— De mi most elmehetünk a varázspálcáinkért, nem igaz? — tudakolta a Dékán.
Az Arkrektor a csizmája orrával megbökte a fölrobbant trágyadomb egyik darabkáját.
— Megelevenednek a halott dolgok — mormolta. — Nem tetszik ez nekem. Mi jön majd ezután? Járkáló szobrok?
A varázslók föltekintettek a halott Arkrektorok szobraira, melyek a Nagycsarnokot szegélyezték, sőt még az Egyetem folyosóinak többségét is. Az Egyetem sok-sok ezer éve létezett már és az átlagos Arkrektor nagyjából tizenegy hónapig töltötte be a hivatalt, szóval bőven volt szobor.
— Tudja, tényleg azt kívánom, bár ne mondta volna ezt! — mondta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Csak egy ötlet volt — válaszolta Maphlaves. — Gyerünk, vessünk egy pillantást a többi trágyadombra!
— Aha! — értett egyet a Dékán, aki mostanra a vad, varázslóhoz nem méltó macsóság markába került. — Merészek vagyunk! Aha! Merészek vagyunk?
Az Arkrektor fölvonta szemöldökét, aztán a többi varázslóhoz fordult.
— Merészek vagyunk? — kérdezte.
— Ööö. Én mértéktartóan merésznek érzem magam — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Én kifejezetten nagyon merész vagyok, azt hiszem — állította a Kincstárnok. — Attól van, hogy nincs rajtam csizma — fűzte hozzá.
— Én merész leszek, ha mindenki más is az — közölte a Rangidős Lovász.
Az Arkrektor visszafordult a Dékánhoz.
— Igen — mondta. — Úgy tűnik, hogy mind merészek vagyunk.
— Szasz! — szólt a Dékán.
— Mi szasz? — firtatta Maphlaves.
— Ez nem szasz valami, hanem csak szasz — szólalt meg a Rangidős Lovász mögötte. — Általános utcai köszöntés és megerősítés a zártkörű militáris csoportosulások és férfias kötelékteremtő rituálék felhangjaival.
— Mi? Micsoda? Mint az „irtó jó”? — kérdezett vissza Maphlaves.
— Gondolom, igen — felelte vonakodva a Rangidős Lovász.
Maphlaves meg volt elégedve. Ankh-Morpork eddig sosem kínált remek vadászlehetőségeket. Sose hitte volna, hogy lehetséges ilyen pompásan szórakozni a saját egyetemén.
— Rendben — mondta. — Kapjuk el azokat a szemétrakásokat!
— Szasz!
— Szasz!
— Szasz!
— Szasszafrász!
Maphlaves sóhajtott. — Kincstárnok?
— Igen, Arkrektor?
— Legalább próbálja megérteni, rendben?
Felhők gyülekeztek a hegyek fölött. Bill Kapu föl-le járt az első mezőn az egyik közönséges mezőgazdasági kaszát használva; a legélesebbet ideiglenesen elraktározták a pajta hátsó felébe, arra az esetre, ha netán a légáramlás eltompítaná. Miss Illabets némelyik bérlője járt a nyomában, összekötve a kévéket és kazalba rakva őket. Miss Illabets sosem alkalmazott egynél több napszámost teljes munkaidőben, tudta meg Bill Kapu; amikor szüksége volt rá, fölbérelt további segítséget, így számos garast megspórolt.
— Eddig még sosem láttam senkit, aki kaszával vágta a búzát — jelentette ki egyikük. — Sarlóval kell azt csinálni.
Délben szünetet tartottak, és a sövény árnyékában megebédeltek.
Bill Kapu sosem szentelt különösebb figyelmet az emberek nevének és külsejének azontúl, amennyit a munkája megkívánt. Végig a domboldalon búzamező nyúlt el; búzaszálegyedekből állt és az egyik szemében a másik lehet esetleg megnyerő búzaszál, tucatnyi mulatságos és jellegzetes manírral, melyek megkülönböztetik őt az összes többi búzaszáltól. Ám az arató számára, kezdetben minden búzaszál… csupán búzaszál.
Most azonban kezdte észrevenni az apró különbségeket.
Ott volt Vilmos Csap és Tereferi Kerekes és Herceg Alapi. Mind öregember, már amennyire Bill Kapu meg tudta ítélni, olyan arcbőrrel, mint a cserzett bőr. Akadtak ugyan fiatal férfiak és nők a faluban, de úgy tűnt, hogy egy bizonyos korban egyetlen szemvillanás alatt öreggé válnak anélkül, hogy áthaladnának bármilyen közbülső szakaszon. És aztán sokáig öregek maradnak. Miss Illabets korábban említette, hogy mielőtt elkezdhetnének egy temetőt errefelé, valakit fejbe kell vágniuk az ásóval.
