— Nem hiszem. Azok nem tűnnek késznek. Egyébként is, az nem érződik helyesnek…
Lupin morgott. A vezető bevásárlókocsikon vastüskék csillogtak, ennek ellenére nem kapkodták el a támadást.
— Látniuk kellett, mit tettünk a többiekkel — jelentette ki Artur.
— Igen? De hogyan tehették? Az az emeleten történt — firtatta Motolla.
— Hát, talán társalognak egymással.
— Hogyan tudnak beszélni? Hogyan tudnak gondolkozni? Nem lehet agy egy csomó drótban! — szögezte le Ludmilla.
— Ha már erről van szó, a hangyák és a méhek sem gondolkoznak — közölte Motolla. — Csupán irányítja őket a…
Fölfelé nézett.
Mindnyájan fölnéztek.
— A mennyezetből jön valahonnan — állapította meg. — Most rögtön meg kell találjuk!
— Azok csak világítópanelek — állította Ludmilla.
— Valami más! Keress valamit, amiből jöhet!
— De mindenhonnan jön!
— Akármi legyen is, amit tenni szándékoznak — szólalt meg Dorina fölemelve egy cserepes növényt és úgy tartva, mint valami furkósbotot —, remélem, hogy gyorsan fogják csinálni.
— Mi az a kerek fekete bigyó ott fönn? — kérdezte Artur.
— Hol?
— Ott — mutatott rá Artur.
— Oké, Reg és én majd fölsegítjük magát, jöjjön…
— Engem? De nekem tériszonyom van!
— Azt hittem, denevérré tud változni?
— Igen, de nagyon ideges denevérré!
— Hagyja abba a siránkozást! Nos… egyik lába ide, most a keze ide, most tegye a lábát Reg vállára…
— És ne szakítsa be! — kérte Reg.
— Nem tetszik ez nekem! — nyöszörögte Artur, miközben fölemelték.
Dorina fölhagyott az araszoló bevásárlókocsik fixírozásával.
— Artor! Noblessze obligát!
— Mi? Ez valamiféle vámpírkód? — suttogta Reg.
— Valami ilyesmit jelent: egy grófnak meg kell tennie, amit egy grófnak meg kell tennie — magyarázta Motolla.
— Gróf! — vicsorgatta fogát Artur, veszedelmesen lengedezve. — Nem lett volna szabad arra az ügyvédre hallgatnom! Tudnom kellett volna, hogy soha semmi jó nem érkezik egy hosszú, barna borítékban! És egyébként se tudom elérni a nyavalyást!
— Nem tudna fölugrani? — tudakolta Motolla.
— Nem tudna meggebedni?
— Nem.
— Én meg nem ugrom!
— Akkor repüljön! Változzon denevérré és repüljön!
— Nem tudok repülési sebességet elérni!
— Esetleg fölhajíthatná őt — javasolta Ludmilla. — Tudja, mint egy papírrepülőt.
— Hogyisne! Én gróf vagyok!
— Épp most mondta, hogy nem akar az lenni — mutatott rá Motolla szelíden.
— A földön nem is akarok, de ha arról van szó, hogy összevissza hajigáljanak, mint egy frizbit…
— Artur! Tedd, amit Mr. Alánk mond!
— Nem értem, miért…
— Artur!
Denevérként Artur meglepően nehéznek bizonyult. Motolla a fülénél fogva tartotta, akár egy idomtalan tekegolyót és megpróbált célozni.
— Ne feledje… olyan fajba tartozom, amelyet kihalás fenyeget! — cincogta a Gróf, amikor Motolla hátralendítette a karját.
Pontos dobás volt. Artur a mennyezetben lévő koronghoz verdesett és megragadta karmaival.
— El tudja mozdítani?
— Nem!
— Akkor kapaszkodjon belé szorosan és változzon vissza!
— Nem!
— Elfogjuk kapni.
— Nem!
— Artur! — sikította Dorina, egy előrenyomuló bevásárlókocsit böködve rögtönzött botjával.
— Ó, rendben.
Pillanatnyi látomás villant Artur Hunyorokról, amint kétségbeesetten tapad a mennyezethez, aztán, a korongot mellkasához szorítva, ráesett Motollára és Regre.
A zene hirtelen félbeszakadt. A fölöttük lévő meggyötört lyukból rózsaszín tömlők ömlöttek ki és rátekeredtek Arturra, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon olcsó adag spagetti húsgombóccal. A szökőkutak egy pillanatig visszafelé látszottak működni, aztán elapadtak.
