NEM. SAJNÁLOM.
Csönd támadt.
— Te vagy az, ifjú Egbert?
NEM. ÉN VAGYOK AZ, A JÓ ÖREG BILL KAPU.
Ütődések és vibráló hangok sorozata hallatszott, miközben az ember fölső fele kiszabadította magát a gépezetből, és kiderült róla, hogy egy göndör fekete hajú, fekete arcú, fekete inges és fekete kötényes fiatalemberhez tartozik. A férfi megtörölte egy kendővel az arcát, rózsaszín maszatnyomot hagyva, és kipislogta a verejtéket szeméből.
— Maga kicsoda?
A JÓ ÖREG BILL KAPU? AKI MISS ILLABETSNEK DOLGOZIK?
— Ó, igen. A pasi a tűzben? A nap hőse, úgy hallottam. Csapja bele!
Odanyújtott egy fekete kezet. A Halál üvegesen meredt rá.
SAJNÁLOM. MÉG MINDIG NEM TUDOM, EGYÁLTALÁN MI EGY HÁROMNYOLCADOS MCFOG.
— A kezére gondoltam, Mr. Kapu.
Bill Kapu habozott, aztán a fiatalember tenyerébe tette a kezét. Az olaj keretezte szem megüvegesedett egy pillanatra, míg az agy fölülbírálta a tapintóérzéket, aztán a kovács elmosolyodott.
— A nevem Fekete. Mit szól hozzá, mi?
NEM ROSSZ NÉV.
— Ugyan, én a gépre gondoltam. Irtó ötletes, mi?
Bill Kapu udvarias értetlenséggel szemlélte a masinát. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy hordozható szélmalom, amire rátámadt egy óriási rovar, és második pillantásra akár egy vándor kínzókamra, olyan Inkvizíció számára, amely szeretne egy kicsit jönni-menni, emberek közé járni és élvezni a friss levegőt. Rejtélyes csuklós karok álltak ki különféle szögekben. Voltak benne hajtószíjak és hosszú rugók. Az egész izét tüskékkel ellátott fémkerekekre szerelték.
— Persze, nem a legjobb formájában látja most, amikor mozdulatlan áll — magyarázta Fekete. — Kell hozzá egy ló, ami húzza. Legalábbis jelenleg. Van egy-két forradalmi ötletem ebben a vonatkozásban — tette hozzá ábrándozva.
EZ VALAMIFÉLE ESZKÖZ?
Fekete enyhén megbántottnak látszott.
— Én jobb szeretem a gép megnevezést — jelentette ki. — Forradalmasítani fogja a mezőgazdasági módszereket és átvonszolja őket a Repülőkutya Századába akár akarják, akár nem. Háromszáz éve van a családom tulajdonában ez a kovácsműhely, de Ned Feketének nem áll szándékában, hogy az élete hátralévő részét meghajlított fémdarabkák lovakra szögezésével töltse, ezt kijelenthetem.
Bill kifejezéstelenül nézett rá. Aztán lehajolt és bekukucskált a gép alá. Egy tucatnyi sarló volt ráerősítve egy nagy, vízszintes kerékre. Válogatott csigák közvetítésével elmés erőátvitelek juttatták el a hajtóerőt a kerekekről a fémkarok ringlispilként forgó berendezésére.
A Halált kezdte elfogni a szörnyű érzés, hogy tudja, mire szolgál ez a gép, de azért megkérdezte.
— Nos, az egész lényege ez a vezérműtengely — mondta Fekete megörülve az érdeklődésnek. — A hajtóerő ezen a csigán keresztül érkezik, itt, és a forgattyúk mozgatják a lengőkarokat — azok ezek — és a fésülőnyílás, amit az ide-oda mozgó szerkezet működtet, lecsúszik pont akkor, amikor a szorítóretesz belepottyan ebbe a résbe, itt ni, és persze ezzel egyidőben két rézgolyó körbe-körbe jár és a tollazólapok elviszik a szalmát, miközben a szem leesik a gravitáció segítségével a vályún át a garatba. Egyszerű.
ÉS A HÁROMNYOLCADOS MCFOG?
— De jó, hogy eszembe juttatta! — Fekete kotorászott a padlón lévő hulladékban, fölvett egy kis, recés tárgyat, és rácsavarozta a szerkezet egyik kiálló részére. — Roppant fontos darab. Megállítja az ellipszisforgattyú fokozatos fölcsúszását a himbanyélen és megakadását a peremvájaton, aminek katasztrofális kimenetele lenne, amint azt bizonyára el tudja képzelni.
Fekete hátralépett és megtörölte kezét egy kendővel, amitől kissé olajosabb lett.
