Albert kihúzta magát.
— Igazán nem hinném, hogy tudnék egy új gazdát szolgálni — jelentette ki.
AKKOR MENJ VISSZA A VILÁGBA! ADOK NEKED PÉNZT. JÓ SZOLGÁM VOLTÁL, ALBERT.
— De ha visszamegyek…
IGEN — bólintott a Halál. — MEG FOGSZ HALNI.
Az istálló meleg, lószagú homályában a Halál fakó lova fölnézett zabjáról és kicsit nyihogott üdvözlésképpen. A paripa neve Muci. Valóságos ló. A múltban a Halál próbálkozott tűzokádó táltosokkal és csontvázparipákkal, ám célszerűtlennek találta őket, különösen a tüzes táltosokat, amelyek hajlamosak voltak fölgyújtani saját almuk, aztán szégyenkezve álltak a közepén.
A Halál levette a nyerget akasztójáról és Albertra pillantott, aki épp lelkiismereti válságban szenvedett.
Sok ezer évvel korábban Albert inkább a Halál szolgálatát választotta a meghalás helyett. Valójában nem lett ettől halhatatlan. A valódi időt kitiltották a Halál birodalmából. Itt csupán az állandóan változó jelen volt jelen, de az nagyon sokáig tartott. Albertnak kevesebb mint két hónapja maradt a valóságos időből; úgy kuporgatta napjait, mintha aranyrudak lennének.
— Én, ööö… — kezdte. — Azaz…
FÉLSZ MEGHALNI?
— Nem mintha nem akarnék… úgy értem, én mindig… csak arról van szó, hogy az élet olyan szokás, amivel nehéz fölhagyni…
A Halál kíváncsian nézte; akképpen, ahogy az ember egy hátára esett s megfordulni képtelen bogarat figyel.
Végül Albert elnémult.
ÉRTEM — nyugtatta a Halál és leakasztotta Muci kantárát.
— De nem is tűnik aggódónak! Tényleg meg fog halni?
IGEN. NAGY KALAND LESZ.
— Az lesz? Maga nem is fél!
NEM TUDOM, HOGY KELL FÉLNI.
— Meg tudom mutatni, ha akarja — ajánlotta föd Albert.
NE. MAGAM SZERETNÉM MEGTANULNI. LESZNEK TAPASZTALATAIM. VÉGRE VALAHÁRA.
— Gazdám, ha elmegy, lesz-e egy…?
EGY ÚJ HALÁL FOG SZÜLETNI AZ ÉLŐK ELMÉJÉBŐL, ALBERT.
— Ó! — Albert megkönnyebbültnek látszott. — Történetesen nem tudja véletlenül, hogy milyen lesz?
NEM.
— Talán jobb lesz, ha én, érti, egy kissé kitakarítok, összeállítok egy leltárt, meg ilyesmik, nem?
JÓ ÖTLET — biztatta a Halál olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — AMIKOR TALÁLKOZOM AZ ÚJ HALÁLLAL, ŐSZINTÉN BE FOGLAK AJÁNLANI NEKI.
— Ó! Akkor hát fog vele találkozni?
Ó, PERSZE. ÉS MOST MENNEM KELL.
— Mi, ilyen hamar?
ÚGY ÁM. NEM SZABAD IDŐT VESZTEGETNEM! — A Halál megigazította a nyerget, aztán megfordult és büszkén. Albert horgas orra elé tartotta a csöpp kis időmérőt.
NÉZD! VAN IDŐM. VÉGRE VALAHÁRA, VAN IDŐM!
Albert idegesen elhátrált.
— És most, hogy van, mit fog vele tenni? — tudakolta.
A Halál nyeregbe szökkent.
EL FOGOM MÚLATNI.
Javában folyt a buli. A zászló a „Istenec Hozátok Motolla 130 Paszar Éve” felirattal egy kissé lekonyult a hőségben. A dolgok odáig fajultak, hogy a puncson kívül már nem volt mit inni, a fura, sárga mártásban úszkáló, rendkívül gyanús tortillákon kívül már nem volt mit enni, és senki se bánta. A varázslók az olyan emberek kényszeredett vidámságával cseverésztek, akik egész nap látják egymást, és most egész este is.
Ennek az egésznek a közepén ücsörgött Motolla Alánk egy óriási pohár rummal, fején egy mókás sipkával. Csaknem könnyek között.
— Egy igazi Eltávozó muri! — folyton ezt motyogta. — Nem volt ilyen azóta, hogy a vén „Vakaró” Csanktalp Távozott El — a nagybetűk könnyedén csusszantak a helyükre — anno a, mm, Megfélemlítő, mm, Barna Delfin Évében. Azt hittem, mindenki megfeledkezett róluk.
