AZ EGY CSONTVÁZPARIPA. HATÁSOS, DE NEM PRAKTIKUS. NEKEM IS VOLT EGYSZER, DE LEESETT A FEJE.
— Egy kicsit olyan, mint döglött lovon a patkó, azt hiszem.
HA. HA. ROPPANT MULATSÁGOS, MISS ILLABETS.
— Azt hiszem, ebben a helyzetben helyes, ha többé nem Miss Illabetsnek szólítasz — jelentette ki Miss Illabets.
RENÁTA?
Az öregasszony meglepődött. — Honnan tudod a nevem? Ó! Valószínűleg láttad leírva, igaz?
RÁMARATVA.
— Az egyik olyan homokórán?
IGEN.
— Amint az összes időhomok átáramlik?
IGEN.
— Mindenkinek van egy?
IGEN.
— Szóval tudod, hogy meddig fogok…
IGEN.
— Nagyon furcsa lehet tudni… az afféle dolgokat, amiket tudsz…
NE KÉRDEZD MEG TŐLEM!
— Tudod, ez nem méltányos. Ha tudnánk, mikor fogunk meghalni, az ember jobb életet élne.
HA AZ EMBEREK TUDNÁK, MIKOR FOGNAK MEGHALNI, VALÓSZÍNŰNEK TARTOM, HOGY EGYÁLTALÁN NEM IS ÉLNÉNEK.
— Ó, de nagyon velős! És mit tudsz te erről, Bill Kapu?
MINDENT.
Muci végigügetett a város szűk marékkal mért utcáinak egyikén és a tér macskakövein. Senki más nem járt arra. Az Ankh-Morporkhoz hasonló városokban az éjfél csupán késő este, mert egyáltalán nincsenek városi éjszakák, csupán lassan hajnalba forduló esték. De itt az emberek az életük olyasmikhez igazítják, mint naplementék és rosszul kiejtett kakaskukorékolások. Az éjfél azt jelenti, amit kifejez.
Még a dombokon cserkelő viharral is, magát a teret némaság ülte meg. Az óra tiktakolása tornyában — délidőben észrevehetetlen — most úgy tűnt, visszaverődik az épületekről.
Ahogy közeledtek, valami berregett mélyen a toronyóra fogaskerekes zsigereiben. A percmutató kondulva moccant s remegve megállt a kilencesen. Egy csapóajtó nyílt a számlapon, két apró mechanikus alak zümmögött elő fontoskodva és látszólag nagy erőfeszítéssel rákoppintottak egy kicsiny harangra.
Csing-csing-csing.
Az alakok egy vonalba álltak és visszaimbolyogtak az órába.
— Már akkor is itt voltak, amikor még kislány voltam. Mr. Fekete szépapja készítette őket — mesélte Miss Illabets. — Tudod, mindig töprengtem, hogy mit csinálhatnak a harangozások között. Azt hittem, van odabent egy kis házuk vagy valami.
NEM HINNÉM. AZOK CSAK TÁRGYAK. NEM ELEVENEK.
— Hmm. Hát, már sok száz éve itt vannak. Talán az élet olyasmi, amit valahogy el lehet tanulni?
IGEN.
Csöndben vártak, eltekintve a szórványos zöttyenésektől, ahogy a percmutató megmászta az éjszakát.
— Egész jó… ööö, volt, amíg elidőztél nálam, Bill Kapu.
A Halál nem válaszolt.
— Segítve engem az aratással meg minden.
IGAZÁN… ÉRDEKES VOLT.
— Hiba volt részemről, hogy föltartottalak, csak egy csomó gabonáért.
NEM. AZ ARATÁS FONTOS.
Bill Kapu szétnyitotta a markát. Az időmérő ott termett.
— Még mindig nem jöttem rá, hogy csinálod.
NEM NEHÉZ.
A homok sziszegése fölerősödött, míg be nem töltötte a teret.
— Akarsz valamit mondani az utolsó szó jogán?
IGEN. NEM AKAROK TÁVOZNI.
— Hát… Mindenesetre tömör.
Bill Kapu döbbenten tapasztalta, hogy az öregasszony megpróbálja a kezét fogni.
Fölötte, az éjfél mutatói összeértek. Berregés hallatszott az órából. Az ajtó kinyílt. Az automaták kimasíroztak. Kattantva megálltak az óraharang két oldalán, meghajoltak egymás előtt és fölemelték kalapácsuk.
