— Igen? Igen? És mit tudsz te a katonai taktikáról? Hiszen te még „szasz”-t se tudsz mondani rendesen!
Maphlaves megmarkolta a bevásárlókocsi két oldalát.
— Lenne szíves valaki elmondani nekem — kérte —, hogy mi a… mi a nyavalya folyik?
Ludmilla áttülekedett az Újra Kezdés Klub tagjai között.
— Meg kell állítsa őket, Arkrektor! — esengett. — Arról beszélnek, hogy elpusztítják a nagy boltot!
További rémes emlékek ülepedtek le Maphlaves agyában.
— Jó ötlet — mormolta.
— De Mr. Alánk még mindig odabent van!
Maphlaves megpróbálta fókuszba hozni a fénylő épületet.
— Mi, a halott Motolla Alánk?
— Amikor észrevettük, hogy nincs velünk, Artur visszarepült és azt mondja, hogy Motolla küzdött valamivel, ami a falakból bújt elő! Rengeteg bevásárlókocsit láttunk, de azok nem törődtek velünk! Ő érte el, hogy kijussunk!
— Mi, a halott Motolla Alánk?
— Nem varázsolhatja darabokra a helyet, ha az egyik varázslója odabent van!
— Mi, a halott Motolla Alánk?
— Igen!
— De ő halott — mondta Maphlaves. — Nem igaz? Ő mondta, hogy az.
— Hah! — szólalt meg valaki, akinek jóval kevesebb bőre volt, mint amennyit Maphlaves szeretett volna látni rajta. — Hát ez jellemző. Ez kendőzetlen vitalizmus, az bizony. Fogadok, hogy megmentenék az odabent lévőt, ha az történetesen eleven lenne.
— De ő meg akart… ő nem vágyott… ő… — kockáztatta meg Maphlaves. Egy csomó ebből túl magas volt neki, ám az olyanok számára, mint Maphlaves, ilyesmi nem sokáig számít. Maphlaves észjárása egyszerű volt. Ez nem ostobát jelent. Csak azt jelenti, hogy csakis akkor tudott megfelelően gondolkozni dolgokról, ha a szélekről levágta az összes bonyolult darabkát.
Az egyetlen lényeges tényre koncentrált. Valaki, aki formailag varázsló, bajban van. Ehhez tudott viszonyulni. Ez megpendített benne valamit. Az egész élő vagy holt ügy várhat. Azonban volt egy mellékes pont, ami nem hagyta nyugodni.
— …Artur?… repült?…
— Helló!
Maphlaves odafordította fejét. Hosszasan pislogott.
— Szépek a fogai — mondta.
— Köszönöm — felelte Artur Hunyorok.
— Mind a sajátja?
— Ó, igen.
— Döbbenetes. Persze, gondolom, rendszeresen mossa.
— Igen?
— Úgy higiénikus. Az a fő dolog.
— Akkor most mit fog csinálni? — tudakolta Ludmilla.
— Hát, csak bemegyünk és kihozzuk — válaszolta Maphlaves. Mi van ezzel a lánnyal? Különös késztetést érzett arra, hogy megveregesse Ludmilla fejét. — Szerzünk némi mágiát és kihozzuk. Igen. Dékán!
— Szasz!
— Csak be fogunk menni oda, hogy kihozzuk Motollát.
— Szasz!
— Mi? — fakadt ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy elment az eszed!
Maphlaves megpróbált olyan méltóságteljesen kinézni, amennyire csak az adott helyzetben lehetett.
— Ne feledkezz meg arról, hogy én vagyok az Arkrektorod! — csattant föl.
— Akkor hát, tuti, hogy elment az eszed, Arkrektor! — helyesbített a Rangidős Lovász. Lehalkította a hangját. — Különben is, ő élőholt. Nem érem föl ésszel, hogyan lehet élőholtakat megmenteni. Ez afféle önellentmondás.
— Dichotómia — tódította Kincstárnok segítőkészen.
— Ó, nem hiszem, hogy a sebészetnek köze lenne hozzá.
— Különben is, hát nem temettük el? — firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— És most újra kiássuk — vágta rá az Arkrektor. — Alighanem ilyen a létezés csodája.
