Ez olyasmi, ami rendes körülmények között nem esett volna meg még sok ezer évig.
Most meg fog történni.
Méghozzá egy használaton kívüli szekrény hátulján egy omladozó pincében A Gyehennában, Ankh-Morpork legősibb és leghírhedtebb részén.
Placcs.
Olyan halk nesz volt, mint az első esőcseppé az évszázados porban.
— Talán rávehetnénk egy fekete macskát, hogy menjen keresztbe a koporsóján.
— Nincs is koporsója! — jajgatta a Kincstárnok, aki mindig kissé bizonytalanul kapaszkodott az épelméjűségbe.
— Oké, akkor veszünk neki egy szép, új koporsót és aztán ráveszünk egy fekete macskát, hogy sétáljon át előtte?
— Nem, az hülyeség. Rá kell vegyük, hogy átmenjen vizelésen.
— Mi?
— Hogy menjen át vizelésen. Az élőholtak erre nem képesek.
Az Arkrektor dolgozószobájába zsúfolódott varázslók teljes, lebilincselt figyelmüket ennek az állításnak szentelték.
— Biztos vagy benne? — kérdezte a Dékán.
— Közismert tény — felelte határozottan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Amikor életben volt, egyfolytában vizelt — szögezte le a Dékán kételyek között.
— De most, hogy halott, nem.
— Igen? Logikus.
— Folyóvízen — jelentette ki hirtelen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Elnézést, folyóvíz lesz az. Nem képesek keresztülmenni rajta.
— Hát, én se tudok átkelni folyó vízen — tamáskodott a Dékán.
— Élőhalott! Élőhalott! — A Kincstárnok kezdett kissé elborulni.
— Ó, hagyjátok abba a cukkolását! — szólt az Előadó és megveregette reszkető kollégája hátát.
— Hát, nem tudok — kardoskodott a Dékán. — Elsüllyedek.
— Az élőholtak még hídon sem képesek átkelni folyóvízen.
— És ő az egyetlen, mi? Vagy egész járványunk lesz belőlük, he? — firtatta az Előadó.
Az Arkrektor ujjaival dobolt az íróasztalán.
— A járkáló halott emberek nem higiénikusak — szögezte le.
Ez elhallgattatta a többieket. Ilyenképpen még senki sem fogta föl a dolgot, ám Mustrum Maphlaves pont az a fajta férfi, aki megteszi.
Mustrum Maphlaves, nézőpontodtól függően, vagy a legrosszabb, vagy a legjobb Arkrektor, akit a Láthatatlan Egyetem látott az utolsó száz évben.
Először is, túl sok volt belőle. Nem arról volt szó, hogy különösképp nagytermetű lett volna, csak azzal a fajta óriási egyéniséggel rendelkezett, amely betölt minden igénybe vehető teret. A vacsoránál holtrészegre itta magát és ez nagyszerű, valamint helyeslendő varázslói magatartásnak számított. Ám aztán visszament a szobájába és egész éjjel célbadobást játszott és hajnali ötkor elindult kacsára vadászni. Rákiabált mindenkire. Megpróbálta fölvidítani őket. És szinte sohasem hordott tisztességes köntöst. Rábeszélte Mrs. Körömlobot, az Egyetem rettegett kulcsárnőjét, hogy varrjon neki valamiféle buggyos nadrágkosztümöt rikító kékben és vörösben; naponta kétszer a varázslók zavartan álltak és figyelték őt, amint céltudatosan kocog az Egyetem épületei körül, csúcsos varázslókalapja szilárdan a fejére kötözve egy madzaggal. Olyankor derűsen fölkiabált nekik, mert a Mustrum Maphlaveshez hasonló emberek alkatában alapvető az az acélos meggyőződés, hogy mindenki más is élvezné, ha legalább próbát tennének vele.
— Talán belehal — mondták egymásnak a mágusok reménykedve, miközben nézték őt, amint megtöri a páncélt az Ankh folyón egy kora reggeli megmártózáshoz. — Ez a rengeteg egészséges testgyakorlás nem tehet jót neki.
Történetek szivárogtak vissza az Egyetemre. Az Arkrektor két menetet állt kesztyű nélkül Detritusszal, a Megfoltozott Dob hatalmas termetű mindenes trolljával. Az Arkrektor fogadásból szkanderezett a Könyvtárossal, és bár persze nem nyert, még mindig volt karja utána is. Az Arkrektor azt akarta, hogy az Egyetem alakítsa meg saját focicsapatát a Disznólesés Napi nagy városi tornára.
Szellemi téren Maphlaves két okból őrizte meg helyét. Az egyik az volt, hogy soha, de soha nem gondolta meg magát semmivel kapcsolatban. A másik az volt, hogy több percébe került, hogy megértsen bármilyen elé terjesztett új elképzelést, és ez rendkívül értékes vonás vezetők esetében, mert bármi, amit valaki még mindig megpróbál elmagyarázni neked két perc elteltével, valószínűleg tényleg fontos, és bármi, amit alig egy perc alatt vagy akörül föladnak, szinte bizonyosan olyasmi, amivel már előszörre se kellett volna zaklatniuk téged.
Úgy tűnt, hogy több van Mustrum Maphlavesből, mint amennyit egy test ésszerűen magában foglalhat.
Placcs. Placcs.
A pincebeli sötét szekrényben már egy teljes polc megtelt.
Pontosan annyi volt Motolla Alánkból, amennyit egy test magában foglalhat, és ő óvatosan kormányozta azt a folyosókon.
Sosem számítottam erre, gondolta. Nem ezt érdemlem. Valahol valami hiba történt.
Hűs szellőt érzett az arcán és rájött, hogy kitámolygott a szabadba. Előtte van az Egyetem kapuja, bezárva.
Motolla Alánkot hirtelen heveny klausztrofóbia fogta el. Évekig várt, hogy meghaljon, és most megtette, és itt van megrekedve egy csomó vén trotlival ebben a… ebben a mauzóleumban, ahol élete hátralévő részét halottként kell eltöltse. Hát, az első teendő, hogy kijusson és igazi véget vessen magának…
— ’Estét, Mr. Alánk!
Nagyon lassan megfordult és meglátta Modónak, az Egyetem törpe kertészének apró alakját, aki pipáját szívva üldögélt a szürkületben.
— Ó! Helló, Modo!
— Hallottam, hogy halottnak nézték, Mr. Alánk.
— Ööö. Igen. Annak.
— