— Te vagy a papájuk — tódította a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
Maphlaves mogorván nézett. — Ti f… fickók abbahagyhatjátok az ostobáskodást az Arkrektorotok rovására és átk… állati jó lenne, ha kiderítenétek, mi folyik itt — zsémbelte.
A varázslók várakozóan néztek a levegőre. Nem jelent meg semmi.
— Remekül csinálod — ismerte el a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Csak így tovább!
— Nyamvadt nyamvadt nyamvadt — dühöngött az Arkrektor. — Basszuskulcs basszuskulcs basszuskulcs. Manóba a kimanózott manókkal! — Aztán fejét csóválta. — Semmi haszna, egy csöppet se könnyít a szívemen.
— Mindenesetre kitisztult a levegő — jelentette ki a Kincstárnok.
A többiek csak most vették észre jelenlétét.
Ránéztek a bevásárlókocsi roncsaira.
— Tárgyak száguldanak mindenfele — morfondírozott Maphlaves. — Tárgyak életre kelnek.
Fölpillantottak egy immár ismerős csikorgó neszre. Két további kerekes kosár csörömpölt keresztül a kapu előtti téren. Az egyik tele volt gyümölccsel. A másik félig gyümölccsel, félig egy apró, visító gyerekkel volt tele.
A varázslók tátott szájjal lesték. Emberáradat vágtatott a bevásárlókocsik után. Kissé az élen, a levegőben kaszáló könyökkel, egy kétségbeesett és eltökélt asszony robogott el az Egyetem kapuja mellett.
Az Arkrektor megragadott egy tagbaszakadt férfit, aki küzdőszellemtől áthatva igyekezett a tömeg végén.
— Mi történt?
— Épp őszibarackokat pakoltam abba a kosárizébe, amikor fogta magát és elszökött nekem!
— És a gyerek?
— Honnét tudjam? Annak a nőnek is volt egy ilyen kosara és vett tőlem néhány barackot és aztán…
Mind megfordultak. Egy kosár csörtetett ki egy sikátor torkából, meglátta őket, fürgén megfordult és kilőtt a téren át.
— De miért? — firtatta Maphlaves.
— Annyira jók arra, hogy beléjük pakoljon az ember, hát nem? — felelte a férfi. — Vissza kell szerezzem azokat a barackokat. Maga is tudja, milyen könnyen sérülnek.
— És mindegyik ugyanabba az irányba megy — jelentette be a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Más is észrevette ezt?
— Utánuk! — rikoltotta a Dékán. A többi varázsló, túl hökkenten a vitatkozáshoz, utánabaktatott.
— Nem… — kezdte Maphlaves, aztán ráébredt, hogy ez reménytelen. És kezd kicsúszni kezéből a kezdeményezés. Óvatosan szavakba öntötte a legfinomkodóbb csatakiáltást a szépítés teljes történetében.
— Patvarba a nyamvadtakkal! — kurjantotta és a Dékán után szaladt.
Bill Kapu végigdolgozta a hosszú, fáradságos délutánt egy kévekötőkből és asztagrakókból álló nyomvonal élén.
Egész addig, míg föl nem hangzott egy kiáltás s az emberek futni nem kezdtek a sövény felé.
Annak túloldalán Jágó Vásárhelyi terjedelmes földje terült el. A béresei épp a Kombinált Betakarítógépet görgették be a kapun.
Bill, csatlakozva a többiekhez, maga is áthajolt a sövényen. Látni lehetett Fekete távoli alakját, amint utasításokat ad. Egy rémült lovat faroltattak be a rudak közé. A kovács fölkapaszkodott a kis fémülésre a masina közepén s kezébe vette a gyeplőt.
A ló lépdelt előre. A vetőkarok széthajtogatták maguk. A kanavászponyvák elkezdtek pörögni és alighanem a vályú is forgott, de ennek nem volt jelentősége, mert valahol valami dörrent egyet és minden leállt.
A sövénynél bámészkodó tömegből kiáltások érkeztek: „Eridj és fejd meg!”, „Nekünk is volt egy, de kiesett a feneke!”, „Még két garast és fölmegy a szamár is!” és egyéb hagyományos szellemességeket.
Fekete lekászálódott, suttogó párbeszédet folytatott Vásárhelyivel és annak béreseivel, aztán egy pillanatra eltűnt a gépezetben.
