
— Muszáj? — tudakolta a Rangidős Lovász.
Átkémleltek a sarkon. Az Arkrektor már fölült és a bokáját dörzsölte.
— Melyik idióta hagyta ezt itt? — kérdezte.
— Mit hagyott itt? — értetlenkedett a Dékán.
— Ezt az istenekverte kosárforma kerekes drótizét — közölte az Arkrektor. Mellette egy pöttöm, bíbor színű, pókszerű lény öltött testet a levegőben és egy repedés felé iszkolt. A varázslók nem vették észre.
— Miféle kosárforma kerekes drótizé? — firtatták a varázslók egy szólamban.
Maphlaves körülnézett.
— Megesküdtem volna… — kezdte.
Újabb sikoltás hallatszott.
Maphlaves föltápászkodott.
— Gyerünk, ti népség! — szólt és hősiesen előrebicegett.
— Miért rohan mindenki egy vérfagyasztó sikoly irányába? — motyogta a Rangidős Lovász. — Ez ellentmond a józan észnek.
Kisiettek, át a kerengőkön, a négyszögletű belső udvarra.
Valami gömbölyű, sötét alakzat guggolt az ősrégi pázsit kellős közepén. Gőz gomolygott belőle kis, büdös foszlányokban.
— Mi az?
— Ez nem lehet egy trágyadomb a pázsit kellős közepén, ugye, nem?
— Modo roppant ideges lesz.
A Dékán megszemlélte közelebbről is. — Ööö… különösen mert, meggyőződésem, hogy az ő lába kandikál ki alóla…
A komposztdomb a varázslók felé fordult és placcs, placcs hangot adott ki.
Aztán megmoccant.
— Rendben! Na, akkor — szólalt meg Maphlaves és reménykedve dörzsölgette a kezét —, jelen pillanatban melyik csibész tart közületek magánál varázsigét?
A varázslók zavarba jőve lapogatták zsebeik.
— Akkor majd én elterelem a figyelmét, míg a Kincstárnok meg a Dékán megpróbálják kihúzni Modót — javasolta Maphlaves.
— Ó, pompás! — nyögte Dékán elhaló hangon.
— Hogyan tudod elterelni egy trágyadomb figyelmét? — kérdezte a Rangidős Lovász. — Nem hinném, hogy egyáltalán van neki olyanja.
Maphlaves levette a kalapját és óvatosan előre lépett.
— Nagy rakás szemét! — üvöltötte.
A Rangidős Lovász följajdult és eltakarta a szemét a kezével.
Maphlaves lebegtette a kalapját a komposzthalom előtt.
— Szerves hulladék!
— Vacak zöld szenny? — fűzte hozzá segítőkészen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Ez a nyerő! — lelkesedett az Arkrektor. — Próbáld fölbőszíteni a rohadékot! (Mögötte az őrült darázsszerű lény egy kissé eltérő változata pukkant elő a levegőből és elzümmögött.)
A trágyadomb hirtelen előrevetette magát a kalap felé.
— Szemétdomb! — rivallta Maphlaves.
— Ó, mi a csuda! — lepődött meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
A Dékán meg a Kincstárnok előre osontak, mindketten megragadták a kertész egyik lábát és megrántották. Modo kisiklott a trágyadombból.
— Átrágta magát a ruháján! — hökkent meg a Dékán.
— De a törpe azért jól van?
— Még lélegzik — jegyezte meg a Kincstárnok.
— És ha van egy kis szerencséje, elvesztette a szaglóérzékét — tette hozzá a Dékán.
A trágyadomb Maphlaves kalapja után kapott. Hangos placcs hallatszott. A kalap csúcsa eltűnt.
— Hé, ott még majdnem egy fél üveg itóka volt! — ordította Maphlaves. A Rangidős Lovász megragadta a karját.
— Gyerünk innen, Arkrektor!
A trágyadomb megfordult és a Kincstárnok felé vetette magát.
A varázslók elhátráltak.