Hnyip. Jnyip. Hvjomp.
— A városon kívülről jön — mutatott rá Ludmilla. — Onnan, ahová mindenki… igyekszik… Az nem lehet, hogy tetsszen nekik, ugye?
— El sem tudom képzelni, miért tetszhetne — felelte Motolla.
— Csak hát… emlékszik a tavalyi galibára a patkányokkal? Arra a férfira, aki azt mondta, hogy van egy sípja, aminek hangját csak a patkányok képesek hallani?
— Igen, de az valójában nem volt igaz, az egész csalás volt, csupán a Bámulatos Móric és az Ő Idomított Rágcsálói…
— De hátha lehetett volna igaz?
Motolla fejét rázta.
— Embereket csalogató zene? Erre akarsz kilyukadni? De az nem lehet. Minket nem vonz. Épp ellenkezőleg, erről biztosítalak.
— Igen, de maga nem ember… egészen — mondta Ludmilla. — És… — Elhallgatott és elpirult az arca.
Motolla megveregette a lány vállát.
— Jó meglátás. Jó meglátás — ez volt minden, amit képes volt válaszként kigondolni.
— Maga tudja, nemde? — szólalt meg a lány anélkül, hogy fölnézett volna.
— Igen. Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit szégyellni kellene, ha ez segít valamit.
— Anya azt mondta, hogy szörnyű lenne, ha valaha bárki rájönne!
— Ez valószínűleg azon múlik, ki lesz az — válaszolta Motolla, Lupinra pillantva.
— Miért bámul engem úgy a kutyája? — kérdezte Ludmilla.
— Ő nagyon intelligens — felelte Motolla.
Motolla a zsebében matatott, kiborított két maréknyi földet és kihantolta a naplóját. Húsz nap a következő teliholdig. Hát, ez olyasmi lesz, aminek örömmel néz elébe.
A fémhulladékhalom kezdett összeomlani. Bevásárlókocsik száguldoztak körülötte és Ankh-Morpork polgárainak nagy tömege állt hatalmas körben, próbálva bekukucskálni. A levegőt betöltötte a zeneietlen zene.
— Ott van Mr. Himpeller — vette észre Ludmilla, amikor átnyomakodtak a semmi ellenállást nem mutató emberek között.
— Ezúttal mit árul?
— Nem hiszem, hogy megpróbál bármit is eladni, Mr. Alánk.
— Ennyire rossz a helyzet? Akkor alighanem nagyon nagy bajban vagyunk.
Kék fény sugárzott ki a halmon lévő egyik lyukból. Törött bevásárlókocsi-darabok fémlevélként csilingeltek le a földre.
Motolla nehézkesen lehajolt és fölvett egy csúcsos kalapot. Ütött-kopott volt és számos bevásárlókocsi hajtott át rajta, de még föl lehetett ismerni, mint olyat, aminek tulajdonképpen még mindig valaki fején a helye.
— Varázslók vannak odabenn — jelentette ki.
Ezüstös fény csillant a fémen. Úgy mozgott, mint az olaj. Motolla odanyúlt és egy erős szikra szökkent felé és földelte magát az ujjain.
— Hmm — mondta. — És ráadásul rengeteg potenciál…
Aztán meghallotta a vámpírok kiáltását.
— Halló, Mr. Alánk!
Megfordult. A Nofertoesatuk tartottak felé.
— Mi itt lettünk volna hamarabb, úgy éhtem, hamahabb, csak…
— …nem találtam sehol azt a nyavalyás inggombot — morogta Artur, aki fölhevültnek és idegesnek látszott. Összecsukható cilindert viselt, amely remekül hozta az összecsukható részt, ám sajnálatosan híján volt a cilinderségnek, ezért hát Artur úgy nézett ki, mint aki egy harmonika alól tekint a világra.
— Ó, helló! — köszönt Motolla. Volt valami szörnyen lenyűgöző a Hunyorokok ragaszkodásában az akkurátus vámpírkodás iránt.
— És ki lett légyen volna az iffiú hölgyemény? — kérdezte Dorina Ludmillára mosolyogva.
— Tessék? — értetlenkedett Motolla.
— Mi?
— Dorina… úgy értem, a Grófné azt kérdezte, ki ez a lány — világosította föl Artur elcsigázottan.
— Én értettem, amit mondtam — csattant föl Dorina, az olyan sokkal normálisabb modorában, aki Ankh-Morporkban született és nőtt föl, nem pedig valami erdélyi erődítményben. — Szavamra, ha a te belátásodra bíznám, egyáltalán nem tartanánk a színvonalat…
— A nevem Ludmilla — mutatkozott be Ludmilla.
