Выбрать главу

— Ó, tudja, hogy van az — szólalt meg Motolla. — Lehetne jobb, lehetne rosszabb.

A bevásárlókocsi gellert kapott a falon és másik irányba rázkódott el.

— Hogy haladnak azok a varázsigék, Dékán? — érdeklődött Maphlaves fogcsikorgatva. — Komoly nehézségeim vannak ennek az izének az irányításával.

A Dékán néhány további szót motyogott, aztán drámaian intett a kezével. Oktarin láng lövellt az ujjhegyéből és valahol a ködben földelte le magát.

— Juhé! — károgta.

— Dékán?

— Igen, Arkrektor?

— Az észrevétel, amit nemrégen tettem a Sz-szóval kapcsolatban…

— Igen? Igen?

— Nyugodtan odaszámíthatod a juhét is.

A Dékán lehorgasztotta fejét.

— Ó! Igen, Arkrektor.

— És miért nem robbant föl minden?

— Tettem rá egy kis késedelmet, Arkrektor. Gondoltam, talán ki kellene jutnunk, mielőtt a dolgok megesnek.

— Ember, ez okos gondolat.

— Hamarosan kijuttatunk, Motolla — mondta Reg Patkó. — Nem hagyjuk a mieinket idebenn. Ez nem…

És akkor a padló tűzhányóként tört ki előttük.

És aztán mögöttük is.

Az izé, ami előbújt a széttört padlólapokból vagy alaktalan volt vagy egyszerre számos alakot viselt. Dühösen vonaglott, és tömlőit feléjük csattogtatta.

A bevásárlókocsi rézsút megtorpant.

— Van még mágiád, Dékán?

— Ööö… nincs, Arkrektor.

— És a varázsigék, most mondtad, el fognak sülni…?

— Most már bármelyik pillanatban, Arkrektor.

— Szóval… akármi történjék is… meg fog történni velünk is?

— Igen, Arkrektor.

Maphlaves megveregette Motolla fejét.

— Sajnálom — mondta.

Motolla nehézkesen megfordult, hogy végignézzen a folyosón.

Volt valami a Királynő mögött. Tökéletesen mindennapi hálószobaajtónak tűnt, kis lépések sorozatával közeledve, mintha valaki óvatosan lökdösné maga előtt.

— Mi az? — kérdezte Reg.

Motolla olyan magasra emelte magát, amilyenre csak tudta.

— Schleppel!

— Ó, ugyan már! — kételkedett Reg.

— Ez Schleppel! — kiabálta Motolla. — Schleppel! Mi vagyunk azok! Ki tudsz segíteni minket?

Az ajtó megtorpant. Aztán félre lett hajítva.

Schleppel teljes magasságában kihúzta magát.

— Helló, Mr. Alánk! Helló, Reg! — köszönt.

Mindnyájan a szőrös alakot bámulták, amely csaknem betöltötte a folyosót.

— Ööö, Schleppel… ööö… meg tudnád tisztítani az utat nekünk? — rebegte Motolla.

— Nem gond, Mr. Alánk. Egy barátnak bármit.

Talicska nagyságú kéz siklott át a párán és tépett a blokádba, hihetetlen könnyedséggel kiszakítva az útból.

— Hé, nézzetek csak engem! — rikkantotta Schleppel. — Igaza volt! Egy mumusnak csak annyira kell ajtó, mint egy halnak bicikli! Mondjuk ki most, mondjuk ki bátran, én…

— És most lennél oly szíves félreállni az útból?

— Persze. Persze. Ejha! — Schleppel újabb hatalmas ütést mért a Királynőre.

A bevásárlókocsi előreszökkent.

— És jobban teszed, ha velünk tartasz! — kiáltotta Motolla, miközben Schleppelt elnyelte a köd.

— Dehogy, egyáltalán nem — jelentette ki az Arkrektor, miközben száguldottak. — Higgy nekem! Mi volt az?

— Egy mumus — felelte Motolla.

— Azt hittem, hogy csak szekrényekben meg izékben találhatóak meg? — ordította Maphlaves.

— Ő kijött a szekrényből — büszkélkedett Reg Patkó. — És megtalálta önmagát.

— Addig nincs is baj, míg mi el tudjuk őt veszíteni.

