— A tárgyak kicsavarják maguk. A ruhák maguktól járkálnak. Mindenki elevenebbnek érzi magát. Ilyesmik.
az? az semmi. tudod, az életerő visszaszivárog, ahol csak teheti. emiatt nem kell aggódnod.
Motolla a pohár fölé tette a kezét.
— De van valami, ami miatt aggódnom kellene, nem igaz? — jelentette ki határozottan. — És annak valami köze van a kis üvegszuvenírokhoz.
nem szeretnék nyilatkozni.
— Légy szíves, mondd el neki!
Ez Ludmilla hangja volt — mély, ám mégis megnyerő. Lupin folyamatosan fürkészte a lányt. Motolla mosolygott. Ez az egyik előnye annak, ha halott vagy. Észreveszel dolgokat, amiket az élők nem.
Egy-Férfi-Vödörrel rikácsolónak és zsémbesnek hangzott.
és akkor mit fog csinálni, ha elmondom neki? ilyesmiért én jó nagy bajba kerülhetek.
— Nos, azt elmondhatod, hogy jól találgatok-e? — kérdezte Motolla.
iii-gen. esetleg.
— Nem kell mondanod semmit — javasolta Mrs. Kuglof. — Csak koppints kettőt, ha a válasz igen, és egyet, ha nem, mint a régi szép időkben.
ó, rendben van.
— Kezdje, Mr. Alánk — sürgette Ludmilla. Olyan fajta hangja volt, hogy Motolla legszívesebben megsimogatta volna.
Motolla megköszörülte a torkát.
— Azt hiszem — kezdte —, azaz, azt hiszem, valamiféle tojások. Arra gondoltam… miért reggeli? Aztán eszembe jutott… tojás…
Kopp.
— Ó! Hát, talán nagyon buta gondolat volt…
elnézést, egy koppintás az igen vagy kettő?
— Kettő! — csattant föl a médium.
KOPP. KOPP.
— Á! — lehelte Motolla. — És olyasvalamiként kelnek ki, amin kerekek vannak?
két koppintás volt az igen, ugye?
— Úgy van!
KOPP. KOPP.
— Tudtam. Tudtam! Találtam egyet a padlóm alatt, ami megpróbált kikelni ott, ahol nem volt ehhez elég hely! — diadalmaskodott Motolla. Aztán összeráncolta a homlokát.
— De mi bújik ki a tojásból?
Mustrum Maphlaves bekocogott a dolgozószobájába s levette varázspálcáját szokásos tárolóhelyéről a kandalló fölött. Megnyalta az ujját és óvatosan megérintette a bot végét. Ennek folyományaképp apró oktarinszikra és olajos bádogszag keletkezett.
A varázsló erre visszaindult az ajtó felé.
Aztán lassan megfordult, mert az agyának addigra elég idő jutott a dolgozószoba zsúfolt tarkaságának elemzésére és kiszúrta a furcsaságot.
— Ez meg mi a fenét keres itt? — kérdezte.
Megböködte a varázspálca végével. Az csilingelő hangot adott és valamivel arrébb gurult.
Némileg, bár nem nagyon, úgy nézett ki, mint az az izé, amit a szobalányok gurítanak maguk előtt, megrakva fülmosórongyokkal meg friss ágyneművel meg akármivel, amit a szobalányok általában taszigálni szoktak. Maphlaves megjegyezte magának, hogy ezt majd szóvá kell tegye a kulcsárnőnek. Aztán megfeledkezett róla.
— Ezek a nyavalyás drótkerekes izék ott vannak mindenütt — motyogta.
A „nyavalyás” szóra valami olyasmi, mint egy nagy dongólégy, macskára szabott fogsorral, pottyant elő a levegőből, vadul verdesett, miközben fölmérte környezetét, majd az oda se figyelő Arkrektor után röppent.
A varázslók szavának hatalma van. És a szitokszavaknak szintén van ereje. És most, hogy az életerő már úgyszólván kicsapódott a levegőből, ott kell találjon magának levezetést, ahol csak tud.
városok. jelentette ki Egy-Férfi-Vödörrel. azt hiszem, várostojások.
