Sötétállomány alkotja az univerzum javarészét és csak Azrael tudja, ki az.
Olyan hatalmas szem, amelynek szivárványhártyáján egy szupernóva puszta csillanás lenne, fordult oda lassan és összpontosított a pöttöm alakra ujjbegyének végeláthatatlan spirális síkjain. Azrael mellett ott lógott az óriási óra a dimenziók teljes hálójának közepén és ketyegett előre. Csillagok tündököltek Azrael szemében.
A Korongvilág Halála fölállt.
URAM, KÉREK…
Létbe csuszamlott a nemlét három szolgája az oldalán.
Azt mondta az egyik: Ne hallgassa meg! Beavatkozással vádoltan áll itt.
Azt mondta az egyik: És halálgyilkossággal.
Azt mondta az egyik: És büszkeséggel. És hogy életben maradási szándékkal élte az életét.
Azt mondta az egyik: És hogy a káosz pártját fogta a tisztes renddel szemben.
Azrael fölvonta szemöldökét.
A szolgák ellebegtek a Halál mellől, reménykedően.
URAM, TUDJUK, HOGY NINCS TISZTES REND AZONKÍVÜL, AMIT MI ALKOTUNK…
Azrael kifejezése nem változott.
NINCS REMÉNY, CSAK MI. NINCS IRGALOM, CSAK MI. NINCS IGAZSÁG. CSAK MI VAGYUNK.
A sötét, szomorú arc eltakarta az eget.
MINDEN, AMI LÉTEZIK, A MIÉNK. AM NEKÜNK GONDOSKODNUNK KELL. MERT HA NEM GONDOSKODUNK, NEM IS LÉTEZÜNK. HA PEDIG NEM LÉTEZÜNK, AKKOR NINCS MÁS, CSAK A VAK NEMLÉT.
ÉS MÉG A NEMLÉT IS VÉGET KELL ÉRJEN EGY NAPON. URAM, JUTTATNA NEKEM CSAK EGY KIS IDŐT? A DOLGOK HELYES EGYENSÚLYA VÉGETT. VISZONOZNI AZ AJÁNDÉKOT. TEKINTETTEL A FOGLYOKRA ÉS A MADARAK RÖPTÉRE.
A Halál ezzel elhátrált egy lépést.
Lehetetlen volt Azrael arckifejezését olvasni.
A Halál oldalvást a szolgákra sandított.
URAM, MIBEN REMÉNYKEDHET AZ ARATÁS, HA NEM A KASZÁS GONDOSKODÁSÁBAN?
Várt.
URAM? — szólt a Halál.
A válaszig eltelő időben számos galaxis bontakozott ki, örvénylett szerpentinként Azrael körül, ütközött össze és tűnt el. Aztán Azrael így szólt:
IGEN.
És egy másik ujj átnyúlt a sötétségen az Óra felé.
A szolgák felől halk dühkiáltások hallatszottak, aztán a rádöbbenés sikolyai, majd három, kék láng lobbant kurtán.
Minden más óra, még a Halál mutató nélküli órája is, az Óra tükörképe. Pontosan az Óra tükörképei; megmondják a világegyetemnek, mennyi az idő, ám az Óra mondja meg az Időnek, mi az idő. Az Óra a hajtóerő, amiből minden idő fakad.
És az Óra konstrukciója ez: hogy a legnagyobb mutató csak egyszer megy körbe.
A másodpercmutató szélsebesen forgott egy olyan körpályán, aminek megtételéhez még a fény is napokat utazott volna, örökké kergették a percek, órák, napok, hónapok, évek, századok és korok. De a Világegyetem-mutató csak egyszer megy körbe.
Legalábbis, amíg valaki föl nem húzza újra a szerkezetet.
És a Halál egy maroknyi idővel tért haza.
A bolti csengő csilingelt.
Druto Polyak, virágkereskedő, odanézett egy floribunda Mrs. Talmi ág fölött. Valaki állt a virágokkal teli vázák között. Az illető kissé bizonytalan körvonalú volt; ami azt illeti, Druto sohasem volt biztos, még jóval később sem, hogy ki járt a boltjában és valójában hogyan is hangzottak a szavai.
Kezét dörzsölgetve hajbókolt előre.
— Miben segíth…
VIRÁGOK.
Druto csak egy pillanatig habozott.
— És a, ööö, rendeltetési helye ezeknek a…
EGY HÖLGY.
— És van Önnek bármilyen elkép…
LILIOMOK.
— Á? Biztos Ön abban, hogy liliomok megfe…
SZERETEM A LILIOMOT.
— Khm… csak mert a liliomok egy csöppet komo…
SZERETEM A KOMO…
Az alak habozott.
