— Nem lehet értelmes, ugye? — tudakolta a Kincstárnok.
— Nem csinál mást, csak lassan mozog és mindent megeszik — tiltakozott a Dékán.
— Tegyél rá egy csúcsos kalapot és beillene a tantestületbe! — jegyezte meg az Arkrektor.
A komposzthalom követte őket.
— Én ezt nem nevezném lassú mozgásnak — vetette föl a Dékán.
Várakozóan pillantottak az Arkrektorra.
— Futás!
Bármily potrohos volt is a tantestület, elég jó sebességet értek el a kerengőn, félrelökdösték egymást, hogy átjussanak az ajtón, aztán becsapták maguk mögött és nekivetették a hátuk. Szinte azonnal ezután lucskos, erős, tompa puffanás hallatszott a túloldalon.
— Örülhetünk, hogy ezt megúsztuk — jelentette ki a Kincstárnok.
A Dékán lepillantott.
— Azt hiszem, jön át az ajtón, Arkrektor — közölte vékony hangon.
— Ne légy ostoba, ember, mindnyájan nyomjuk!
— Nem úgy értettem, hogy át, úgy értettem… át…
Az Arkrektor beleszimatolt a levegőbe.
— Ez mi?
— A csizmája, Arkrektor — világosította föl a Dékán.
Maphlaves lenézett. Zöldessárga tócsa terjengett az ajtó alatt. A fa már szenesedett, a kockakövek sisteregtek, és a csizmája bőrtalpa határozottan bajban volt. Kifejezetten érezte, hogy mélyebbre süllyed.
Ügyetlenkedett a fűzőkkel, aztán helyből ugrott egy száraz kockakőre.
— Kincstárnok!
— Igen, Arkrektor?
— Add ide a csizmád!
— Mi?
— A fenébe is, ember, megparancsolom neked, hogy add ide az átkozott csizmád!
Ezúttal egy hosszúkás lény, mindkét végén két pár szárnnyal és három szemmel, csöppent a létbe Maphlaves feje fölött és rápottyant a kalapjára.
— De…
— Az Arkrektorod vagyok!
— Igen, de…
— Azt hiszem, a zsanérok kezdik fölmondani a szolgálatot — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
Maphlaves kétségbeesve körülnézett.
— A Nagycsarnokba fogunk átcsoportosulni — jelentette ki. — Mi most… stratégiai visszavonulást hajtunk végre korábban megerősített állásokba.
— Ki erősítette meg őket? — firtatta a Dékán.
— Majd mi megerősítjük, amikor odaérünk — válaszolta az Arkrektor összeszorított foggal. — Kincstárnok! A csizmád! De tüstént!
Pont akkor értek a Nagycsarnok kétszárnyú ajtajához, amikor az ajtó mögöttük félig összerogyott, félig föloldódott. A Nagycsarnok ajtaja sokkal robusztusabb volt. Reteszeket és rigliket cibáltak a helyükre.
— Szedjétek le az asztalokat és halmozzátok föl őket az ajtó előtt! — rivallta Maphlaves.
— De hát átrágja magát a fán — tiltakozott a Dékán.
Nyögés hallatszott Modo pöttöm teste felől, melyet egy széknek támasztottak. A törpe kinyitotta szemét.
— Gyorsan! — sürgette Maphlaves. — Hogyan tudnánk megölni egy trágyadombot?
— Hümm. Nem hiszem, hogy megtehetné, Mr. Maphlaves, uram — válaszolta a kertész.
— Mit szólnátok tűzhöz? Alighanem meg tudnék birkózni egy kis tűzgolyóval — állította a Dékán.
— Nem használna. Túl vizenyős — felelte Maphlaves.
— Máris itt van! Kezdi kirágni az ajtót! Kezdi kirágni az ajtót! — fújta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
A varázslók még jobban elhátráltak a csarnok hosszában.
— Remélem, nem kebelez be túl sok fát — jegyezte meg az elkábult Modo, és őszinte aggodalom sugárzott róla. — Olyanok, mint az eleven ördög, már elnézést a klaccsi kifejezésért, ha túl sok szenet teszel beléjük. Az túlságosan melegít.
— Tudja, pont ez a megfelelő időpont a komposztkészítés dinamikájáról szóló előadásra, Modo — állította a Dékán.
