Az istenek legyenek irgalmasak hozzájuk és segítsék őket, ha örökös családi perpatvaruk közben tudnak erre időt szakítani!
És aztán azt gondolta: nos, most mi legyen? Megfontoltam és mit fogok tenni?
Belevágok, természetesen. De megfontoltan.
A bevásárlókocsik halmának közepe immár nem volt látható. Valami zajlott ott. Halványkék ragyogás ült az elgörbült fém hatalmas piramisán, és mélyen a rakásban hébe-hóba villámok villantak. Bevásárlókocsik vágódtak bele, mint egy új bolygó magja köré összenövő aszteroidák, ám néhány újonnan érkező mást tett. Az építményben megnyíló alagutak felé vették az irányt és eltűntek a csillogó magban.
Aztán mozgás támadt a hegy csúcsán és valami utat tört magának a törött fémen keresztül. Egy fénylő rúd volt az, amely egy körülbelül két méter átmérőjű gömböt tartott. Egykét percig nem tett semmi különösebbet, aztán, amikor a szellő megszárította, szétrepedt és porrá omlott.
Fehér tárgyak záporoztak ki belőle, fölkapta őket a szél és Ankh-Morporkra valamint a bámészkodó tömegekre zúdította.
Egyikük puhán lecikcakkozott a tetők mentén és Motolla Alánk lábánál ért földet, miközben a varázsló a Könyvtár mellett támolygott.
Még mindig nedves volt és volt rajta írás. Vagy legalábbis íráskísérlet. Hasonlított a hópehelygömbök fura, organikus feliratára — olyasmi által alkotott szavak, ami egyáltalán nem otthonos szavakban:
Motolla odaért az Egyetem kapujához. Embertömeg özönlött el mellette.
Motolla jól ismerte polgártársait. Bármit elmennének megnézni. Bármiféle írásnak bedőlnek, ami mögött egynél több felkiáltójel áll.
Megérezte, hogy nézik, és odafordult. Egy bevásárlókocsi leste egy sikátorból, aztán visszatolatott és elsüvített.
— Mi történik, Mr. Alánk? — kérdezte Ludmilla.
Volt valami valóságtól elszakadt a járókelők arckifejezésében. Valamiféle valószerűtlen, eltántoríthatatlan várakozás ült az arcukon.
Nem kellett varázsló legyél ahhoz, hogy tudd, itt valami nem stimmel. És Motolla érzékei sivítottak, akár egy dinamó.
Lupin ráugrott egy libegő papírlapra és odavitte a mágusnak.
Motolla szomorúan csóválta a fejét. Öt felkiáltójel, biztos jele a megbomlott elmének.
Aztán meghallotta a zenét.
Lupin hátsó fertályát a földre eresztve leült és fölvonyított.
A Mrs. Kuglof háza alatti pincében Schleppel, a mumus megállt félúton harmadik patkánya elfogyasztásában és hallgatózott.
Aztán befejezte a táplálkozást és az ajtójáért nyúlt.
Artur Hunyorok Nofertoesatu gróf a kriptáján dolgozott.
Személy szerint kész lett volna kripta nélkül élni, vagy újra-élni, vagy nem-élni, vagy akármi legyen is az, amit elvileg tesz.
De az embernek muszáj kriptával bírnia. Dorina roppant határozott volt a kriptával kapcsolatban. Azt mondta, attól lesz stikkes a hely. Az embernek muszáj kriptával és sírbolttal rendelkeznie, különben a vámpírtársadalom a véres fogát se törölné belé.
Sose tesznek említést neked ilyesmikről, amikor nekiállsz vámpírkodni. Sose mondták, hogy építsd meg a saját kriptád valami olcsó kétszer-négy-araszos vacakból, kapható Kréta, a troll Nagybani Építőanyag Kereskedésében. Ez nem olyasmi, ami megesik a legtöbb vámpírral, merengett Artur. A rendes vámpírokkal nem. Vegyük csak a tipikus Arteria grófot. Nem, a hozzá hasonló ficsúrnak lenne valakije, aki megcsinálja. Amikor jönnek a falusiak, hogy fölgyújtsák a kastélyt, azt várhatod, hogy a gróf maga süvítsen le a kapuhoz leereszteni a felvonóhidat. Ó, nem. Majd csak azt mondja: — Igoh — ez, ugye, előfordulhat—, Igoh kéhem, intézkedjék, egy-kettő!