— El vagyok hagadtatva — mondta Nofertoesatu grófné kegyesen, odanyújtva egy kezet, ami keskeny és sápadt lett volna, ha nem lett volna rózsaszín és pufók. — Mindig öhöm fhiss véhhel találkozni. Ha báhmikoh kutyakekszhe vágyik, amikoh a váhosban jáh, az ajtónk mindig nyitva áll.
Ludmilla Motolla Alánkhoz fordult.
— Nincs ráírva a homlokomra, ugye? — futatta.
— Ők különleges emberfajta — felelte gyöngéden Motolla.
— Azt meghiszem — riposztozott Ludmilla kiegyensúlyozottan. — Alig ismerek olyanokat, akik estélyi köpenyt viselnek egész idő alatt.
— Muszáj, hogy az embernek legyen estélyi köpenye — magyarázta Artur gróf. — Tudja, a szárnyak miatt. Úgy mint…
Drámaian széttárta a köpenyt. Kurta, befelé robbanó nesz hallatszott és egy kicsiny, kövér denevér lógott a levegőben. Lenézett, dühösen cincogott és orral előre bukórepülésben ért földet. Dorina fölvette a lábánál fogva és leporolta.
— Azt, hogy muszáj egész éjjel nyitott ablaknál aludni, ellenzem — jelentette ki bizonytalanul. — Bárcsak abbahagynák ezt a zenét! Kezd megfájdulni a fejem.
Megint whuumf hallatszott. Artur ismét ott termett, lábbal fölfelé, és a feje búbján landolt.
— Az esési magasság, tudják — fejtegette Dorina. — Hogy úgy mondjam, olyan, mint a nekifutás. Ha Artur nem jut legalább egy emeletnyi kezdőmagassághoz, nem képes megfelelő repülési sebességet elérni.
— Nem vagyok képes megfelelő repülési sebességet elérni — motyogta Artur, talpra küzdve magát.
— Elnézést — szólt Motolla. — A zene nem hat magára?
— Úgy szívom tőle a fogam, majd elvásik — válaszolta Artur. — Ami nem jó dolog egy vámpír esetében, gondolom, ezt mondanom se kell.
— Mr. Alánk úgy véli, csinál valamit az emberekkel — jegyezte meg Ludmilla.
— Mindenki a fogát csikorgatja? — tudakolta Artur.
Motolla a tömegre pillantott. Senki sem figyelt föl az Újra Kezdőkre.
— Úgy néznek ki, mint akik várnak valamire — bólogatott Dorina. — Váhnak, úgy éhtem.
— Ijesztő — nyilvánított véleményt Ludmilla.
— Nincs semmi baj az ijesztővel — szögezte le Dorina. — Mi is ijesztőek vagyunk.
— Mr. Alánk be akar menni a halom belsejébe — közölte Ludmilla.
— Jó ötlet. Rá kell venni őket, hogy kapcsolják ki azt a nyavalyás zenét — értett egyet Artur.
— De meg is ölhetik magukat! — tiltakozott Ludmilla.
Motolla összecsapta két kezét s aztán elgondolkozva dörzsölgette őket.
— Á! — mondta. — Pont ez az, ahol mi előrébb tartunk a játékban.
Azzal besétált a ragyogásba.
Még sosem látott ilyen vakító fényt. Úgy tűnt, mindenhonnan árad, kézre kerít minden egyes árnyékot és könyörtelenül kiirtja őket. Sokkal tündöklőbb volt, mint a nappali fény, anélkül, hogy bármiben hasonlított volna hozzá — kék éle volt, ami késként hasított a látómezőbe.
— Jól van, Gróf? — kérdezte.
— Pompásan, pompásan — válaszolta Artur.
Lupin morgott.
Ludmilla meghúzott egy fémgubancot.
— Látják, van valami alatta. Úgy néz ki, mint a… márvány. Narancsszínű márvány. — Végigfuttatta rajta a kezét. — De meleg. A márványnak nem kellene melegnek lennie, nem igaz?
— Nem lehet márvány. Nem lehet ilyen sok márvány… máhvány az egész világon — vetette ellen Dorina. — Megphóbáltunk máhványt szehezni a síhbolthoz — kóstolgatta a szó hangzását, aztán helyeslőleg bólintott —, igen, a síhbolthoz. Le kéne lőni azokat a töhpéket. Az áhak, amiket kéhnek! Gyalázat.