— Akkor elmegyünk a táncmulatságba, Bill Kapu. Mindig, minden évben elmegyek. Számítanak rám. Tudja, hogy van ez.
IGEN, MISS ILLABETS.
A Halál odanyúlt és megfogta az öregasszony kezét.
— Mi, úgy érti kend, most rögtön? — kérdezte a nő. — Nem vagyok kész…
NÉZZE!
Az öregasszony lenézett arra, amit most hirtelen viselt.
— Ez nem az én ruhám. Csupa csillogó van rajta.
A Halál felsóhajtott. A történelem nagy szerelmesei sosem futottak össze Miss Illabetscsel. Maga Casanunda is benyújtotta volna a létráját.
AZOK GYÉMÁNTOK. ANNYI GYÉMÁNT, HOGY EGY KIRÁLYT KI LEHETNE VÁLTANI VELÜK.
— Melyik királyt?
BÁRMELYIKET.
— Ejha!
Muci könnyedén lépdelt a városba vezető úton. A végtelen hossza után egy puszta porlepte út megkönnyebbülést jelentett.
Női nyeregben ülve a Halál mögött, Miss Illabets földerítette a Sötét igézet dobozának zizegő tartalmát.
— Innen — szólalt meg — valaki megette az összes rumos bonbont. — Újabb papírcsörgés hallatszott. — És az alsó sorból is. Ki nem állhatom, amikor egyesek elkezdik az alsó sort, mielőtt a fölső rendesen elfogyott volna. És tudom, hogy kend tette, mert van egy kis térkép a fedélen és igazság szerint lennie kellene rumos bonbonoknak. Bill Kapu?
ELNÉZÉST, MISS ILLABETS. SZERETEM A RUMOS BONBONT.
— Ez a nagy gyémánt egy kicsit nehéz. Bár szép — tette hozzá kelletlenül. — Hol szerezte?
OLYAN EMBEREKTŐL, AKIK AZT HITTÉK, EGY ISTEN KÖNNYCSEPPJE.
— És az?
NEM. AZ ISTENEK SOHASEM SÍRNAK. KÖZÖNSÉGES SZÉN, AMI NAGY HŐSÉGNEK ÉS NYOMÁSNAK VOLT KITÉVE, EZ MINDEN.
— Szóval minden széndarabban ott rejlik egy gyémánt, várva, hogy előbújhasson, igaz?
IGEN, MISS ILLABETS.
Egy darabig nem hallatszott más nesz, csak Muci patáinak kip-kopja. Aztán Miss Illabets pajkosan azt mondta:
— Tudja, pontosan tudom, mi folyik. Láttam, hogy mennyi homok volt benne. Szóval kend azt gondolta, „Nem is olyan rémes a vén szatyor, engedek neki egy kis szórakozást néhány óráig és aztán, amikor nem számít rá, itt lesz az ideje a jó öreg kurtít-de-grásznak, igazam van?”
A Halál nem válaszolt.
— Igazam van, nem?
SEMMIT SEM TUDOK ELTITKOLNI MAGA ELŐL, MISS ILLABETS.
— Huh! Gondolom, bóknak kéne vennem. Igen? Föltételezem, rengetegen veszik igénybe kend idejét.
TÖBBEN, MINT AMENNYIT ESETLEG EL TUD KÉPZELNI, MISS ILLABETS.
— Akkor, a körülményekre való tekintettel, a legjobb lesz, ha megint Renátának szólítasz.
A réten, az íjászat mezején túl, máglya lángolt. A Halál ki tudta venni az előtte mozgó alakokat. A szórványos, elkínzott nyikkanások azt sugallták, hogy valaki hangolja a hegedűjét.
— Mindig eljövök az aratóbálba — tudatta Miss Illabets csevegő hangnemben. — Na persze, nem táncolni. Általában utánanézek az ételnek és így tovább.
MIÉRT?
— Hát, valakinek muszáj gondoskodnia az ételről.
ÚGY ÉRTEM, MIÉRT NEM TÁNCOLSZ?
— Mer’ öreg vagyok, azért.
ANNYI IDŐS VAGY, AMENNYINEK GONDOLOD MAGAD.
— Huh! Igen? Tényleg? Ez az a fajta ostobaság, amit mindig mondanak az emberek. Mindig azt mondják, Szavamra, de jól nézel ki! Azt mondják, Van még élet a vén kutyában. Öregember nem vénember. Többet ér a vén sas az ifjú bagolynál. Ilyesmiket. Mind hülyeség. Mintha az öregség olyasmi lenne, aminek örülnöd kellene! Mintha azzal, hogy beletörődsz, piros pontokat nyernél! A fejem tudja, hogyan gondolkozzék fiatalon, de a térdemnek nem megy az ifjúság. Vagy a hátamnak. Vagy a fogamnak. Próbáld csak mondani a térdemnek, hogy annyi idős, amennyinek gondolja magát és meglátod, mit fog használni neked. Vagy neki.