A rangelső varázslók ismét a Nagycsarnokban gyülekeztek. Még a Rangidős Lovász is némi izgalmat érzett. Illetlenségnek számít mágiát használni a varázslótársakkal szemben, a varázserő alkalmazása civilek ellen pedig sportszerűtlen. Jót tesz az embernek, ha néhanap tényleg indokoltan odasózhat.
Az Arkrektor szemügyre vette őket.
— Dékán, miért vannak csíkok mindenütt az arcodon? — tudakolta.
— Álcázás, Arkrektor.
— Álcázás, mi?
— Szasz, Arkrektor.
— Hát jó. Ha te ettől boldog vagy, végtére is ez a lényeg.
Kiosontak azon kis földdarab irányába, amely korábban Modo apró birodalma volt. Legalábbis, többségük osont. A Dékán azonban pörgő-forgó szökkenések sorával haladt előre, közben néha a falhoz lapult és azt suttogta „Hojsza! Hojsza! Hojsza!” a bajsza alatt.
Teljesen elcsüggedt, amikor kiderült, hogy a többi trágyadomb még mindig ott van, ahol Modo létrehozta őket. A kertész, aki végig a sarkukban járt és kétszer is csaknem kilapította a Dékán, egy darabig ott sürgött-forgott körülöttük.
— Csak meghúzzák maguk — jelentette ki a Dékán. — Azt mondom, robbantsuk föl az istenekverte…
— Még csak nem is melegek még — tiltakozott Modo. — Biztos az volt a legrégebbi.
— Úgy érted, nincs mivel megverekedjünk? — firtatta az Arkrektor.
A föld rázkódott a lábuk alatt. És aztán halk csörömpölő nesz hallatszott a kerengők felől.
Maphlaves összeráncolta a homlokát.
— Valaki már megint löködi azokat a nyavalyás drótkosárszerű izéket — mondta. — Találtam egyet a dolgozószobámban is ma este.
— Huh — közölte a Rangidős Lovász. — Akadt egy az én hálószobámban is. Kinyitottam a ruhásszekrényt és ott volt.
— A ruhásszekrényedben? Minek tetted oda? — tudakolta Maphlaves.
— Nem én tettem oda. Már mondtam. Valószínűleg a diákok voltak. Az ilyen humor rájuk vall. Az egyikük egyszer hajkefét dugott az ágyamba.
— Az előbb átestem az egyiken — jelentette ki az Arkrektor —, és aztán mikor körbenéztem, hol van, addigra valaki elvitte.
A csörömpölés közeledett.
— Na akkor, Miszter úgynevezett Okostóbiás Fiatalemberhaverom — szólt Maphlaves egyszer-kétszer jelentőségteljesen megütögetve tenyerét varázspálcájával.
A varázslók a falhoz hátráltak.
A fantom bevásárlókocsi-tologató már csaknem odaért hozzájuk.
Maphlaves vicsorított és előszökkent rejtekhelyéről.
— Ahá, kedves ifjú… kénköves pokol!
— Na, ne ugrassál engemet! — rivallta Mrs. Kuglof. — A városok nincsenek is életbe’. Tudom, hogy az emberek aszongyák, élők, de nem gondolják komolyan.
Motolla Alánk meg-megforgatta az egyik hógolyót a kezében.
— Nyilván ezrével tojja ezeket — szögezte le. — De persze nem mindegyik kel ki. Máskülönben idáig lennénk városokkal, nem igaz?
— Azt próbálod bemagyarázni nekünk, hogy ezek a kis gömbök óriási helyekként kelnek ki? — tamáskodott Ludmilla.
nem azonnal. előbb a mozgófázis következik.
— Valami, amin kerekek vannak — vetette közbe Motolla.
úgy van. úgy látom, te már tudsz erről.
— Azt hiszem, sejtettem — felelte Motolla Alánk —, csak nem értettem. És mi történik a mozgó fázis után?
nem t’om.
Motolla fölállt.
— Akkor itt az ideje, hogy kiderítsük — nyilatkozta.
Odapillantott Ludmillára és Lupinra. Á. Igen. És miért ne? Ha segíthetsz valakin, miközben arra jársz, gondolta Motolla, akkor élted vagy mid nem volt hiábavaló.