A törpék nem ismerik az „irónia” szó jelentését.
— Hát, na jó. Khm. Az anyagok kívánatos egyensúlya, helyesen rétegezve, megfelelve a…
— Vége az ajtónak! — tudatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója a többiek felé csoszogva.
A bútorkupac elindult feléjük.
Az Arkrektor tanácstalanul, kétségbeesetten körbenézett a csarnokban. Aztán tekintetét magára vonta egy ismerős, súlyos palack az egyik kredencen.
— Szén — mormolta. — Az olyan, mint a faszén, nem igaz?
— Honnan tudjam? Nem vagyok alkimista — fintorgott a Dékán.
A trágyadomb előbukkant a roncsok közül. Gőz áradt ki belőle.
Az Arkrektor sóvárogva pillantott a Vaú-Vaú szósz palackjára. Aztán kihúzta belőle a dugót. Mélyet szippantott az illatából.
— Tudjátok, az itteni szakácsok egyszerűen képtelenek jól elkészíteni — mondta. — Hetekbe fog telni, míg megint szerezhetek hazulról.
A közelgő szemétrakás felé hajította a palackot.
Az eltűnt a zubogó tömegben.
— Az aprócsalán mindig hasznos — jelentette ki Modo az Arkrektor mögött. — Vasat tesz hozzá. És a fekete nadály, hát, sosem lehet elég fekete nadálya az embernek. Az ásványianyag-tartalomhoz, tudják. Ami engem illet, hát én mindig is úgy gondoltam, hogy egy kevéske közönséges cickafark…
A varázslók átkémleltek egy fölfordított asztal teteje fölött.
A trágyadomb abbahagyta a mozgást.
— Csak én gondolom ezt, vagy tényleg növekszik? — kérdezte a Rangidős Lovász.
— És boldogabbnak látszik — fűzte hozzá a Dékán.
— Szörnyen bűzlik — jegyezte meg a Kincstárnok.
— Na, ennek konyec. Pedig csaknem egy teljes palack szósz volt — szomorkodott az Arkrektor. — Szinte még ki sem nyitottam.
— A Természet csodálatos, ha jobban meggondolja az ember — szögezte le a Rangidős Lovász. — Tudjátok, nem muszáj mindegyikőtöknek így bámulnia rám! Csupán megjegyzést tettem.
— Vannak idők, amikor… — kezdte Maphlaves, és ekkor a trágyadomb fölrobbant.
Nem nagy durranással vagy dörejjel. Ez volt a legnyirkosabb és legtestesebb kitörés a végzetes pöffeszkedés teljes történetében. Sötétvörös, a szélén fekete láng bömbölt föl a mennyezetre. A trágyadomb darabkái rakétaként száguldottak szét a csarnokban és toccsanva csapódtak a falakba.
A varázslók kikukucskáltak barikádjuk mögül, melyet immár vastagon tealevél borított.
Egy káposztatorzsa hullott puhán a Dékán fejére.
Aki ránézett a kicsiny, bugyborékoló foltra a kockaköveken.
A képe lassacskán vigyorba húzódott.
— Ejha! — füttyentette.
A többi varázsló is széthajtogatta magát. Az adrenalin-utóhatás véghezvitte a maga elbűvölő igézetét. Ők is vigyorogtak, és elkezdték játékosan vállon veregetni egymást.
— Harapj egy kis csípős mártást! — üvöltötte az Arkrektor.
— Élő sövénnyel állsz szemben, megbuggyant szemét!
— Seggbe rúghatunk vagy seggbe rúghatunk? — vihorászott a Dékán boldogan.
— A második esetben kell a vagy elé egy nem, tisztelt kolléga! És nem vagyok benne biztos, hogy egy trágyadombról elmondható, hogy van neki… — kezdte a Rangidős Lovász, de az izgatottság árja szembehömpölygött vele.
— Ez bizony olyan rakás, ami többet nem fog varázslókkal kikezdeni — jelentette ki a Dékán, akit kezdett elragadni a hév. — Tettrekészek és merészek vagyunk, és…
— Odakint van még három másik, azt mondja Modo — vágott közbe a Kincstárnok.
A varázslók elnémultak.