Tökéletes élesség.
A kovács kapitulált. Ez nem igazság. Nem kérhetsz meg olyasvalakit, mint ő, hogy elpusztítson ilyesmit. Ez műremek.
Dehogy, több annál. Ez mestermű.
Átment a műhely másik végébe a gerendahalomhoz és belökte a kaszát a rakás mögé, jó mélyre, ne legyen szem előtt. Kurta, kilyukasztott nyikkanás hallatszott.
Egyébként is, a dolog rendben lesz. Majd reggel visszaadja Billnek a krajcárját.
A Patkányok Halála ott termett a rakás mögött a műhelyben, s odacammogott a szomorú kis szőrcsomóhoz, amely valaha patkány volt, ám a kasza útjába került.
A szelleme ott állt mellette és nyugtalannak látszott. Úgy tűnt, nem túl boldog, hogy találkozhat a Patkányok Halálával.
— Cin? Cin?
CIN — magyarázta meg a Patkányok Halála.
— Cin?
CIN — hagyta helyben a Patkányok Halála.
— [Bajuszt billegetni] [orrot fintorgatni]?
A Patkányok Halála megrázta fejét.
CIN.
A patkány elszontyolodott. A Patkányok Halála rátette csontos, ám nem teljesen barátságtalan mancsát a kísértet vállára.
CIN.
A patkány bánatosan bólintott. Jó volt az élet a műhelyben. Ned gyakorlatilag nem vezetett háztartást, és valószínűleg világbajnok volt a szórakozottan lerakott félbehagyott szendvicsek elfelejtésében. A patkány vállat vont és a kis, köntösbe burkolt alak után masírozott. Nem mintha lett volna választása.
Emberek özönlöttek az utcákon. Legtöbbjük bevásárlókocsikat hajszolt. A bevásárlókocsik többsége tele volt olyasmikkel, amiknek hordozására az emberek hasznosnak találták a bevásárlókocsit — tűzifával, gyerekkel, megvásárolt cikkekkel.
És a kocsik immár nem cseleztek, hanem elvakultan haladtak, mind ugyanabba az irányba.
Meg lehetett állítani a bevásárlókocsikat azzal, ha fölborítottad őket, amikor is kerekeik vadul, ám hiábavalóan forogtak. A varázslók láttak egy csomó lelkes egyént, akik megpróbálták ripityára törni a bevásárlókocsikat, ám azok gyakorlatilag elpusztíthatatlanok voltak — meghajoltak, de nem törtek meg, és még akkor is, amikor már csak egyetlen kerekük maradt, vitéz kísérletet tettek a továbbhaladásra.
— Nézzétek csak azt! — rikkantotta az Arkrektor. — Nála van a szennyesem! Az én echte szennyesem! A betyárját a nyamvadtnak!
Áttolakodott a tömegen és varázsbotját a kerekek közé döfve fölborította a bevásárlókocsit.
— Nem juthatunk akadálytalanul lövéshez ezzel a rengeteg civillel köröskörül — panaszolta a Dékán.
— Százával vannak bevásárlókocsik! — ámult a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Olyanok, mint a vermelin![15] Kotródj tőlem, te… te kosár!
Egy okvetetlenkedő bevásárlókocsi felé hadonászott a varázspálcájával.
A kerekes kosarak dagálya kiáramlott a városból. A küszködő emberek apránként lemorzsolódtak vagy az imbolygó kerekek alá estek. Csak a varázslók maradtak az áramlatban, egymással ordítva és varázsbotjaikkal támadva az ezüstös rajzásra. Nem mintha a mágia csütörtököt mondott volna. Igazán pompásan működött. Egy jó találat képes volt egy bevásárlókocsit ezer, kicsiny, tekervényes drótrejtvénnyé változtatni. De mi haszna annak? Egy szempillantással később két másik fog átgurulni porba sújtott testvérükön.
A Dékán körül a bevásárlókocsik fémcsöppekként spricceltek szét.
— Ő aztán tényleg belejött, nem? — jegyezte meg a Rangidős Lovász, amikor ő meg a Kincstárnok egy újabb kosarat fektettek ki.
— Az biztos, hogy jó sokszor mond Szaszt — válaszolta a Kincstárnok.
Maga a Dékán nem is tudta, mikor volt ennél boldogabb. Hatvan éven át engedelmeskedett a varázslóság összes önszabályozó szabályának és most hirtelen szenzációsan érzi magát. Eddig nem ébredt tudatára, hogy amit igazán szeretne csinálni, odalent a szíve mélyén, az a dolgok pozdorjává törése.