Huh. Hát, már hónapok óta ott a hirdetésük Mr. Bizinger munkaközvetítőjében. Szállás, napi háromszori étkezés és ha kell, adnak púpot is. Még csak nem is érdeklődött senki. És még azt mondják, mindenütt óriási a munkanélküliség. Az ilyesmi fölbosszantja az embert.
Fölvett egy újabb fadarabot és lemérte, fintort vágva a mérce szétnyitása közben.
Artur háta sajgott a vizesárok kiásásától. Ez meg egy másik dolog, ami miatt a flancos vámpíroknak nem kell aggódniuk. A vizesárok együttjár a munkakörrel, valami ilyesmi. És teljesen körbeér, mert más vámpírok előtt nincs ott az utca és az egyik oldalon a folyvást panaszkodó, vén Mrs. Pivey, a másikon meg egy trollcsalád, akikkel Dorina nem áll szóba, és ezért a végén nem olyan vizesárkuk van, ami csak a hátsó udvart szeli keresztül. Artur ráadásul folyton beleesett.
És aztán itt van a fiatal nők nyakának harapdálása. Vagyis inkább nincs. Artur mindig készen állt mások nézőpontjának figyelembevételére, de bizonyosan érezte, hogy a vámpírkodásba valahol fiatal nők is beletartoznak, bármit mondjon is Dorina. Áttetsző negligetben. Artur nem tudta biztosan, mi az az áttetsző negliget, de olvasott róluk és határozottan úgy érezte, szeretne látni egyet, mielőtt meghal… vagy akármi…
És más vámpírok nem kapják váratlanul azon a feleségük, hogy R-ek helyett H-kat ejtenek. Már csak azért se, mert a született vámpírok amúgy is úgy beszélnek.
Artur fölsóhajtott.
Az nem élet, vagy fél-élet, vagy utó-étet vagy akármi legyen is, ha alsó középosztálybeli nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedő létedre felsőbb osztálybeli állapotba kerülsz.
És aztán a muzsika leszivárgott a falban lévő lyukon keresztül, amit azért ütött, hogy odahelyezze majd a rácsos ablakot.
— Aú! — mondta, és az állához kapott. — Dorina?
Reg Patkó ököllel ütötte hordozható dobogóját.
— …és, hadd mondjam azt, mi nem fogunk hanyatt dőlni és engedni, hogy fű nőjön a fejünk fölött! — ordította. — Szóval mi is a hétpontos tervezeted az Egyenlő Esélyekről az élőkkel, hallom a kiáltásotok?
Szél fútta a fonnyadt füvet a temetőben. Az egyetlen lény, amely láthatólag figyelmet szentelt Regnek, egy magányos holló volt.
Reg Patkó vállat vont és lehalkította a hangját. — Legalább egy kicsit erőltessétek meg magatok! — szólt általánosságban a túlvilághoz. — Itt állok én, csontig koptatva az ujjaim… — meggörbítette a kezét, hogy szemléltesse — …és hallok akár egyetlen köszönő szót is?
Elhallgatott, hátha lesz reakció.
A holló, reprezentánsa annak a rendkívül nagy, kövér fajtának, amely ellepte az Egyetem tetőit, oldalra hajtotta fejét és merengő pillantást vetett Reg Patkóra.
— Tudjátok — jelentette ki Reg —, néha úgy érzem, okosabb lenne föladni…
A holló megköszörülte a torkát.
Reg Patkó megpördült.
— Ha csak egyetlen szót szólsz — intette —, csak egyetlen nyavalyás szót…
És akkor meghallotta a zenét.
Ludmilla megkockáztatta a keze levételét a fülétől.
— Ez borzalmas! Mi ez, Mr. Alánk?
Motolla megkísérelte ráhúzni a kalapja roncsait a fülére.
— Nem tudom — válaszolta. — Lehetne zene. Mármint ha korábban sose hallottál zenét.
Nem voltak benne zenei hangok, hanem összefűzött zörejek, amelyeket esetleg zenei hangoknak szánhattak, úgy állítva őket össze, ahogy valaki megrajzolja egy olyan ország térképét, amelyet sosem látott.