— A Könyvtáros kikereste nekünk a részleteket — magyarázta a Kincstárnok, egy nagydarab orángutánra mutatva, aki épp megpróbált belefújni egy papírtrombitába. — Ő készítette a banánmártást is. Remélem, valaki hamarosan meg fogja enni.
Előrehajolt.
— Szedhetek neked még egy kis krumplisalátát? — kérdezte azon az emelt, lassú hangon, amit a gyengeelméjűekkel és az öregekkel való társalgásra szokás használni.
Motolla egyik remegő kezével tölcsért formált a füléhez.
— Mi? Mi van?
— Még! Salátát! Motolla?
— Köszönöm, nem.
— Akkor még egy kolbászt?
— Mi?
— Kolbászt!
— Azoktól egész éjjel rettenetes bélszelek gyötörnek — válaszolta Motolla. Egy pillanatig fontolgatta ezt, aztán kivett ötöt.
— Ööö — kiabálta a Kincstárnok. — Történetesen nem tudod, hogy mikor…?
— He?
— Mi? Kor?
— Fél tízkor — vágta rá Motolla, noha alig kivehetően.
— Hát, az remek — jegyezte meg a Kincstárnok. — Akkor az est hátralévő részében már, ööö, szabad leszel.
Motolla kotorászott tolószéke szárnyű mélyén, az ósdi párnák, szamárfüles könyvek és ősrégi, félig elszopogatott cukorkák temetőjében. Meglengetett egy kis, zöld kötésű könyvet és odanyomta a Kincstárnok kezébe.
A Kincstárnok megfordította. A borítóra ezeket a szavakat firkálták: Motolla Alánk Sajját Naptárjja. Egy darab szalonnabőrke jelölte az aznapi dátumot.
A Teendők alá ezt macskakaparták oda: Meghalni.
A Kincstárnok nem tudta megállni, hogy ne lapozzon tovább.
Igen. Következő napi dátummal a Teendő: Megszületni.
Tekintete oldalogva odaslisszolt a kicsiny asztalra a terem szélén. Annak ellenére, hogy meglehetősen zsúfolt volt a terem, az asztal körül üres maradt a térség, mintha az afféle személyes tér lenne, amelybe senkinek sem áll szándékában betolakodni.
Az Eltávozó ünnepség leírásában különleges utasítások akadtak az asztalt illetően. Kellett rajta legyen egy fekete terítő, ráhímezve néhány mágikus szigillum. Volt rajta egy tányér, a jobbfajta szendvicsek választékával. Volt rajta egy pohár bor. A varázslók között lezajlott hosszas vita után egy muris papírcsákót is tettek oda.
Ennek az egésznek várakozásteljes kinézete volt.
A Kincstárnok elővette az óráját és kipattintotta a fedelét.
Egyike volt az újmódi zsebóráknak, rajta mutatókkal. Azok jelenleg negyed tizet mutattak. A varázsló megrázta. Apró csapóajtó nyílt ki a tizenkettes alatt és egy parányi krampusz dugta ki a fejét imígyen szólván: — Szűnjön már meg, főnök, olyan gyorsan pedálozok, ahogy csak tudok!
A Kincstárnok megint becsukta az órát és kétségbeesetten nézett körül. Úgy tűnt, senki sem ég a vágytól, hogy túl közel mehessen Motolla Alánkhoz. A Kincstárnok úgy érezte, az ő dolga, hogy udvarias társalgást folytasson. Fölmérte a lehetséges témákat. Mindegyik zűrösnek bizonyult.
Motolla Alánk kisegítette.
— Úgy tervezem, nőként jövök vissza — jelentette ki csevegő stílusban.
A Kincstárnok néhányszor szóra nyitotta és becsukta a száját.
— Előre örülök neki — folytatta Alánk. — Azt hiszem, hogy, mm, talán remek móka lesz.
A Kincstárnok kétségbeesetten végigpörgette nőkkel kapcsolatos társalgási témái korlátozott repertoárját. Odahajolt Motolla elformátlanodott füléhez.
— Nem jár az rengeteg — vágott neki céltalanul — dolog mosásával? Meg ágyazással meg szakácskodással meg mindenféle ilyesmivel?
— Abban a fajta, mm, életben nem, amire én gondolok — szögezte le Motolla.
A Kincstárnok határozottan befogta a száját. Az Arkrektor megkopogtatta az asztalt egy kanállal.