S keresztül az egészen két alak pörgölődött, mintha nem lenne másnap.
Az első hegedűs homályosan tudatában volt, hogy amikor megállt levegő után kapkodni, egy pörgő alak fergetegesen kidzsiggelt a zűrzavarból és egy hang a füle mellett így szólt:
FOLYTATNI FOGOD, ARRÓL KEZESKEDEM.
Amikor másodszor is ellankadt, egy akkora gyémánt, mint az ökle, landolt előtte a deszkákon. Egy kisebb alak sasszézott elő a táncosok közül és azt mondta:
— Ha ti legények nem muzsikáltok tovább, Vilmos Csap, én személyesen fogok gondoskodni arról, hogy az életed teljesen pocsékká váljék.
Azzal visszatért a testek tolongásába.
A hegedűs lenézett a gyémántra. Az megfelelt volna váltságdíjnak bármelyik öt királyért, akit csak a világ meg óhajtott volna nevezni. Sietve maga mögé rágta.
— Rögtön több erő lett a könyöködben, mi? — vigyorgott a dobos.
— Fogd be szád és játssz!
Tudta, hogy az ujjai végén olyan dallamok bukkannak elő, amikről az agya sohasem hallott. A dobos és a dudás is így érezte. Valahonnan beáradt a zene. Nem ők játszották. A zene játszott rajtuk.
IDEJE, HOGY ELKEZDŐDJÉK EGY ÚJ TÁNC.
— Daarrramp-da-dam-dam — dúdolta a hegedűs, s izzadság gyöngyözött le az állán, amikor elragadta egy másik dallam.
A táncosok tétován kavarogtak, nem lévén biztosak a lépésekben. Ám egy pár eltökélten haladt el közöttük, összehúzva maguk, mint egy ragadozó ugrás előtt, előrenyújtott karral, akár az orrárboc egy gyilkos gályán. A padló végén megfordultak olyan végtagvonaglással, amely szemlátomást dacolt a normális anatómiával, és megkezdték átlós előrenyomulásuk vissza a tömegen át.
— Hogy nevezik ezt?
TANGÓ.
— Ezért börtönbe kerülhet az ember?
NEM HINNÉM.
— Hihetetlen.
A muzsika megváltozott.
— Ezt ismerem! Ez a chirmi bikaviadaltánc! Ollé!
TEJJEL?
Hirtelen kongó pattintgatás gyors tempójú sortüze kezdte tartani az ütemet a zenével.
— Ki játszik a rumbatökön?
A Halál vigyorgott.
RUMBATŐKÖN? NEKEM NINCS SZÜKSÉGEM… RUMBATÖKRE.
És aztán most lett.
A hold önmaga kísértetévé vált az egyik horizonton. A másikon már látni lehetett a közelgő nappal távoli vöröslését.
Otthagyták a táncparkettet.
Bármi volt is, ami a bandát az éjszaka óráin keresztülösztökélte, most lassan kiapadt. Egymásra néztek. Csap, a hegedűs lepillantott a drágakőre. Még mindig ott volt.
A dobos megpróbált némi életet masszírozni a csuklójába.
Csap tehetetlenül bámult az elcsigázott táncosokra.
— Hát akkor… — mondta és még egyszer, utoljára, fölemelte a hegedűt.
Miss Illabets és kísérője a hajnali fényben a mező körül kavargó ködből hallgatták.
A Halál fölismerte a lassú, kitartó ritmust. Eszébe juttatta a fafigurákat, forogva keresztül-kasul az Időben, míg a rugó ki nem enged teljesen.
EZT NEM ISMEREM.
— Ez az utolsó keringő.
AZT GYANÍTOM, OLYASMI NEM LÉTEZIK.
— Tudod — szólelt meg Miss Illabets. — Egész este azon tűnődtem, hogyan fog megtörténni. Hogyan fogod csinálni. Úgy értem, az embernek bele kell halnia valamibe, nem? Gondoltam, talán a kimerültség lesz az, de ilyen jól sose éreztem magam. Remekül érzem magam és még csak nem is kapkodok levegő után. Az igazat megvallva, a tánc tényleg fölüdített, Bill Kapu. És én…
Az öregasszony elhallgatott.
— Nem is veszek levegőt, igaz. — Ez nem kérdés volt. Az arca elé tartotta a kezét és ráfújt.
NEM.
— Értem. Még soha életemben nem mulattam ilyen jól… hah! Szóval… mikor…?