— Mint a kovászos uborka — erősítette meg a Kincstárnok boldogan.
Még az Újra Kezdők esze is megállt.
— Howondaföld egyes részein csinálják — mesélte a Kincstárnok. — Elkészítik azt a különleges savanyúságot nagy, nagy üvegekben, aztán hónapokra elássák a földbe, hogy megerjedjen, és végül megkapják azt a remek, ínycsiklandó…
— Mondja — súgta oda Ludmilla Maphlavesnek —, általában így szoktak viselkedni a varázslók?
— A Rangidős Lovász bámulatosan remek példa rá — felelte Maphlaves. — Ugyanolyan heveny fogalma van a valóságról, mint egy kartonpapírból kivágott figurának. Büszke vagyok, hogy a csapatunk tagja. — Összedörzsölte a kezét. — Oké, fiúk! Önként jelentkezők?
— Szasz! Hojsza! — felelte rá a Dékán, aki immár egy teljesen más világban tartózkodott.
— Nem teljesíteném a kötelességem, ha elmulasztanék segíteni egy testvéren — jelentette ki Reg Patkó.
— Úúúk.
— Te? Téged nem vihetünk magunkkal — közölte a Dékán a Könyvtárosra meredve. — Sejtelmed sincs a gerilla harcmodorról.
— Úúúk! — válaszolta a Könyvtáros és meglepően széles körű gesztussal jelezte, hogy másrészt viszont, amit nem tud az orángután harcmodorról, azt rá lehetne írni a nagyon apróra tört maradványaira a, példának okáért, Dékánnak.
— Négy közülünk elég kell legyen — vélte az Arkrektor.
— Még csak nem is hallottam soha, hogy „Szasz”-t mondott volna — morogta a Dékán.
Levette a kalapját, amit rendes körülmények között varázsló nem tesz, hacsak nem akar kivenni belőle valamit, és átnyújtotta a Kincstárnoknak. Aztán letépett a köntöse aljáról egy csíkot, drámaian két kézzel tartotta, majd a homlokára kötötte.
— Ez része az étosznak — jelentette ki, válaszul a többiek szúrósan ki nem mondott kérdésére. — Ez csinálják a harcosok az Ellensúly Kontinensen, mielőtt csatába indulnak. És azt kell kiáltanotok… — megpróbált visszaemlékezni valami múltba vesző olvasmányra — …hogy, ööö, bonszáj. Igen. Bonszáj!
— Én úgy tudtam, hogy az darabkák lemetszését jelenti a fákról azért, hogy kicsik maradjanak — említette meg a Rangidős Lovász.
A Dékán habozott. Ami azt illeti, maga sem volt biztos ebben. Ám igazi varázsló sosem hagyja, hogy a bizonytalanság útjába álljon.
— Nem, határozottan bonszájnak kell lennie — szögezte le. Egy kicsit tovább fontolgatta, aztán földerült. — Azon okból, hogy ez az egész a busido része. Mint… lelombozott fák. Bús… idomok. Aha. Ha jobban meggondolod, van értelme.
— De itt nem kiálthatsz „bonszáj!”-t — tiltakozott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Nekünk teljesen más a kulturális hátterünk. Hiábavaló lenne. Senki se tudná, mire gondoltál.
— Majd még dolgozom rajta — hárította el a Dékán.
Észrevette, hogy Ludmilla leesett állal bámulja.
— Ez varázslóbeszéd — hangsúlyozta.
— Az, hát persze — felelte Ludmilla. — Sose jöttem volna rá magamtól.
Az Arkrektor kikászálódott a bevásárlókocsiból és próbaképpen előre-hátra görgette. Általában meglehetősen sok időbe telt, míg egy friss ötlet teljesen behatolt Maphlaves tudatába, ám ösztönösen érezte, hogy egy kerekekre szerelt drótkosár mindenféle alkalmazási lehetőséget vet föl.
— Megyünk vagy egész éjjel itt ácsorgunk és a fejünk pólyázgatjuk? — tudakolta.
— Szasz! — rikkantotta a Dékán.
— Szasz? — bizonytalankodott Reg Patkó.
— Úúúk!
— Ez szasz akart lenni? — kérdezte gyanakvóan a Dékán.