— Nem hiszem, hogy törpék építették ezt — jelentette ki Motolla. Nehézkesen letérdelt, hogy megvizsgálja a padlót.
— Meghiszem azt, a lusta kis disznók! Csaknem hetven tallért akartak, hogy megcsinálják a sírboltunk. Ugye, Artur?
— Csaknem hetven tallért — bólogatott Artur.
— Nem hiszem, hogy ezt építették — közölte halkan Motolla. Hézagok. Akkor kellene lennie hézagoknak, gondolta. Szélek és izék, ahol az egyik tömb a másikhoz csatlakozik. Nem lenne szabad az egésznek egyetlen darabból lennie. És kissé ragadós is.
— Szóval Artur megcsinálta maga.
— Megcsináltam magam.
Á. Itt van egy szél. Nos, nem egészen szél. A márvány átlátszóvá vált, mint egy ablak, egy másik fényesen megvilágított térbe nézve. Izék voltak ott benn, kivehetetlenek és olvadt kinézetűek, de nem látszott bejárat hozzájuk.
A Hunyorokok locsogása átáradt fölötte, miközben előrekúszott.
— …inkább sírboltocska, valójában. De tett bele várbörtönt, még ha ki is kell menni a hallba, ha rendesen be akarja csukni az ajtót az ember…
Az előkelőség mindenfélét jelent, gondolta Motolla. Némelyeknek azt, hogy nem vagy vámpír. Másoknak pedig repülő gipszdenevérek ízléses összeállítását a falon.
Végigfuttatta ujjait az áttetsző anyagon. Az itteni világ csupa négyszög. Vak benne sarkok, és a folyosó mindkét oldalát áttetsző lapok bélelik. És a nem-zene egyfolytában szól.
Nem lehet eleven, igaz? Az élet… gömbölyűbb.
— Mi a véleményed, Lupin? — firtatta.
Lupin ugatott.
— Hmm. Nem nagy segítség.
Ludmilla a letérdelt és kezét Motolla vállára tette.
— Hogy értette azt, hogy nem építették? — tudakolta.
Motolla megvakarta a fejét.
— Nem vagyok biztos benne… de azt hiszem, talán… kiválasztás hozta létre.
— Kiválasztás? Miből? És mi által?
Fölnéztek. Egy bevásárlókocsi száguldott elő egy oldalfolyosó torkolatából és farolt el egy másikon az átjáró túloldalán.
— Ők? — tudakolta Ludmilla.
— Nem hinném. Azt hiszem, ezek inkább szolgák. Mint a hangyák. Vagy talán mint a méhek a kaptárban.
— És mi a méz?
— Nem tudom. De még nem érett. Nem hiszem, hogy a dolgok teljesen készen vannak. Senki se nyúljon semmihez!
Továbbmentek. A folyosó egy széles, tündöklő, kupolás térségbe nyílt. Lépcsők vezettek föl és le különböző emeletekre, és akadt ott egy szökőkút meg cserepes növények ligete, ami túl egészségesnek látszott ahhoz, hogy valódi legyen.
— Hát nem szép? — kérdezte Dorina.
— Az ember kénytelen azt gondolni, hogy itt embereknek kellene lenni — mondta Ludmilla. — Rengeteg embernek.
— Legalább varázslóknak kellene itt lennie — motyogta Motolla Alánk. — Fél tucat varázsló nem tűnhet el csak úgy!
Mind a négyen közelebb mentek. Az olyan folyosók, mint amin épp végigjöttek, magukba tudtak volna fogadni egy pár fej fej mellett sétáló elefántot.
— Gondolja, hogy esetleg jó ötlet lenne visszaballagni kívülre? — érdeklődött Dorina.
— Mi haszna lenne? — kérdezett vissza Motolla.
— Hát, akkor kikerülnénk innen.
Motolla megfordult és számolt. A kupolával fedett térségből öt folyosó indult ki, egyenlő térközökben.
— És föltehetőleg ugyanilyen fönt is, lent is — szólalt meg hangosan.
— Nagy itt a tisztaság — jegyezte meg Dorina idegesen. — Hát nem tiszta, Artur?
— Nagyon tiszta.
— Mi volt az a zaj? — tudakolta Ludmilla.
