A Könyvtáros Ludmillára nézett. Ismét szimatolni kezdett. Aztán a homlokát ráncolta.
— Úúúk?
— Jó, lehet, hogy ezt kissé sután fogalmaztam meg. Eressz már el, légy oly jó!
A Könyvtáros rendkívül óvatosan ellazította szorítását és leereszkedett a padlóra úgy, hogy Motolla közte és Lupin közt helyezkedjen el.
Motolla vakolatmorzsákat söpört le köntöse megmaradt foszlányairól.
— Meg kell tudnunk mindent — közölte, — a városok életéről. Különösen azt kell megtudnom…
Halk csörömpölés hallatszott.
A legközelebbi könyvszekrény tömör tömbjénél hanyagul befordult egy drótkosár. Tele volt könyvvel. Amint rájött, hogy meglátták, megtorpant és szerét ejtette, hogy úgy nézzen ki, mint ami egyáltalán nem mozog soha.
— A mozgó fázis — mormolta Motolla Alánk.
A drótkosár megpróbált hátrafelé araszolni úgy, hogy közben ne lássék mozogni. Lupin morgott.
— Ez az, amiről Egy-Férfi-Vödörrel beszélt? — tudakolta Ludmilla. A bevásárlókocsi eltűnt. A Könyvtáros fölmordult és utána eredt.
— Ó, igen. Valami, ami hasznossá teszi magát — válaszolta Motolla, hirtelen támadt, szinte mániás jókedvvel. — A következőképpen működik: először olyasmi, amit meg akarsz tartani és eltenni valahová. Ezrével nem kerülnek megfelelő körülmények közé, de ez nem számít, mert ezrével vannak. És aztán a következő fázis valami olyasmi lesz, ami praktikus és eljut mindenhová, és senkiben még csak föl sem ötlene, hogy magától került el oda. De ez az egész rosszkor történik!
— De hogyan lehet egy város eleven? Hiszen csupa halott részből áll! — kételkedett Ludmilla.
— Az emberek is. Nekem elhiheted. Én tudom. De azt hiszem, igazad van. Ennek nem lenne szabad megesnie. Ez attól a rengeteg életerőtöbblettöl van. Az… az elbillenti a mérleg serpenyőjét. Az átváltoztat valamit, ami nem is igazán valóságos, valósággá. És túl korán történik, és túl gyorsan történik…
A Könyvtáros irányából visítás hallatszott. A bevásárlókocsi kirobbant egy másik polcsor mögül, kerekei elmosódtak, s a falban lévő lyuk felé tartott, miközben az orángután fél kézzel elkeseredetten belékapaszkodott és úgy lengedezett mögötte, akár egy nagyon kövér zászló.
A farkas ugrott.
— Lupin! — kiáltotta Motolla.
Ám azóta, amidőn az első barlanglakó ősember legördített egy fatuskót egy dombon, a kutyafélékben is mély faji ösztön él, hogy űzőbe vegyenek bármit, aminek kereke van. Lupin máris a bevásárlókocsi után kapott.
Fogai egy keréken értek össze. Vonyítás, sikoly a Könyvtáros részéről és orángután, farkas és drótkosár egy rakáson végezték a falnak ütközve.
— Ó, szegény jószág! Nézze!
Ludmilla odarohant és letérdelt a megsérült farkas mellett.
— Nézze, pont keresztülment a mancsain!
— És valószínűleg egy-két foga is kihullott — jegyezte meg Motolla. Fölsegítette a Könyvtárost. Az emberszabású szeme vörösen izzott. A nyomorult megpróbálta ellopni az ő könyveit! Alighanem ennél jobb bizonyítékot arra, hogy a bevásárlókocsik esztelenek, egyetlen varázsló sem kívánhatott volna.
A Könyvtáros lenyúlt és kitépte a bevásárlókocsi kerekeit.
— Ollé — mondta Motolla.
— Úúúk?
— Nem. Nem „tejjel” — felelte Motolla.
Lupin a fejét Ludmilla ölében babusgattatta. Egy fogát elvesztette és a szőre összekuszálódott. Fél szemét kinyitotta és cinkos sárga tekintetet szögezett Motollára, miközben fülét simogatták. Ez itt egy mázlista, gondolta Motolla, aki meg fogja kísérteni a szerencséjét és föl fogja tartani a mancsát és nyüszíteni fog.
