Выбрать главу

Hnyip. Jnyip. Hvjomp.

— A városon kívülről jön — mutatott rá Ludmilla. — Onnan, ahová mindenki… igyekszik… Az nem lehet, hogy tetsszen nekik, ugye?

— El sem tudom képzelni, miért tetszhetne — felelte Motolla.

— Csak hát… emlékszik a tavalyi galibára a patkányokkal? Arra a férfira, aki azt mondta, hogy van egy sípja, aminek hangját csak a patkányok képesek hallani?

— Igen, de az valójában nem volt igaz, az egész csalás volt, csupán a Bámulatos Móric és az Ő Idomított Rágcsálói…

— De hátha lehetett volna igaz?

Motolla fejét rázta.

— Embereket csalogató zene? Erre akarsz kilyukadni? De az nem lehet. Minket nem vonz. Épp ellenkezőleg, erről biztosítalak.

— Igen, de maga nem ember… egészen — mondta Ludmilla. — És… — Elhallgatott és elpirult az arca.

Motolla megveregette a lány vállát.

— Jó meglátás. Jó meglátás — ez volt minden, amit képes volt válaszként kigondolni.

— Maga tudja, nemde? — szólalt meg a lány anélkül, hogy fölnézett volna.

— Igen. Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit szégyellni kellene, ha ez segít valamit.

— Anya azt mondta, hogy szörnyű lenne, ha valaha bárki rájönne!

— Ez valószínűleg azon múlik, ki lesz az — válaszolta Motolla, Lupinra pillantva.

— Miért bámul engem úgy a kutyája? — kérdezte Ludmilla.

— Ő nagyon intelligens — felelte Motolla.

Motolla a zsebében matatott, kiborított két maréknyi földet és kihantolta a naplóját. Húsz nap a következő teliholdig. Hát, ez olyasmi lesz, aminek örömmel néz elébe.

A fémhulladékhalom kezdett összeomlani. Bevásárlókocsik száguldoztak körülötte és Ankh-Morpork polgárainak nagy tömege állt hatalmas körben, próbálva bekukucskálni. A levegőt betöltötte a zeneietlen zene.

— Ott van Mr. Himpeller — vette észre Ludmilla, amikor átnyomakodtak a semmi ellenállást nem mutató emberek között.

— Ezúttal mit árul?

— Nem hiszem, hogy megpróbál bármit is eladni, Mr. Alánk.

— Ennyire rossz a helyzet? Akkor alighanem nagyon nagy bajban vagyunk.

Kék fény sugárzott ki a halmon lévő egyik lyukból. Törött bevásárlókocsi-darabok fémlevélként csilingeltek le a földre.

Motolla nehézkesen lehajolt és fölvett egy csúcsos kalapot. Ütött-kopott volt és számos bevásárlókocsi hajtott át rajta, de még föl lehetett ismerni, mint olyat, aminek tulajdonképpen még mindig valaki fején a helye.

— Varázslók vannak odabenn — jelentette ki.

Ezüstös fény csillant a fémen. Úgy mozgott, mint az olaj. Motolla odanyúlt és egy erős szikra szökkent felé és földelte magát az ujjain.

— Hmm — mondta. — És ráadásul rengeteg potenciál…

Aztán meghallotta a vámpírok kiáltását.

— Halló, Mr. Alánk!

Megfordult. A Nofertoesatuk tartottak felé.

— Mi itt lettünk volna hamarabb, úgy éhtem, hamahabb, csak…

— …nem találtam sehol azt a nyavalyás inggombot — morogta Artur, aki fölhevültnek és idegesnek látszott. Összecsukható cilindert viselt, amely remekül hozta az összecsukható részt, ám sajnálatosan híján volt a cilinderségnek, ezért hát Artur úgy nézett ki, mint aki egy harmonika alól tekint a világra.

— Ó, helló! — köszönt Motolla. Volt valami szörnyen lenyűgöző a Hunyorokok ragaszkodásában az akkurátus vámpírkodás iránt.

— És ki lett légyen volna az iffiú hölgyemény? — kérdezte Dorina Ludmillára mosolyogva.

— Tessék? — értetlenkedett Motolla.

— Mi?

— Dorina… úgy értem, a Grófné azt kérdezte, ki ez a lány — világosította föl Artur elcsigázottan.

— Én értettem, amit mondtam — csattant föl Dorina, az olyan sokkal normálisabb modorában, aki Ankh-Morporkban született és nőtt föl, nem pedig valami erdélyi erődítményben. — Szavamra, ha a te belátásodra bíznám, egyáltalán nem tartanánk a színvonalat…

— A nevem Ludmilla — mutatkozott be Ludmilla.

