Motolla eltöprengett ezen.
— Ne áruld el, hadd találgassak — szólította föl. — Két-Kutya-Verekszik?
Két-Kutya-Verekszik? Két-Kutya-Verekszik? vihogott Egy-Férfi-Vödörrel. a jobb karját is odaadta volna, ha úgy nevezik, Két-Kutya-Verekszik.
Csak később esett, hogy Motolla Alánk története tényleg véget ért, már ha „történet” alatt mindent értünk, amit tett és okozott és elindított. A kostetői faluban, ahol az igazi Móres-táncot ropják, például azt hiszik, hogy senki sem végleg halott, amíg el nem ülnek a világban az általa keltett hullámok — míg az óra, amit fölhúzott, le nem jár, míg a bor, amit készített, be nem fejezte az erjedést, míg a mag, amit elvetett, le nincs aratva. Ők azt mondják, hogy az egyén élethossza csupán tényleges létezésének magva.
Miközben átbandukolt a ködös városon a találkára, amire születése óta várakozott, Motolla úgy érezte, hogy meg tudná jósolni azt a végső véget.
Néhány hét múlva következik be, amikor újra holdtölte lesz. Afféle záradék vagy függelék Motolla Alánk életéhez — született a Jelentős Háromszög esztendejében, a Három Tetű Századában (mindig is jobban szerette a régi kalendáriumot ősi elnevezéseivel ennél az újmódi számozásnál, amit manapság használnak) és meghalt a Képzelt Kígyó évében, a Repülőkutya Századában, többé-kevésbé.
Lesz majd két alak, átrohanva a mocsaras fennsíkon a hold alatt. Nem egészen farkasok, nem egészen emberek. Egy kis szerencsével övék lesz mindkét világ legjava. Nem csak érzés… hanem tudás.
Mindig az a legjobb, ha két világod van.
A Halál ült a székén sötét dolgozószobájában, összetett kézzel arca előtt.
Néha előre-hátra forgott a székkel.
Albert hozott neki egy csésze teát és tapintatos némasággal távozott.
A Halál íróasztalán maradt egy életfogytmérő. Azt bámulta.
Forgás, forgás. Forgás, forgás.
Odakint a hallban a hatalmas óra ketyegett tovább, agyonütve az időt.
A Halál csontvázujjaival dobolt az íróasztal sebhelyes fáján. Előtte fölhalmozva, lapjaik között rögtönzött könyvjelzőkkel, hevert a Korongvilág némelyik híres szerelmesének[19] élettörténete, akiknek meglehetősen ismétlődő élményei nem nyújtottak egyáltalán semmi segítséget.
A Halál fölállt és egy ablakhoz lépdelt és kibámult sötét birodalmára, a keze váltakozva ökölbe szorult és kinyílt a háta mögött.
Aztán fölmarta az életfogytmérőt és kilépett a szobából.
Muci az istálló meleg bűzében várakozott. A Halál gyorsan fölnyergelte, kivezette az udvarra, aztán föllovagolt az éjszakába, a távoli ékszerként csillogó Korongvilág irányába.
Alkonyatkor hangtalanul ért földet egy tanyaudvaron.
Átlebegett egy falon.
Elért a lépcső aljához.
Fölemelte a homokórát és figyelte az Idő elfolyását.
És aztán habozott. Volt valami, amit meg kellett tudnia. Bill Kapunak egyes dolgok majd kifúrták az oldalát, és ő mindenre vissza tudott emlékezni abból, hogy milyen volt Bill Kapunak lenni. Képes volt megvizsgálni az érzelmeket, elrendezve, akár az elfogott lepkék, föltűzve, üveg alatt.
Bill Kapu halott volt, vagy legalábbis rövid létezése megszűnt. Ám — hogy is van? — az egyén tényleges élethossza csupán valóságos létezésének magva? Bill Kapu távozott, de visszhangokat hagyott hátra. Tartozik valamivel Bill Kapu emlékének.
A Halál mindig eltöprengett azon, vajon miért tesznek az emberek virágot a sírokra. Nem látta semmi értelmét. A halottak elvégre túlléptek a rózsaillaton. De most… nem mintha azt érezte volna, megértette, de legalább úgy érezte, van ott valami, ami képes megérteni.
Miss Illabets szalonjának elfüggönyözött feketeségében egy sötétebb alak haladt át a sötéten a kredencen álló három láda felé tartva.
