Persze, gondolta Motolla agyának csöppnyi nyugodt része, ebből semmi sem valóságos valójában. Az épületek valójában nem elevenek. Ez az egész mindössze hasonlat, csak pillanatnyilag a hasonlatok olyanok, mint a gyertyák egy tűzijátékgyárban.
Ezt kimondván, vajon miféle lény a Királynő? Mint egy méhkirálynő, kivéve, hogy a kaptár is ő. Mint egy tegzeslégy, ami, ha nem tévedek, kőből meg izékből épít házat, hogy álcázza magát. Vagy mint egy nautilusz, ami, ahogy növekszik, hozzátesz a héjához. És nagyon is olyan, abból ítélve, ahogy a padló fölhasadozik, mint egy roppant dühös tengeri csillag.
Vajon hogyan védik meg maguk a városok az ilyesmivel szemben? A lények általában kifejlesztenek valamiféle védelmet a ragadozók ellen. Mérgeket meg fullánkokat meg tüskéket meg izéket.
Itt és most, az valószínűleg én vagyok. A jó öreg tüskés Motolla Alánk.
A legkevesebb, hogy megpróbáljak gondoskodni arról, hogy a többiek épségben kijussanak. Na, tedd szépen érezhetővé a jelenléted…
Lenyúlt, megragadott két maréknyi lüktető tömlőt és nagyot rántott rajuk.
A Királynő dühödt sivítását egész az Egyetemig hallani lehetett.
A viharfelhők a domb felé siettek. Roppant sebesen égnek meredő tömegbe halmozódtak föl. Valahol a belsejükben villámlás villant.
TÚL SOK AZ ÉLET KÖRÖS-KÖRÜL — mondta a Halál. — NEM MINTHA NEKEM OKOM LENNE EMIATT PANASZKODNI. HOL A GYEREK?
— Lefektettem az ágyba. Most már csak alszik. Csak közönséges szendergés.
Villámlás csapott a dombba, akár az isteneknyila. Ezt zörgő, csikorgó zaj követte, valahonnan középtávolból.
A Halál fölsóhajtott.
Á! MÉG TÖBB DRÁMA.
Megkerülte a csűrt, hogy jó kilátása legyen a sötét mezőkre. Miss Illabets nagyon közel járt a sarkában, pajzsként használva őt bármilyen rémség ellen, ami esetleg odakint bujkál.
Kék izzás sercegett egy távoli sövény mögött. És mozgott.
— Mi az?
AZ VOLT A KOMBINÁLT BETAKARÍTÓGÉP.
— Volt? És most mi?
A Halál az összesereglett nézőkre pillantott.
BERZENKEDŐ VESZTES.
A betakarítógép átszáguldott az elázott földeken, szövetkarok csépeltek, emeltyűk mozogtak elektromos kék fénykoszorúban. A ló befogására szolgáló villásrúd haszontalanul himbálózott a levegőben.
— Hogyan képes haladni ló nélkül? Tegnap volt hozzá ló!
NINCS SZÜKSÉGE RÁ.
Körbenézett a szürke leskelődőkre. Mostanra egész sorok voltak belőlük.
— Muci még mindig ott van az udvaron. Gyere!
NEM.
A Kombinált Betakarítógép egyenesen feléjük tartva egyre gyorsult. A pengéi szkip-szkipje süvítéssé erősödött.
— Azért dühös, mert elloptad a ponyváját?
NEM A PONYVÁJA AZ EGYETLEN, AMIT ELLOPTAM.
A Halál rávigyorgott a megfigyelőkre. Fölkapta a kaszáját, megforgatta a kezében és aztán, amikor már biztos volt benne, hogy a nézők tekintete rászögeződött, hagyta, hogy a földre essék.
Azzal karba tette a kezét.
Miss Illabets megcibálta.
— Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
DRÁMÁT.
A Betakarítógép az udvarba nyíló kapuhoz ért és fűrészporfelhőben jött rajta keresztül.
— Biztos vagy abban, hogy nem esik bajunk?
A Halál bólintott.
— Nos. Akkor rendben.
A Betakarítógép kerekei elmosódtak a sebességtől.
VALÓSZÍNŰLEG.
És akkor…
…valami a gépezetben dörrent egyet.
Aztán a betakarítógép még mindig haladt, de darabokban. Szikrák zúdultak föl a tengelyeiről. Néhány orsónak és karnak sikerült együttmaradnia ádázul rángatózva, miközben elpörögtek a kavargó, ám lassuló zűrzavartól. A pengék köre leszakadt, szétesett a gépen áthaladóban és elsuhant alacsonyan a mezők fölött.