— Nem hagyhatjuk őt…

— Dehogyisnem! Dehogyisnem! — csattant föl Maphlaves.

Olyan hang hangzott föl mögöttük, mint a mocsárgázkitörésé. Zöld fény áramlott el mellettük.

— A varázsigék kezdenek elsülni! — rikácsolta a Dékán. — Gyorsabban!

A bevásárlókocsi kisüvített a bejáraton és sivító kerekekkel szákkent ki az éjszaka hűvösébe.

— Szasz! — bömbölte Maphlaves, amikor a tömeg szétszóródott előttük.

— Ez azt jelenti, hogy én is mondhatok szaszt? — firtatta a Dékán.

— Rendben. De csak egyszer. Mindenki mondhatja egyszer.

— Szasz!

— Szasz! — visszhangozta Reg Patkó.

— Úúúk!

— Szasz! — rivallta Motolla.

— Szasz! — csatlakozott Schleppel. (Valahol a sötétben, ahol a tömeg a leggyérebb volt, Mr. Ixolitnak, a világ utolsó, még létező sikítószellemének ösztövér alakja odaosont a rázkódó épülethez és szégyenlősen bedugott egy cédulát az ajtó alatt.

Az állt rajta: ÓÓÓÓíííÓÓÓíííÓÓÓííí.)

A bevásárlókocsi fölszántva a földet, nagyon határozottan megállt. Senki sem fordult hátra. Reg vontatottan megszólalt: — Mögöttünk vagy, igaz?

— Úgy van, Mr. Patkó — válaszolta boldogan Schleppel.

— Aggódnunk kellene, amikor előttünk van? — kérdezte Maphlaves. — Vagy rosszabb, ha tudjuk, hogy mögöttünk van?

— Hah! Nem kell többé sem szekrény, sem pince ennek a mumusnak — jelentette ki Schleppel.

— Kár, mert nekünk van néhány tényleg nagy pincénk az Egyetemen — vágta rá sietve Motolla Alánk.

Schleppel egy darabig hallgatott. Aztán puhatolózó hangnemben megtörte a csöndet: — Mennyire nagy?

— Óriási.

— Igen? Patkányokkal?

— Mi az hogy patkányok! Szökött démonok és mindenfélék vannak odalenn. Hemzsegnek, ami azt illeti.

— Mit csinálsz? — sziszegte Maphlaves. — Azok a mi pincéink, amikről beszélsz!

— Jobb szeretnéd őt az ágyad alatt, mi? — mormolta Motolla. — Vagy ha mögötted járkálna?

Maphlaves szaporán bólogatott.

— Tyű, igen, azok a patkányok odalent tényleg kezdenek elkanászodni — jegyezte meg hangosan. — Némelyikük… ó, úgy két láb hosszú, nem igaz, Dékán?

— Három láb — helyesbített a Dékán. — Legalább.

— Ráadásul kövérek, mint a disznó — tódította Motolla.

Schleppel mindezt fontolóra vette. — Hát, jó — mondta vonakodva. — Talán majd betérek és megnézem őket.

A nagy bolt szét- és összerobbant egyszerre, s ez olyasmi, amit szinte lehetetlen elérni különleges effektusokra szánt hatalmas költségvetés vagy három, egymás ellenében ható varázsige nélkül. Látomás keletkezett egy irdatlan felhőről tágulóban ugyanakkor oly sebesen távozóban, hogy az összbenyomás inkább zsugorodó pontra emlékeztetett. A falak elgörbültek és elnyelődtek. A talaj a megkínzott földeken fölszakadt és csigavonalban emelkedett a forgatagba. A nem-zene erőszakosan fölharsant, aztán szinte azonnal el is halt.

És aztán semmi, eltekintve a sáros mezőtől.

És, hóként libegve le a kora reggeli égből, fehér pihék ezrei. Némán siklottak a levegőben és könnyedén landoltak a tömegben.

— Nem a magjait szórja szét, ugye? — tudakolta Reg Patkó.

Motolla elkapta az egyik pihét. Kezdetleges négyszög volt, durva és foltos. Némi képzelőtehetséggel épp csak lehetséges volt kivenni a szavakat:

VÉGKIÁRUSÍTÁS!
MINDENENK EL KELL KELNIE!!

— Nem — nyugtatta meg Motolla. — Valószínűleg nem.