A bevásárlókocsik megtorpantak. A hátul levők beleszaladtak az elöl levőkbe, és szánalmas csörömpölések kórusa hallatszott.
Még mindig ömlöttek a tömlők a lyukból. Motolla fölemelt egyet. Kellemetlenül rózsaszínű volt és ragadós.
— Mit gondol, mi ez? — kérdezte Ludmilla.
— Azt hiszem — válaszolta Motolla —, hogy most jobban tesszük, ha tágulunk innen.
A padló megremegett. Gőz lövellt a szökőkútból.
— Ha nem még előbb — tette hozzá Motolla.
Az Arkrektor nyögött egyet. A Dékán előreesett. A többi varázsló függőleges maradt, de épp csak.
— Kezdenek magukhoz térni — jegyezte meg Ludmilla. — De nem hiszem, hogy elboldogulnak majd a lépcsővel.
— Nem hiszem, hogy bárkinek szabadna akár csak gondolnia is arra, hogy megkísérelje az elboldogulást a lépcsővel — vélte Motolla. — Nézz rájuk!
A mozgó lépcső nem mozgott. A fekete lépcsőfokok csillogtak az árnyékmentes fényben.
— Értem, mire gondol — bólintott Ludmilla. — Inkább próbálnék futóhomokon járni.
— Az valószínűleg biztonságosabb — értett egyet Motolla.
— Talán akad egy rámpa? Lennie kell valami útnak a bevásárlókocsik jövés-menéséhez.
— Jó ötlet.
Ludmilla mustrálgatta a bevásárlókocsikat. Azok céltalanul kavarogtak.
— Azt hiszem, talán van még ennél is jobb… — mondta és megragadott egy elhaladó fogantyút.
A bevásárlókocsi egy másodpercig küzdött, aztán, ellentétes utasítások híján, engedelmesen lecsillapodott.
— Azok, akik képesen járni, járni fognak, és azok, akik nem, tolva lesznek. Jöjjön, nagyapó! — A szavakat a Kincstárnokhoz intézte, akit rávett, hogy rogyjon a bevásárlókocsira. A mágus halkan „szasz”-t mondott és behunyta a szemét.
A Dékánt megfogták és a Kincstárnok hegyibe pakolták.[17]
— És most merre? — kérdezte Dorina.
Két padlólap fölpúposodott. Sűrű, szürke kigőzölgés kezdett kiáramlani.
— Valahol a folyosó végén kell lennie — állította Ludmilla. — Gyerünk már!
Artur lenézett a lába körül kígyózó párára.
— Vajon hogyan lehet ezt elérni? — tűnődött. — Bámulatosan nehéz beszerezni olyan cuccot, ami ezt teszi. Tudja, mi próbálkoztunk ezzel, hogy a kriptánkat még… még kriptikusabbá tegyük, de csak befüstöl mindent és fölgyújtja a függönyöket…
— Gyere már, Artur! Mind távozunk.
— Nem gondolod, hogy túl sok kárt okoztunk, ugye? Esetleg hagynunk kéne egy üzenetet…
— Aha, írhatok valamit a falra, ha akarják — jelentkezett Reg.
Fölkapott egy küszködő dolgozót a fogantyújánál fogva és, némi elégtétellel, addig csapdosta egy oszlophoz, míg le nem estek róla a kerekek.
Motolla nézte, ahogy az Újra Kezdés Klub a legközelebbi folyosó felé tart, maga előtt tolva a varázslóság leértékelt választékát.
— Hát, hát, hát — mondta. — Pofonegyszerű. Ez minden, amit tennünk kellett. Szinte egyáltalán semmi dráma.
Már indult, hogy előremenjen, de megtorpant.
Rózsaszín tömlők törtek utat maguknak a padlón keresztül és máris szorosan a lábára tekeredtek.
Még több padlólap ugrott a levegőbe. A lépcső összezúzódott, előtárva a sötét, fogazott és mindenek fölött eleven szövetet, amely előzőleg üzemeltette. A falak lüktettek és befelé omlottak, a márvány megrepedezve lilát és rózsaszínt fedett föl maga alatt.
17
Általános szokás, hogy a drót bevásárlókocsik megpakolása során a legtörékenyebb dolgokat teszik alulra.