Lett csörömpölés, csattogás és aztán jött az utolsó, elszigetelt boing, ami a hírhedt füstölgő csizma hallható megfelelője.
És aztán csönd támadt.
A Halál nyugodtan lenyúlt és elkapott egy bonyolult kinézetű orsót, amint a lába felé cigánykerekezett. Az orsót korábban derékszögben meghajlították.
Miss Illabets kikukucskált a Halál mögül.
— Mi történt?
AZT HISZEM, AZ ELLIPSZISFORGATTYÚ FOKOZATOSAN FÖLCSÚSZOTT A HIMBANYÉLEN ÉS MEGAKADT A PEREMVÁJATON, AMINEK KATASZTROFÁLIS KIMENETELE LETT.
A Halál dacosan nézett a szürke megfigyelőkre. Azok, egyik a másik után, kezdtek eltünedezni.
A Halál fölvette a kaszáját.
ÉS MOST MENNEM KELL — közölte.
Miss Illabets megrettentnek látszott. — Mi? Csak így?
IGEN. PONT CSAK ÍGY. RENGETEG ELVÉGZENDŐ DOLGOM VAN.
— És többé nem foglak látni? Úgy értem…
Ó, DEHOGYNEM. HAMAROSAN. — Megfelelő szavakat keresett, aztán föladta. — MEGÍGÉREM!
A Halál fölhúzta a köntösét és a Bill Kapu-féle kezeslábas zsebébe nyúlt, amit még mindig viselt szokásos öltözéke alatt.
AMIKOR MR. FEKETE ELJÖN REGGEL ÖSSZESZEDNI A DARABOKAT, VALÓSZÍNŰLEG KERESNI FOGJA EZT — mondta, és valami aprót és ferdét ejtett az öregasszony kezébe.
— Mi ez?
EGY HÁROMNYOLCADOS MCFOG.
A Halál odament a lovához, s aztán eszébe jutott valami.
ÉS RÁADÁSUL TARTOZIK NEKEM EGY KRAJCÁRRAL.
Maphlaves kinyitotta fél szemét. Emberek nyüzsögtek körülötte. Voltak fények meg izgalom. Rengetegen beszéltek egyszerre.
Úgy tűnt, egy rendkívül kényelmetlen babakocsiban ül és néhány furcsa rovar zümmög körülötte.
Hallotta, ahogy a Dékán panaszkodik, valamint nyögéseket, amelyek minden bizonnyal a Kincstárnoktól származtak, meg egy fiatal nő hangját. Emberek részesültek ápolásban, ám egyáltalán senki sem szentelt figyelmet neki. Hát, ha már ápolás folyik, akkor, ha a fene fenét eszik is, ő is ápolva lesz.
Hangosan köhécselt.
— Megpróbálhattok — szólt a kegyetlen világhoz nagy általánosságban, — némi konyakot erőltetni a szájamba.
Egy jelenés vált láthatóvá fölötte, amint lámpást tart a feje fölött. Ötös méretű arc volt tizenhármas méretű bőrben; és aggódva azt mondta „úúúk?”.
— Ó, csak te vagy az — kedvetlenedett el Maphlaves. Gyorsan megkísérelt fölülni, nehogy a Könyvtáros megpróbálkozzon a szájból szájba lélegeztetéssel.
Zavaros emlékképek tántorogtak az agyában. Vissza tudott emlékezni egy csörömpölő fémfalra, aztán rózsaszínre, és aztán… zenére. Végtelenített zene, ami szándékosan krémsajttá lágyítja az eleven agyat.
Megfordult. Volt mögötte egy embertömegekkel körbevett épület. Zömök volt és furcsán állatias módon tapadt a földhöz, úgy, mintha föl lehetne emelni egy épületszárnyat és közben hallani a tapadókorongok pop-pop-pop-ját, amint eleresztik a talajt. Fény áradt ki belőle és gőz kígyózott elő ajtajain.
— Maphlaves fölébredt!
További arcok bukkantak elő. Maphlaves azt gondolta: nem ma van Mindenhájjalkentek, szóval nem viselnek álarcot. Ó, a pokolba!
Hallotta, hogy az arcok mögött a Dékán így szóclass="underline" — Azt javaslom, készítsük elő Herpetty Szeizmikus Átszervezőjét és hajítsuk be az ajtón. Nem lesz több gond.
— Nem! Túl közel vagyunk a városfalakhoz! Csak a megfelelő helyre kell ejtsük Quondum Pontbűbáját…
— Vagy talán Zsombékugró Gyújtómeglepetését? — Ez a Kincstárnok hangja volt. — Égessük ki, az a legjobb módszer…