— Miféle zaj?
— Ez. Mintha valaki beszippantana valamit.
Artur határozottan érdeklődve tekintett körbe.
— Nem én voltam.
— A lépcső az — közölte Motolla.
— Ne butáskodjon, Mr. Alánk! A lépcsők nem szippantanak.
Motolla lenézett.
— Ezek azt teszik.
Feketék voltak, akár egy meredek folyó. Amikor a sötét anyag kifolyt a padló alól, lépcsőre emlékeztető valamivé púpozta magát, ami fölutazott az emelkedőn, míg el nem tűnt újra a padló alatt, valahol fönt. Ahogy a lépcsőfokok előbukkantak, lassú, ütemes, slapp-slapp hangot adtak ki, mint amikor valaki egy különösképp bosszantó odvas fogban kutászkodik.
— Tudják — szólalt meg Ludmilla —, nagy valószínűséggel ez a legvisszataszítóbb dolog, amit valaha láttam.
— Láttam rosszabbat — felelte Motolla. — De azért ez elég rossz. Fölmenjünk vagy inkább le?
— Maga rá akar állni ezekre?
— Nem. De a varázslók nincsenek ezen a szinten, és vagy megteszem, vagy lecsúszom a karfán. Megnézték közelebbről a karfát?
Mindenki megnézte a karfát.
— Azt hiszem — mondta idegesen Dorina —, hogy a le jobban illik hozzánk.
Némán lementek. Artur elesett azon a ponton, ahol az utazó lépcsőfokok visszaszívódtak a padlóba.
— Az a rémes érzésem támadt, hogy le fog engem cibálni magával — mentegetőzött, aztán körülnézett.
— Nagy — állapította meg végül. — Tágas. Némi követ utánzó tapétával csodákra lennék képes idelenn.
Ludmilla odacsatangolt a legközelebbi falhoz.
— Tudják — szólalt meg —, több itt az üveg, mint amennyit eddig láttam bárhol, de ezek az átlátszó darabok egy kicsit boltokra hasonlítanak. Van ennek értelme? Egy óriási nagy bolt, tele boltokkal?
— És még nem érett — tette hozzá Motolla.
— Tessék?
— Csak hangosan gondolkozom. Lehet látni, miféle árucikkek kaphatóak?
Ludmilla ellenzőt csinált a kezéből.
— Csak egy csomó szín meg csillogás, úgy tűnik.
— Tudasd velem, ha látsz egy varázslót.
Valaki sikoltott.
— Vagy például hallasz egyet — fűzte hozzá Motolla. Lupin szökellve nekivágott egy folyosónak. Motolla gyorsan utána támolygott.
Valaki a hátán feküdt és kétségbeesve próbált visszaverni egy pár bevásárlókocsit. Azok nagyobbak voltak, mint amiket Motolla addig látott, s aranyszínben csillogtak.
— Hé! — kiáltotta.
A bevásárlókocsik abbahagyták a hanyatt fekvő alak fölöklelésére tett kísérletet és hárompontfordulattal perdültek felé.
— Ó! — mondta Motolla, amikor a bevásárlókocsik fölgyorsultak.
Az első kitért Lupin állkapcsa elöl, és tiszta erőből nekirontott Motolla térdének, föllökve őt. Amikor a második áthajtott rajta, bőszülten fölnyúlt, találomra belemarkolt a fémbe és erősen megrántotta. Egy kerék pörögve elszállt és a bevásárlókocsi nekibukfencezett a falnak.
Motolla időben tápászkodott föl ahhoz, hogy lássa Arturt eltökélten csüngeni a másik bevásárlókocsi fogantyúján, miközben eszeveszetten forognak egy afféle centrifugális keringőben.
— Ereszd el! Ereszd el! — sikította Dorina.
— Nem tudom! Nem tudom!
— Hát, legalább csinálj valamit!
Pukkant a beáramló levegő. A bevásárlókocsi váratlanul nem egy középkorú, nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedelmi vállalkozó súlya ellen feszült, hanem csupán egy kicsiny, rémült denevéré ellen. Belecsapódott egy márványoszlopba, visszapattant, nekivágódott egy falnak és a hátán ért földet, pörgő kerekekkel.