— Sose fog fölröpülni!
— Holnaptól olcsó lesz a borjúhús!
Ezúttal a Kombinált Betakarítógép több lábnyi távolságot megtett, mielőtt az egyik forgóponyva széthasadt és összecsukódott.
Mostanra a sövénynél néhányan az idősebbek közül már kétrét görnyedtek a nevetéstől.
— Mindennemű ócskavas, hat garas egy szekérnyi!
— Hozz egy másikat, ez tönkrement!
Fekete megint lemászott. Kifütyülések szállingóztak felé a távolból, miközben kikötözte a ponyvát és újat tett helyébe; oda se fütyült rájuk.
Anélkül, hogy tekintetét levette volna az átellenes mezőn zajló jelenetről, Bill Kapu előhúzott egy köszörűkövet a zsebéből és elkezdte fenni a kaszáját, komótosan, de eltökélten.
A kovács szerszámainak távoli csörömpölésétől eltekintve, a kő szkip-szkipje a fémen volt az egyetlen hang a vihar előtti légkörben.
Fekete visszakapaszkodott a Betakarítógépre és odabiccentett a lovat vezető férfinak.
— Na, akkor rajta!
— Még valamit a Pacsirtára?
— Tegyél bele egy zoknit…
A kiáltások elnémultak.
Fél tucat szempár követte a Kombinált Betakarítógép útját fölfelé a mezőn, bámult, amikor megfordult a forgón, s figyelte, ahogy visszajön.
A gép elkattogott mellettük, előre-hátra és ide-oda lengve.
A mező alján ügyesen megfordult.
Újra elzúgott mellettük.
Egy idő múlva az egyik néző komoran megszólalt:
— Én már csak amondó vagyok, ez sose fog elterjedni.
— Igazad van! Ugyan, ki akarna ilyen szerkentyűt? — értett egyet egy másik.
— Aha és amúgy is csak olyan, mint egy nagy óra. Mást se tud csinálni, csak föl-le megy egy mezőn…
— …nagyon gyorsan…
— …úgy vágja a búzát és hántolja le a szemet…
— Máris elkészült három barázdával.
— Az anyja köcsögit!
— Szinte látni se lehet, ahogy a részei mozognak! Mit szólsz ehhez, Bill? Bill?
Körülnéztek.
Bill félúton tartott második barázdájában, de még gyorsult.
Miss Illabets résnyire nyitotta az ajtót.
— Igen? — szólt ki gyanakvóan.
— Bill Kapu az, Miss Illabets. Hazahoztuk őtet.
Az asszony szélesebbre tárta az ajtót.
— Mi történt vele?
A két férfi nehézkesen besasszézott, támogatni próbálva a náluk egy lábbal magasabb alakot. Az fölemelte fejét és kábultan Miss Illabetsre bandzsított.
— Nem t’om, mi lelte — mondta Herceg Alapi.
— Ő aztán príma egy munkás — jelentette ki Vilmos Csap. — Naccsád télleg megkapja a pénze ellenértékét tőle, Miss Illabets.
— Az akkor most fog először előfordulni errefelé — fanyalgott a nő.
— Mint egy őrült, viharzott föl és le a mezőn, megpróbált túltenni Ned Fekete ketyeréjén. Négyünk is alig volt elég elvégezni a kévekötözést. Ráadásul majdnem le is győzte.
— Tegyék oda a díványra!
— Mink mondtuk neki, hogy túl sokat végez a napon… — Herceg a nyakát nyújtogatta, hogy jobban körülnézzen a konyhában arra az esetre, ha drágakövek és kincsek lógnának a kredencfiókokból.
Miss Illabets eltakarta előle a kilátást.
— Meg vagyok győződve, hogy megtették kendtek. Köszönöm. És most, gondolom, már alig várják, hogy mehessenek haza.
— Ha bármiben segíthetünk…
— Tudom, hol lakik kend. És ráadásul öt éve nem fizetett lakbért se. A viszontlátásra, Mr. Csap!
Az öregasszony az ajtóhoz terelte őket, majd becsukta az orruk előtt. Aztán megfordult.
— Mi az ördögöt csinált, Mr. Úgynevezett Bill Kapu?