ÉMLÉKSZEL, AMIKOR AZT MONDTAD, HOGY A LÁTVÁNYOM VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD?
— Igen?
VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD.
Úgy tűnt, Miss Illabets nem hallja őt. Folyton előre-hátra forgatta a kezét, mintha még sose látta volna.
— Látom, hogy némi változást hoztál létre, Bill Kapu — mondta.
NEM. AZ ÉLET AZ, AMI SOK VÁLTOZÁST HOZ LÉTRE.
— Úgy értem, fiatalabbnak látszom.
ÉN IS ÍGY ÉRTETTEM.
A Halál csattintott ujjával. Muci abbahagyta a sövény lelegelését és odaügetett hozzá.
— Tudod — szólalt meg Miss Illabets —, gyakran gondoltam… gyakran gondoltam arra, hogy mindenkinek megvan a maga, tudod, természetes kora. Lehet látni tízéves gyerekeket, akik úgy viselkednek, mintha harmincöt évesek lennének. Sőt, egyesek rögtön középkorúnak születnek. Jó lenne azt hinni, hogy én… — lenézett magára —, ó, mondjuk, tizennyolc éves voltam… egész életemben. Belül.
A Halál nem szólt semmit. Fölsegítette az öregasszonyt a lóra.
— Amikor látom, hogy az élet mit tesz az emberrel, tudod, nem is látszol olyan szörnyűnek — jegyezte meg Miss Illabets idegesen.
A Halál csettintő hangot adott fogaival. Muci elindult előre.
— Te sosem ismerkedtél meg az Élettel, ugye?
TELJES ŐSZINTESÉGGEL ÁLLITHATOM, HOGY NEM.
— Alkalmasint valami nagy, fehér, sistergő izé. Mint egy égiháború nadrágban — találgatott Miss Illabets.
NEM GONDOLNÁM.
Muci fölemelkedett a hajnali égbe.
— Mindenesetre… halál az összes zsarnokra! — rikkantotta Miss Illabets.
IGEN.
— Hová megyünk?
Muci vágtatott, de a táj nem mozgott.
— Igazán remek a paripád — jegyezte meg Miss Illabets remegő hangon.
IGEN.
— De mit csinál?
FÖLGYORSUL.
— De hát nem megyünk sehová…
Eltűntek.
Újra föltűntek.
A táj csupa hó volt és zöld jég a szaggatott hegyeken. Ezek nem vén hegyek voltak, amiket lekoptatott a kor és az időjárás, tele enyhe sílejtőkkel, hanem ifjú, duzzogó, kamasz korú hegyek. Rejtett szakadékok és könyörtelen hasadékok birtokosai. Egyetlen oda nem illő jódli nem egy magányos kecskepásztor víg visszhangját váltaná ki, hanem ötven tonna expressz kézbesítésű havat.
A ló egy hóbuckán landolt, amely voltaképpen nem lehetett volna képes megtartani őt.
A Halál leszállt a nyeregből és lesegítette Miss Illabetset. Odasétáltak a havon a megfagyott, sáros csapáshoz, amely körbeölelte a hegyoldalt.
— Miért vagyunk itt? — tudakolta Miss Illabets szelleme.
NEM BOCSÁTKOZOM TALÁLGATÁSOKBA KOZMIKUS TÉMÁKRÓL.
— Úgy értem, itt, ezen a hegyen. Itt, ezen a földrajzi helyen — magyarázta Miss Illabets türelmesen.
EZ NEM FÖLDRAJZI HELY.
— Hát akkor milyen?
TÖRTÉNELMI.
Befordultak a csapás egy kanyarulatánál. Ott állt egy póni, egy fát harapdálva, hátán málhával. A csapás gyanúsan tiszta hófalban ért véget.
A Halál köntöse rejtekéből elővett egy életfogytmérőt.
NO AKKOR — mondta és belépett a hóba.
Az öregasszony egy pillanatig a havat figyelte, azon tűnődve, vajon neki is ezt kellene-e tennie. A szilárdság szokását rettentően nehéz föladni.
És aztán nem kellett megtegye.
Valaki előjött.
A Halál megigazította Muci kantárát és nyeregbe szökkent. Egy pillanatig elidőzött, hogy nézze a két alakot a lavina mellett. Már csaknem láthatatlanná halványultak, a hangjuk alig több, mint átstrukturált levegő.