Bamm.
És aztán egy ügető ló keltette zaj hallatszott.
Miss Illabets észlelte, hogy látómezeje széle megtelik bíbor és kék foltokkal, mint egy utókép villanásai, amely után nem jön kép.
Ha gyorsan odakapta a fejét és a szeme sarkából nézett, ki tudott venni kis, szürkébe öltözött alakokat, amint a falak körül lebegnek.
A Vegzekutorok, gondolta. Eljöttek, hogy bebiztosítsák, minden megtörténik.
— Bill? — szólalt meg.
A Halál összezárta tenyerét az arany időmérő fölött.
ÉS MOST ELKEZDŐDIK.
A patkócsattogás hangosabbá vált és visszaverődött a mögöttük lévő épületekről.
NE FELEDD: TE NEM VAGY VESZÉLYBEN.
Bill Kapu visszalépett a homályba.
Aztán ismét megjelent egy pillanatra.
VALÓSZÍNŰLEG — tette hozzá és visszavonult a sötétségbe.
Miss Illabets leült a toronyóra lépcsőjére, térdén ringatva a kislány testét.
— Bill? — kockáztatta meg.
Egy lovas alak léptetett be a térre.
Valóban csontvázparipán ült. Kék láng pattogott a teremtmény csontjai fölött, miközben előreügetett; Miss Illabets azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon valódi csontváz-e, amibe valamiképp életet leheltek, olyasmi, ami valaha egy ló belsejében volt, vagy pedig egy csontvázlény saját jogán. Nevetséges ilyen gondolatmenetet végigvinni, de jobb, mint a közeledő irtózatos valóságon morfondírozni.
Vajon lecsutakolják, vagy csak alaposan kifényesítik?
A lovas leszállt a nyeregből. Sokkal magasabb volt, mint Bill Kapu valaha is, ám köntöse sötétje elrejtett minden részletet. Tartott valamit a kezében, ami nem volt igazi kasza, de esetleg akadhatott egy kasza az ősei közt, ugyanúgy, ahogy még a legügyesebben kialakított orvosi műszernek is van valahol egy bunkósbot a múltjában. Jó messze esett bármi olyan eszköztől, ami valaha is hozzáért egy szalmaszálhoz.
Az alak Miss Illabets felé menetelt, vállán a kaszával, majd megtorpant.
Ő hol van?
— Nem tudom, miről beszél — jelentette ki Miss lllabets. — A maga helyében, fiatalember, én megetetném a lovam.
Úgy tűnt, az alaknak nehézséget okoz ezen információ megemésztése, ám végül láthatólag elhatározásra jutott. Elmozdította megszokott helyéről a kaszát és lepillantott a gyerekre.
Megfogom találni — mondta. — De először…
Megmerevedett.
Egy hang mögüle így szólt:
DOBD EL AZT A KASZÁT ÉS LASSAN FORDULJ MEG!
Valami a városon belül, gondolta Motolla. A városok emberekkel tele nőnek föl, de szintén tele vannak kereskedelemmel és boltokkal és vallásokkal és…
Ez bolondság, mondta magának. A városok csak dolgok. Nem elevenek.
Talán az élet olyasmi, ami eltanulható.
Élősdiek és ragadozók, de nem hasonlítanak az állatokat és növényeket megtámadó fajtákhoz. Ezek valamiféle nagy, lomhább, képletes, városokon élősködő életformát képviselnek. Ám városokban kelnek ki, mint azok a, mik is azok? azok a gusztustalan newmani darázs-izék. Most vissza tudott emlékezni arra, ahogy mindenre vissza tudott emlékezni, hogy diákkorában olvasott olyan lényekről, amelyek petéik más lényekbe rakják. Hónapokon át, biztos, ami biztos, visszautasította az omletteket és a kaviárt.
És a tojások majd… úgy fognak kinézni, mint a város, bizonyos szempontból, ezért a polgárok haza fogják vinni őket. Mint a kakukktojás.
Vajon a múltban hány város halt meg? Élősdikkel körülfogva, akár egy tengeri csillagokkal körbevett korallzátony. Egyszerűen csak kiürülnek, bármennyi életkedvük volt is, elveszítik.
Fölállt.
— Hova ment mindenki, Könyvtáros?
— Úúúk úúúk.
— Jellemző. Én is azt tettem. Belevágni gondolkozás nélkül!