— El vagyok hagadtatva — mondta Nofertoesatu grófné kegyesen, odanyújtva egy kezet, ami keskeny és sápadt lett volna, ha nem lett volna rózsaszín és pufók. — Mindig öhöm fhiss véhhel találkozni. Ha báhmikoh kutyakekszhe vágyik, amikoh a váhosban jáh, az ajtónk mindig nyitva áll.

Ludmilla Motolla Alánkhoz fordult.

— Nincs ráírva a homlokomra, ugye? — futatta.

— Ők különleges emberfajta — felelte gyöngéden Motolla.

— Azt meghiszem — riposztozott Ludmilla kiegyensúlyozottan. — Alig ismerek olyanokat, akik estélyi köpenyt viselnek egész idő alatt.

— Muszáj, hogy az embernek legyen estélyi köpenye — magyarázta Artur gróf. — Tudja, a szárnyak miatt. Úgy mint…

Drámaian széttárta a köpenyt. Kurta, befelé robbanó nesz hallatszott és egy kicsiny, kövér denevér lógott a levegőben. Lenézett, dühösen cincogott és orral előre bukórepülésben ért földet. Dorina fölvette a lábánál fogva és leporolta.

— Azt, hogy muszáj egész éjjel nyitott ablaknál aludni, ellenzem — jelentette ki bizonytalanul. — Bárcsak abbahagynák ezt a zenét! Kezd megfájdulni a fejem.

Megint whuumf hallatszott. Artur ismét ott termett, lábbal fölfelé, és a feje búbján landolt.

— Az esési magasság, tudják — fejtegette Dorina. — Hogy úgy mondjam, olyan, mint a nekifutás. Ha Artur nem jut legalább egy emeletnyi kezdőmagassághoz, nem képes megfelelő repülési sebességet elérni.

— Nem vagyok képes megfelelő repülési sebességet elérni — motyogta Artur, talpra küzdve magát.

— Elnézést — szólt Motolla. — A zene nem hat magára?

— Úgy szívom tőle a fogam, majd elvásik — válaszolta Artur. — Ami nem jó dolog egy vámpír esetében, gondolom, ezt mondanom se kell.

— Mr. Alánk úgy véli, csinál valamit az emberekkel — jegyezte meg Ludmilla.

— Mindenki a fogát csikorgatja? — tudakolta Artur.

Motolla a tömegre pillantott. Senki sem figyelt föl az Újra Kezdőkre.

— Úgy néznek ki, mint akik várnak valamire — bólogatott Dorina. — Váhnak, úgy éhtem.

— Ijesztő — nyilvánított véleményt Ludmilla.

— Nincs semmi baj az ijesztővel — szögezte le Dorina. — Mi is ijesztőek vagyunk.

— Mr. Alánk be akar menni a halom belsejébe — közölte Ludmilla.

— Jó ötlet. Rá kell venni őket, hogy kapcsolják ki azt a nyavalyás zenét — értett egyet Artur.

— De meg is ölhetik magukat! — tiltakozott Ludmilla.

Motolla összecsapta két kezét s aztán elgondolkozva dörzsölgette őket.

— Á! — mondta. — Pont ez az, ahol mi előrébb tartunk a játékban.

Azzal besétált a ragyogásba.

Még sosem látott ilyen vakító fényt. Úgy tűnt, mindenhonnan árad, kézre kerít minden egyes árnyékot és könyörtelenül kiirtja őket. Sokkal tündöklőbb volt, mint a nappali fény, anélkül, hogy bármiben hasonlított volna hozzá — kék éle volt, ami késként hasított a látómezőbe.

— Jól van, Gróf? — kérdezte.

— Pompásan, pompásan — válaszolta Artur.

Lupin morgott.

Ludmilla meghúzott egy fémgubancot.

— Látják, van valami alatta. Úgy néz ki, mint a… márvány. Narancsszínű márvány. — Végigfuttatta rajta a kezét. — De meleg. A márványnak nem kellene melegnek lennie, nem igaz?

— Nem lehet márvány. Nem lehet ilyen sok márvány… máhvány az egész világon — vetette ellen Dorina. — Megphóbáltunk máhványt szehezni a síhbolthoz — kóstolgatta a szó hangzását, aztán helyeslőleg bólintott —, igen, a síhbolthoz. Le kéne lőni azokat a töhpéket. Az áhak, amiket kéhnek! Gyalázat.