MIT JAVASOL?
Druto zökkenőmentesen lendült működésbe. — A rózsákat mindig nagyon szívesen látják — mondta. — Vagy az orchideákat. Mostanság számos úriember biztosít arról, hogy a hölgyek jobban örülnek egy szál orchideának, mint egy csokor rózsának…
RENGETEGET ADJON!
— Orchideából parancsolja vagy rózsából?
MINDKETTŐBŐL.
Druto ujjai kígyózva tekeregtek, akár angolnák az olajban.
— És vajon fölkelthetem az érdeklődését ezek iránt a csodás Exaltalta Gloriosa ágak…
RENGETEGET BELŐLÜK.
— És amennyiben a nagyságos úr büdzséje megengedi, ajánlhatnék egyetlen példányt ebből a rendkívül ritka…
IGEN.
— És esetleg…
IGEN. MINDEGYIKET. SZALAGGAL ÁTKÖTVE.
Amikor a bolti csengő megcsöndült a vevő mögött, Druto lenézett a kezében tartott érmékre. Sok közülük rozsdás volt, mindegyik ismeretlen, és egyik-másik arany.
— Ümm — motyogta. — Ez tökéletesen elégséges…
Hirtelen tudatára ébredt a halk, puffanó neszeknek.
Körülötte a teljes boltban szirmok hullottak, akár az eső.
ÉS EZEK?
— Ez itt a De Luxe kínálatunk — válaszolta a hölgy a csokoládéboltban. Olyan osztályon felüli vállalkozás volt ez, hogy nem édességeket árult, hanem pralinékülönlegességeket — gyakran egyenként aranypapírba csomagolt cikornyás izék formájában, amelyek még nagyobb lyukat hoznak létre az ember bankszámláján, mint a fogában.
A magas, sötét vásárló fölvett egy dobozt, ami nagyjából két négyzetláb terjedelmű volt. Szaténpárnához hasonlító fedelén két, reménytelenül bandzsa macskakölyök kukucskált ki egy csizmából.
MIÉRT VAN EZ A DOBOZ KIPÁRNÁZVA? HOGY ÜLNI LEHESSEN RAJTA? LEHETSÉGES, HOGY MACSKA ÍZESÍTÉSŰ? — fűzte hozzá, s hangja határozottan fenyegetővé vált, vagyis inkább fenyegetőbbé, mint eddig.
— Ümm, nem. Az a Páratlan Kínálatunk.
A vevő félrehajította.
NEM.
Az üzlettulajdonosnő óvatosan szétnézett jobbra is, balra is, aztán kihúzott egy fiókot a pult alatt, ezzel egyidejűleg összeesküvői suttogássá halkítva hangját.
— Na persze — mondta —, arra a nagyon különleges alkalomra…
Eléggé kis doboz volt. Valamint teljesen fekete is, kivéve a tartalom elnevezését apró, fehér betűkkel; nincs az a macska, még a rózsaszín szalaggal ékesített se, aminek megengedték volna, hogy akár csak mérföldnyire is megközelítsen egy ilyen dobozt. Egy ilyen csokoládésdoboz kézbesítéséhez sötét idegenek drótkötélpályákról ugranak le és kötélen ereszkednek alá toronyházakról.
A sötét idegen a feliratot fürkészte.
„SÖTÉT IGÉZET” — olvasta. — EZ TETSZIK NEKEM.
— Azokra az intim pillanatokra — magyarázta a hölgy.
A vevő láthatólag fontolóra vette ennek helytállóságát.
IGEN. AZ TALÁLÓNAK TŰNIK.
Az üzletasszony arca sugárzott.
— Akkor hát becsomagoljam?
IGEN. SZALAGGAL ÁTKÖTVE.
— És parancsol még valami mást is, uram?
A vásárló, úgy tűnt, pánikba esik.
MÁS? KELLENE LEGYEN MÉG MÁS IS? VAN MÉG VALAMI MÁS? MI AZ, AMIT MÉG MEG KELLENE TENNI?
— Pardon, uram?
AJÁNDÉK EGY HÖLGYNEK.
A tulajdonosnő a társalgás dagályának ilyen hirtelen megfordulásától kissé elveszetten hánykolódott a habokon. Egy megbízható közhely irányába kezdett úszni.
— Hát, azt mondják, nemde, hogy a gyémánt a lányok legjobb barátja? — jelentette ki nagy okosan.
GYÉMÁNT? Ó! GYÉMÁNT. VALÓBAN?
Akként ragyogtak, mint csillagfénysziporkák a fekete bársony égen.
— Ez itt — mutatott rá a kalmár — különlegesen szép kő, nem gondolja? Tekintse meg a tüzét, kivételes…