— Kombinált Betakarítógépnek hívom — közölte.
Bill Kapu nagyon vénnek érezte magát. Ami azt illeti, nagyon vén is volt. De még soha sem érezte ennyire. Valahol a lelke homályában úgy érezte, tudja, anélkül, hogy a kovács elmagyarázná, mi a Kombinált Betakarítógép feladata.
Ó!
— Ma délután fogjuk megtartani a próbamenetet odafönt az öreg Vásárhelyi nagy búzamezején. Meg kell mondjam, nagyon ígéretesnek tűnik. Amit most maga előtt lát, Mr. Kapu, az a jövő.
IGEN.
Bill Kapu végigsimította a vázat.
ÉS MAGA AZ ARATÁS?
— Hmm? Mi van vele?
MIT FOG RÓLA GONDOLNI? FOGJA TUDNI?
Fekete az orrát ráncolta. — Tudni? Tudni? Nem fog tudni semmit. A búza az búza.
ÉS HAT GARAS AZ HAT GARAS.
— Pontosan. — Fekete tétovázott. — Mi is volt az, amit akart?
A magas alak végigfuttatott egy vigasztalhatatlan ujjat az olajos masinán.
— Mr. Kapu?
TESSÉK? Ó! IGEN. SZERETNÉK VALAMIT ELVÉGEZTETNI MAGÁVAL…
Kivonult a kovácsműhelybál és szinte azonnal visszatért valami selyembe burkolttal. Óvatosan kicsomagolta.
Korábban készített egy új nyelet a pengének — nem egyeneset, amilyet a hegyekben használnak, hanem a síkságok súlyos, kettős ívelésű nyelét.
— Laposra akarja kalapáltatni? Vagy egy új koporsószeget a fűnek? Kicseréltetni a fémrészeket?
Bill Kapu a fejét rázta.
AZT AKAROM, HOGY A KASZA HALOTT LEGYEN.
— Halott?
IGEN: TELJESEN. MINDEN DARABKÁJA PUSZTULJON EL. AZÉRT, HOGY SZÁZSZÁZALÉKOSAN HALOTT LEGYEN.
— Pedig nagyszerű kasza — felelte Fekete. — Kár lenne érte. Jól megőrizte rajta az élt…
NE NYÚLJON HOZZÁ!
Fekete az ujját szopta.
— Ez furcsa — hökkent meg. — Megesküdtem volna, hogy hozzá se értem. A kezem jó pár hüvelykre volt tőle. Hát, mindenesetre éles.
Megsuhintotta a kaszát a levegőben.
— Igen. Ször / / nyen é / / les azt mon / / danám.
Elhallgatott, kisujját a fülébe dugta, és kissé megforgatta.
— Biztos benne, hogy tudja, mit akar? — érdeklődött.
Bill Kapu ünnepélyesen megismételte kívánságát.
Fekete vállat vont. — Hát, gondolom, beolvaszthatom, a nyelet meg elégethetem — nyilatkozta.
IGEN.
— Hát, rendben. Elvégre a maga kaszája. És persze alapjában véve igaza van. Ez most már elavult technológia. Fölösleges.
FÉLEK, HOGY IGAZA LEHET.
Fekete szurtos hüvelykujjával a Kombinált Betakarítógép felé bökött. Bill Kapu tudta, hogy az csupán fémből és zsákvászonból készült s ezért nem lehet képes ólálkodásra. De igenis ólálkodott. Mi több, dermesztő, fémes önelégültséggel tette.
— Rávehetné Miss Illabetset, hogy vegyen egy ilyet, Mr. Kapu. Pont megfelel egy olyan egyszemélyes majorba. Már látom is magát magam előtt, odafönt, a széllel szemben, a hajtószíjak csattognak és a bekeverőkarok lengedeznek…
NEM.
— Csak rajta! Az öregasszony igazán megengedheti magának. Azt beszélik, vannak neki kinccsel teli ládái még a régi szép időkből.
NEM!
— Ööö… — Fekete tétovázott. Az utolsó „NEM” biztosabb fenyegetést tartalmazott, mint a vékony jég reccsenése a mély folyón. Azt állította, hogy még tovább folytatni ezt a témát a leghalálmegvetőbb dolog, amit csak Fekete tehetne.
— Hát, igazán maga tudja a legjobban, hogy mit akar — motyogta.
IGEN.
— Akkor legyen, ó, mondjuk, hogy egy krajcár a kaszáért — hadarta Fekete. — Igazán sajnálom, de, tudja, rengeteg szenet fog elhasználni, és azok a törpék folyton fölemelik az árát a…