Tűz szökkent elő a botja hegyéről. Fogantyúk, drótdarabkák és siralmasan pörgő kerekek csilingeltek le körülötte. És amitől még jobb ez az egész, az, hogy se vége, se hossza a célpontoknak. A bevásárlókocsik második hulláma, bezsúfolva egy szűknél is szűkebb helyre, megpróbált előrenyomulni azoknak a tetején, amelyek még ténylegesen érintkezésben voltak a talajjal. Ez persze nem jött össze, de azért csak megpróbálkoztak vele. És kétségbeesetten próbálkoztak, mert a harmadik hullám már rajtuk taposott és utat tört magának a tetejükön.
Eltekintve attól, hogy az ember nem használhatja a „próbálkozás” szót. Az ugyanis tudatos erőfeszítést sugall, valamiféle lehetőségét annak, hogy előfordulhatna a „nem próbálkozás” állapota is. Valami a kérlelhetetlen mozgásban, a módban, ahogy összenyomták egymást rohamuk során, azt sugalmazta, hogy a drótkosaraknak annyi választása van a dologban, mint a víznek abban, hogy lefelé folyik.
— Szasz! — kiáltotta a Dékán. Nyersmágia csapott a fém csikorgó kuszaságába. Kerekek záporoztak.
— Nyelj tüzes varázslatot, te b… — kezdte a Dékán.
— Ne átkozódj! Ne átkozódj! — üvöltötte túl a zajt Maphlaves. Megpróbált agyoncsapni egy Hülye Rohadékot, amely a kalapja körül keringett. — Nem lehet tudni, mivé változhat!
— Bánom is én! — rikoltotta a Dékán.
— Semmi értelme ennek. Ennyi erővel a tengert is megkísérelhetnénk visszatartani — jelentette ki a Rangidős Lovász. — Azt javaslom, induljunk vissza az Egyetemre és szedjünk össze néhány igazán goromba varázsigét.
— Jó ötlet — felelte Maphlaves. Fölnézett az eltorzult drót előrenyomuló falára. — Van elképzelésed arról, hogyan? — firtatta.
— Szasz! Himpellérek! — harsogta a Dékán. Újra célzásra emelte a botját.
Az bánatos kis neszt adott ki, amit, ha papírra akarnánk vetni, csakis pfffft-ként lehetne leírni. Egy halovány szikra pottyant le a pálca végéről a macskakövekre.
Motolla Alánk nagy csattanással újabb könyvet csukott be. A Könyvtáros arca megvonaglott.
— Semmi! Vulkánok, szökőárak, istenek haragja, minden lében kanál varázslók… nem azt akarom tudni, hogyan végeztek más városokkal, azt akarom tudni, azok hogyan szűntek meg…
A Könyvtáros újabb nyaláb könyvet halmozott az olvasópultra. A halottnak levés további előnye, Motolla most fedezte föl, a nyelvek megértésének képessége. Képes volt fölismerni a szavak értelmét anélkül, hogy tudta volna tényleges jelentésük. Halottnak lenni voltaképp nem olyan, mint az elalvás. Inkább olyan, mint a fölébredés.
Átpillantott a Könyvtár túloldalára, oda, ahol Lupin a mancsát kötöztette éppen.
— Könyvtáros? — szólalt meg halkan.
— Úúúk?
— Te ugyebár annak idején fajt váltottál… mit tennél, ha, mondjuk a vita kedvéért, összeakadnál két egyénnel, akik… nos, tegyük föl, létezik egy farkas, ami teliholdkor farkasemberré változik, és egy nő, aki teliholdkor nőstényfarkassá változik… érted, ugyanaz a forma, de az ellenkező irányból megközelítve? És ők találkoznának. Mit mondasz nekik? Hagynád, hogy maguk rendezzék el a dolgot?
— Úúúk — vágta rá a Könyvtáros azonnal.
— Nagy a kísértés.
— Úúúk.
— Viszont Mrs. Kuglofnak nem fog tetszeni.
— Ííík úúúk.
— Igazad van. Megfogalmazhattad volna egy kicsit kevésbé nyersen, de igazad van. Mindenki maga kell elrendezze a dolgait.
15
A vermelin kis, fekete-fehér, a Kostető-hegységben élő rágcsáló. A lemming őse, aminek, mint ismeretes, rendes szokása, hogy leveti magát sziklákról és tavakba fullad. Valaha a vermelin is ezt tette. Azonban a lényeg az, hogy a döglött állatok nem szaporodnak, és az évezredek során, mind több és több vermelin lett leszármazottja azoknak a vermelineknek, amelyek amikor egy sziklacsúccsal kerülnek szembe, a „Nem ettem meszet!” rágcsáló nyelvi megfelelőjét cincogják és kicsiny csónakot építenek az átkeléshez a tavon. Amikor a vonulás a tengerpartra vezeti őket, elücsörögnek egy darabig, elkerülve egymás tekintetét, aztán korán elvonulnak, hogy még a csúcs előtt hazaérjenek.