A Halál kinyitotta az egyik kisebbet. Tele volt aranypénzzel. Az érméknek afféle érintetlen kinézete volt. A másik kis ládával is kísérletet tett. Az is tele volt arannyal.
Ennél többre számított Miss Illabetstől, bár valószínűleg Bill Kapu sem tudta volna, mire.
Megpróbálkozott a nagy ládával.
Egy réteg selyempapír. A papír alatt valami fehér, selymes dolog, valamiféle fátyol, mostanra megsárgult és foszlékony a kortól. Értetlenkedő pillantást vetett rá és félretette. Valami fehér cipő. Teljesen alkalmatlan viselet tanyán, úgy érezte. Nem csoda, hogy el lett téve.
Még több papír; egy összekötött levélcsomó. Rárakta a fátyolra. Soha semmit nem lehet nyerni azzal, ha megfigyeled, hogy az emberek miket mondanak egymásnak — a nyelv csak azért van, hogy elrejtse a gondolataik.
És aztán, pont a láda fenekén, talált egy kisebb dobozt. Kihúzta és meg-megforgatta a kezében. Majd lenyomta a kis csappantyút és fölemelte a fedelét.
Óramű berregett.
A dallam nem volt valami jó. A Halál minden muzsikát hallott már, amit csak valaha komponáltak, és szinte mindegyik jobb volt, mint ez a melódia. Ennek amolyan plim-plim jellege volt, kis, repedtfazék hangú egy-két-hár ritmusa.
A zenedobozban, a buzgón forgó fogaskerekek fölött, két fatáncos rángatózott keringőparódiát.
A Halál nézte őket, míg az óramű lejárt. Aztán elolvasta a föliratot.
A zenedobozt ajándékba vették valaha.
Mellette, az életfogytmérő öntötte a homokszemcséket az alsó hasba. Oda se fütyült rá.
Amikor az óraszerkezet leállt, újra fölhúzta. Két alak, átpörögve az időn. És amikor a muzsika megszűnik, csak újra el kell forgatnod a fölhúzó kulcsot.
Amikor ismét megállt az óramű, a Halál ült a csöndben és a sötétben, és döntésre jutott.
Csupán másodpercek maradtak. A másodpercek nagyon sokat jelentettek Bill Kapunak, mert neki korlátozott mennyiség állt rendelkezésére belőlük. Viszont semmit sem jelentettek a Halálnak, akinek sohasem jutott egy se.
Otthagyta az alvó házat, nyeregbe pattant és ellovagolt.
Az út, amely magának a fénynek háromszázmillió évébe került volna, egy szemvillanásig tartott, ám a Halál abban a térben utazik, ahol az Időnek nincs jelentősége. A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár.
Akadt társasága az úton — galaxisok, csillagok, fénylő anyagcsíkok áramolva, s végül csigavonalban kacskaringózva a távoli cél felé.
A Halál fakó lován lefelé haladt a sötétségben, mint buborék a folyóban.
És minden folyó valahová hömpölyög.
És aztán, odalent, egy síkság. Itt a távolságnak ugyanúgy nincs jelentősége, mint az időnek, de azért a mérhetetlen nagyság érzékelhető. A síkság lehetett volna akár egy mérföldnyire, akár milliónyira; végeláthatatlan völgyek vagy barázdák nyoma látszott rajta, amelyek, ahogy közeledett, szétáradtak mindkét oldalra.
Landolt.
Leszállt a lóról és csak állt a csöndben. Aztán fél térdre ereszkedett.
Változtassuk meg a perspektívát! A redőzött táj visszahúzódik a fölmérhetetlen messzeségbe, elgörbül a széleken, ujjbeggyé válik.
Azrael fölemelte ujját arcához, amely betöltötte a haldokló galaxisok halvány ragyogásával megvilágított eget.
Milliárd Halál van, de mindegyik csak aspektusa az egyetlen Halálnak: Azraelnak, a Nagy Delejezőnek, a Világegyetemek Halálának, az idő kezdetének és végének.
19
Akik közül a leglelkesebb az apró, de kitartó és hihetetlenül sikeres Casanunda, a Törpe, kinek nevét tisztelettudóan és félelemmel vegyes bámulattal emlegetik ahol csak álló létra tulajdonosok összegyülekeznek.