Vilmos Csap az volt közülük, amelyik énekelt munka közben, hosszú, orrhangú nyüszítésre zendítve, ami azt jelenti, hogy itt hamarosan népdal lesz elkövetve. Tereferi Kerekes sosem mondott semmit; ez az oka, jelentette ki Csap, amiért Tereferinek hívják. Bill Kapunak nem sikerült megértenie ennek logikáját, noha úgy látszott, a többiek számára világos. És Herceg Alapit a társadalmi osztályok szerkezetéről fölfelé mozgó, jóllehet meglehetősen leegyszerűsített elképzelésekkel rendelkező szülők nevezték el; a fivéreit Lovagnak, Grófnak és Királynak hívták.
Most sorban ültek a sövény árnyékában, halogatva a pillanatot, amikor újra el kell kezdeniük dolgozni. Kotyogó zaj érkezett a sor végéről.
— Hát, nem volt ez rossz nyár — jegyezte meg Csap. — És a változatosság kedvéért jó az idő az aratáshoz.
— Á… sok minden térítheti rossz útra a férfit a ruha és a bugyi közt — jelentette ki Herceg. — Múlt éjjel láttam egy pókot, ami visszafelé szövögette a hálóját. Az biztos jele annak, hogy szörnyű vihar lesz.
— Nem értem, honnan tudhatnának a pókok ilyesmiket.
Tereferi Kerekes odanyújtott egy nagy cserépkorsót Bill Kapunak. Valami lötyögött.
MI EZ?
— Almalé — válaszolta Csap. A többiek nevettek.
Á! — mondta Bill Kapu. — ÉRŐS ÉGETETT SZESZ, VICCESEN ÁTNYÚJTVA A GYANÚTLAN ÚJONNAN JÖTTNEK, IMÍGYEN JUTVA EGYSZERŰ MULATSÁGHOZ, AMIKOR Ő AKARATLANUL MEGITTASODIK.
— Tyű! — mondta Csap. Bill Kapu nagyot húzott a korsóból.
— És láttam alacsonyan repülő fecskéket — folytatta Herceg. — Meg az erdő felé tartó foglyokat. Meg rengeteg nagy csiga van mindenfelé. Meg…
— Szerintem ezek közül egyik rohadék se konyít a meteorológiához semmit se — állította Csap. — Szerintem te mész körbe szólni nekik. Mi, fiúk? Nagy vihar gyün, Mr. Pók, szóval gyerünk és csináljon valami népiest!
Bill Kapu megint kortyolt egyet.
HOGY HÍVJÁK A FALU KOVÁCSÁT?
Csap biccentett. — Az Ned Fekete, lenn a gyep mellett, a falu közepén. No, persze, roppant elfoglalt mostanság, a betakarítás meg minden miatt.
VAN SZÁMÁRA EGY KIS MUNKÁM.
Bill Kapu fölállt és nekivágott a kapu felé.
— Bill?
A Halál megtorpant. — IGEN?
— Azér’ a pálinkát itt hagyhatnád.
A falu kovácsműhelye sötét volt és fullasztó a hőségben. Ám Bill Kapunak nagyon jó szeme volt.
Valami mozgott a fém bonyolult halma közepette, ami aztán egy férfi alsó felének bizonyult. A felsőteste valahol a gépezetben volt, ahonnan időnként nyögés hallatszott.
Kinyúlt egy kéz, amikor Bill Kapu közeledett.
— Rendben. Adj ide egy háromnyolcados McFogot!
Bill körülnézett. Különféle szerszámok voltak szerte a kovácsműhelyben.
— Gyerünk, gyerünk már! — sürgette egy hang valahonnan a gépezetből.
Bill Kapu találomra kiválasztott egy megmunkált fémdarabot és beletette a kézbe. Az eltűnt a gép belsejébe. Fémes nesz hallatszott, majd nyögés.
— McFogot mondtam! Ez nem egy — az eltörő fémdarab recsegő-ropogó lármája hangzott fől —, a hüyelykujjam, a hüvelykujjam, miattad — valami kongott — áárgh. Ez a fejem volt. Most nézd, mit csináltam miattad! És tudsz róla, hogy a zárópecek rugója már megint letört a forgattyúcsap forgórészéről?