Sóhajtott s lapozott egyet. A szeme elkerekedett.
— Kahn Li városa — mondta. — Hallottál róla valaha? Miféle könyv ez? Vinnyeburk Akár-Hiszed-Akár-Nem Grimoárja. Azt mondja itt… „kis szekerek… senki sem tudta, honnan jönnek… olyan roppant hasznosak, férfiakat fogadtak föl, hogy tereljék őket a városba… váratlanul, állatok megiramlásához hasonlatosan… az emberek követték őket és ím, ott volt egy új város a falakon kívül, egy város szinte kalmárok bódéiból, ahová a szekerek szaladtak”…
Lapozott.
— Úgy tűnik, azt mondja…
Még mindig nem értettem meg rendesen, mondta magában. Egy-Férfi-Vödörrel azt hiszi, hogy a városok szaporodásáról beszélünk. De az nem érződik helytállónak.
Egy város eleven. Tegyük föl, hogy egy hatalmas, lassú óriás vagy, mondjuk, mint egy Számoló Fenyő, és lenézel egy városra? Látnád, ahogy az épületek nőnek; látnád, ahogy elűzik a támadókat; látnád, ahogy eloltják a tüzeket. Látnád, hogy a város eleven, de nem látnál embereket, mert azok túl gyorsan mozognak. Egy város élete, az, ami hajtja, nem valamiféle titokzatos erő. A város élete az emberek.
Szórakozottan lapozott, valójában oda se nézve…
Szóval itt vannak nekünk a városok — nagy, egy helyben maradó lények, egyetlen pontból kinőve és alig-alig mozogva évezredeken át. Úgy szaporodnak, hogy embereket küldenek szét új földeket gyarmatosítani. Ők maguk csupán ott fekszenek. Elevenek, de csak abban az értelemben, ahogy a medúza is eleven. Vagy egy eléggé értelmes zöldség. Elvégre, Ankh-Morporkot a Nagy Vahuninak szoktuk nevezni…
És ahol nagy, lassú élőlényeket találsz, ott lelni fogsz kis, gyors teremtményeket, amelyek megeszik őket…
Motolla Alánk érezte, hogy agysejtjei tüzet fognak. Kapcsolatokat hoznak létre. A gondolatok új csatornákban áradnak. Gondolkozott valaha is rendesen, amikor még életben volt? Kétellte. Más sem volt, csak egy csomó bonyolult reakció rengeteg idegvégződéshez csatolva, és minden, a henye mélázástól a következő étkezésről a véletlenszerű, figyelmet elterelő emlékképekig, közé és a valódi gondolkozás közé állt.
És az a város belsejében fog nőni, ahol meleg van és biztonság. Aztán majd kitör a városon kívülre és épít… valamit, nem egy valódi várost, egy hamisat… ami odavonzza az embereket, az életet, a gazdából…
A szó, amelyre itt szükségünk van, a ragadozó.
A Dékán hitetlenkedve meredt a botjára. Megrázta és újra célzott vele.
A hangot ezúttal pfwt-ként írhatjuk le.
Fölnézett. A bevásárlókocsik fodrozódó hulláma, immár háztető magas, épp készült rázúdulni.
— Ó… a francba! — mondta és védelmezően feje félé emelte a karját.
Valaki megragadta a köntöse hátulját és elrántotta, amikor a bevásárlókocsik nagy robajjal lezuhantak.
— Gyere már! — szólt rá Maphlaves. — Ha futunk, előttük tudunk maradni.
— Kifogytam a mágiából! Kifogytam a mágiából! — siránkozott a Dékán.
— Ha nem sietsz, sok minden másból is ki fogsz fogyni! — közölte az Arkrektor.
Próbálva nem elszakadni egymástól, folyton egymásba ütközve, a varázslók a bevásárlókocsik előtt tántorogtak. Azoknak pedig egész áradata özönlött ki a városból, át a mezőkön.
— Tudod, hogy mire ez emlékeztet engem? — kérdezte Maphlaves, miközben keresztülküzdötték maguk.
— Kérlek, mondd el! — motyogta a Rangidős Lovász.
— Lazacvonulásra — világosította föl az Arkrektor.
— Mi?
— Na persze, nem az Ankh-ban — tette hozzá Maphlaves. — Nem hinném, hogy a lazacok képesek lennének ár ellen haladni a mi folyónkban…
— Hacsak nem gyalogolnak — vágott közbe a Rangidős Lovász.