TALÁN ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNI.
Még többen mozogtak a tűz fénye előtt. A Halál ki tudta venni a földíszített csíkos póznákat.
— A legények rendszerint lehoznak ide két csűrajtót és összeszögelik őket, hogy legyen rendes táncparkett — jegyezte meg Miss Illabets. — Aztán mindenki bekapcsolódhat.
NÉPTÁNC? — kérdezte a Halál belefásultan.
— Nem. Tudod, van bennünk egy kis büszkeség.
BOCSÁNAT.
— Hé, az ott Bill Kapu, nem? — rikoltotta egy alak, előbukkanva a félhomályból.
— A jó öreg Bill az!
— Hé, Bill!
A Halál végignézett a nyílt arcok körén.
SZERVUSZTOK, BARÁTAIM.
— Azt hallottuk, hogy elmentél — jegyezte meg Herceg Alapi. Miss Illabetsre pillantott, akit a Halál épp lesegített a lóról. A hangja kissé megcsuklott, miközben megpróbálta elemezni a helyzetet. — Naccsád nagyon… sziporkázónak látszik… ma este, Miss Illabets — fejezte be gálánsan.
A levegő meleg, nedves fűtől volt illatos. Egy ponyvatető alatt egy amatőr zenekar még mindig készülődött.
A kecskelábú asztalokat olyanfajta étkek borították, amiket rendes körülmények között a „lakmározás” szóval szokás társítani — mázzal bevont, katonai erődítményhez hasonlatos disznóhúsos piték, démonikus savanyú hagyma dézsaszám, olvadt vaj koleszterinóceánjában dagonyázó héjában főtt krumplik. A helybéli öregek némelyike már letelepedett az odacipelt padokra és fogatlanul, ám sztoikusan rágták át maguk az ételeken, s az sugárzott róluk, hogy ők, ha kell, ott fognak ücsörögni egész éjszaka.
— Öröm látni, hogy az öregek jól érzik maguk — állította Miss Illabets.
A Halál az evőkre nézett. Többségük fiatalabb volt Miss Illabetsnél.
Kuncogás hallatszott valahonnan az illatos sötétből a tűz fényén túl.
— És a fiatalok is — tette hozzá Miss Illabets méltányosan. — Volt valaha egy mondás erről az évszakról. Lássuk csak… valami ilyesmi „Sárga búza, kifent kasza, föl a szoknya…” izé. — Sóhajtott. — Hogy repül az idő, mi?
IGEN.
— Tudod, Bill Kapu, lehet, hogy igazad volt a pozitív gondolkodásmód erejével kapcsolatban. Sokkal jobban érzem magam ma éjjel.
IGEN?
Miss Illabets töprengve nézett a táncparkettre. — Remek táncos voltam jánykoromban. Bárkit le tudtam táncolni a lábáról. Le tudtam volna táncolni a holdat. Föl tudtam volna táncolni a napot.
Fölnyúlt és levette a szalagokat, amelyek szoros kontyba fogták a haját, amit aztán hófehér zuhatagban szétrázott.
— Föltételezem, tud táncolni, Mr. Bill Kapu?
ARRÓL VAGYOK HÍRES, MISS ILLABETS.
A banda ponyvasátra alatt, az első hegedűs odabiccentett muzsikustársainak, álla alá szorította hangszerét, és a lábával verte az ütemet a deszkákon…
— Eggy! Két! Eggy-két-hár-négy…
Képzelj magad elé egy tájat, amin átlebeg a holdsarló narancsszínű fénye. És alatta egy tűz fénykörét az éjszakában.
Jöttek a régi kedvencek — a négyesek, az ugrósok, a kavargó, bonyolult lépések, amelyek, ha a táncosok hordoztak volna fényforrásokat magukon, a közönséges fizikát meghaladó topológiai szövevényeket rajzoltak volna ki, és az olyanfajta táncok, amelyektől a tökéletesen épelméjű egyének is ilyesmiket rikkantanak, hogy „Dos-a-dos!” meg „Tyű-ihaj!” anélkül, hogy hosszasabban mélyen elszégyellnék maguk.
Amikor a szerencsétlenül jártakat eltávolították, a megmaradtak polkával, mazurkával, csárdással, palotással és mindenféle egyéb épületessel folytatták, és aztán azokkal a táncokkal, amikben két ember karja ívet hoz létre és a többiek áttáncolnak alatta, amelyek mellesleg általában a népi emlékezetben megőrzött kivégzéseken alapulnak, meg más táncokkal, amelyekben az emberek kört alkotnak, amik rendszerint a járványok népi emlékképeiben gyökereznek.