— Rendben — szólalt meg Motolla. — Na most, Könyvtáros… épp segíteni készültél nekünk, azt hiszem.
— Szegény bátor kutyus — duruzsolta Ludmilla.
Lupin szívszaggatóan fölemelte egyik mancsát és nyüszített.
A Kincstárnok sikoltozó alakjával terhelten a másik drótkosár nem tudta elérni néhai bajtársa sebességét. Ráadásul egyik kerekét hasznavehetetlenül húzta. Veszedelmesen billegett egyik oldaláról a másikra, és csaknem fölbukott, amikor oldalvást mozogva keresztülszáguldott a kapun.
— Tisztán látom! Tisztán látom! — visította a Dékán.
— Ne! Esetleg a Kincstárnokot találod el! — bömbölte Maphlaves. — Könnyen megrongálhatod az Egyetem tulajdonát!
Ám a Dékán nem hallotta a szokatlan tesztoszteron morajától. Perzselő, zöld tűzgömb csapódott a rézsút haladó bevásárlókocsiba. A levegő tele lett repülő kerekekkel.
Maphlaves nagy levegőt vett.
— Te hülye…! — ordította.
A szó, melyet kiejtett, ismeretlen volt azon varázslók számára, akik nem részesültek hozzá hasonlóan erőteljes vidéki neveltetésben és nem tudtak semmit az állattenyésztés cifrább részleteiről. Ám életre pottyant arcától néhány araszra; kövér volt, kerek, fekete és csillogó, rémes szemöldökkel. Amennyire rovarszerűségtől telik, megvetően kiköpött, és fölröppent, hogy csatlakozzék a káromkodások kicsiny rajához.
— Mi az ördög volt az?
Egy kisebb izé villant létbe az Arkrektor füle mellett.
Maphlaves a kalapjához kapott.
— A francba! — a raj gyarapodott egy újabb taggal — Valami épp most csípett meg!
A frissen kikelt Átkozottak osztaga bátor kísérletet tett a szabadság elnyerésére. Az Arkrektor eredménytelenül csapkodott feléjük.
— Takarodjatok, ti ki… — kezdte.
— Ki ne mondd! — vágott közbe a Rangidős Lovász. — Fogd be a szád!
Soha senki nem mondta még az Arkrektornak, hogy fogja be a száját. A szájbefogás olyasmi, ami csak másokkal esik meg. A döbbenettől befogta a száját.
— Úgy értem, valahányszor káromkodsz, az életre kel — sietett hozzátenni a Rangidős Lovász. — Ocsmány kis szárnyas jószágok pattannak elő a semmiből.
— Kénköves pokol! — mérgelődött az Arkrektor.
Pukk. Pukk.
A Kincstárnok kábultan mászott elő a drót bevásárlókocsi kusza maradványai közül. Megtalálta csúcsos kalapját, leporolta, fölpróbálta, összeráncolta homlokát és kivett belőle egy kereket. Úgy tűnt, a kollégái nem szentelnek neki túl sok figyelmet.
Hallotta, hogy az Arkrektor azt mondja: — De én mindig is tettem! Nincs semmi rossz egy kiadós káromkodásban, keringésben tartja a vért. Vigyázz, Dékán, az egyik nyav…
— Nem mondhatnál valami mást? — rikoltotta túl a Rangidős Lovász a raj zümmögését és vinnyogását.
— Például mit?
— Például… ó… például… nyamvadt.
— Nyamvadt?
— Igen, vagy esetleg a manóba.
— A manóba? Azt akarod, hogy azt mondjam, a manóba?
A Kincstárnok odasomfordált a csoportosuláshoz. Jelentéktelen részletek fölött vitázni dimenziókra terjedő vészhelyzetek idején jól ismert varázslószokás.
— Mrs. Körömlob, a kulcsárnő mindig azt mondja „Basszuskulcs!”, amikor leejt valamit — tudatta kéretlenül.
Az Arkrektor ráförmedt:
— Lehet, hogy basszuskulcsot mond — morogta —, de amit mondani akar, az a bassz…
A varázslók behúzták a nyakuk. Maphlavesnek sikerült leállítania magát.
— Ó, nyamvadt! — fakadt ki elkeseredetten. A szitokszavak barátságosan letelepedtek a főmágus kalapjára.
— Kedvelnek téged — jegyezte meg a Dékán.