— …de már láttam őket néhány folyóban olyan sűrűn, mint a tejföl — folytatta Maphlaves. — Küszködve, hogy előrébb jussanak. Az egész folyó egyetlen ezüsttömkeleg volt.
— Remek, remek — bólogatott a Rangidős Mennyiségtanász. — És ezt minek csinálják?
— Nos… az egész a szaporodással függ össze.
— Undorító. Még csak elgondolni is rossz, hogy muszáj vizet igyunk — jelentette ki a Rangidős Lovász.
— Rendben, most kijutottunk a szabadba, itt fogjuk bekeríteni őket — szögezte le Maphlaves. — Csak siessünk valami nyílt területre és…
— Nem hinném — vélte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
Minden irány tele volt a bevásárlókocsik közelítő, csikorgó, küszködő falával.
— Jönnek, hogy elkapjanak minket! Jönnek, hogy elkapjanak minket! — jajgatta a Kincstárnok. A Dékán elragadta tőle a botját.
— Hé, az az enyém!
A Dékán ellökte magától és lerobbantotta a vezér bevásárlókocsi kerekeit.
— Az az én pálcám!
A varázslók egymásnak vetették hátuk a szűkülő fémgyűrűben.
— Ezek nem valók ebbe a városba — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Tudom, mire gondolsz — felelte Maphlaves. — Idegen.
— Fölteszem, ma persze nincs senkinél egy repülővarázslat se? — tudakolta a Rangidős lovász.
A Dékán újra célzott és szétolvasztott egy kosarat.
— Tudod, az az én botom, amit most használsz.
— Fogd be a szád, Kincstárnok! — szólt rá az Arkrektor. — És, Dékán, semmire se jutsz azzal, ha így, egyenként szeded le őket. Rendben, fiúk? Annyi kárt akarunk tenni mindegyikben, amennyit csak lehet. Ne felejtsétek el… vad, vaktában leadott sorozatok…
A bevásárlókocsik előrenyomultak.
AÚ! AÚ!
Miss Illabets dülöngélt a nedves, kopogó homályban. Jégdarabok csikorogtak a lába alatt. Mennydörgés ágyúzott szerte az égen.
— Fájdalmasakat ütnek, ugyebár — jegyezte meg az öregasszony.
VISSZHANGOT VERNEK.
Bill Kapu elkapott egy kalangyát, amit arra fújt a szél, és a többihez rakta. Miss Illabets, kétrét hajolva egy rakomány gabona alatt, elnyargalt mellette[16]. Mindketten megállás nélkül dolgoztak, keresztülcikázva a mezőn dacolva a viharral, hogy a termést megkaparintsák, mielőtt a szél és a jégverés ellopná. Villámlás villózott szerte az égbolton. Ez nem szokványos vihar volt, hanem háború.
— Egy percen belül zuhogni fog az eső — sikoltotta túl a lármát Miss lllabets. — Sosem fogjuk levinni a csűrbe! Kend menjen és hozzon egy ponyvát vagy valamit! Az majd megteszi ma éjjelre!
Bill Kapu bólintott és elrohant a cuppogó sötétségben a majorsági épületek irányába. Olyan sokszor csapott le villám a földek körül, hogy maga a levegő is sistergett és a sövény tetején koronafény táncolt végig.
És ott volt a Halál.
Látta, hogy előtte tornyosul, egy lekuporodott csontvázalak ugrásra készen, köntöse a széltől mögötte libeg és csapkod.
Feszültség fogta el, megpróbálva menekülésre kényszeríteni és ezzel egyidőben földbe gyökereztetve a lábát. Megszállta az elméjét és nem tágított onnan, befagyasztva minden gondolatot, kivéve a legbelső, parányi hangot, amely így szólt, egész nyugodtan: SZÓVAL EZ A RETTEGÉS.
A Halál eltűnt, mikor a villámlás ragyogása elhalványult, ismét megjelent, amikor újabb ív csapódott a szomszédos dombra.
Aztán a halk belső hang hozzáfűzte: DE MIÉRT NEM MOZOG?
Bill Kapu megengedte magának, hogy kissé előrébb araszoljon. A gubbasztótól erre nem érkezett válasz.
16
A sovány, idős hölgyek teherhordóképessége rendkívüli. Tanulmányok kimutatták, hogy egy hangya képes saját súlyának százszorosát cipelni, ám az átlagos, pöttöm, nyolcvanéves, spanyol parasztnagyanyó emelőerejének nincs ismert fölső határa.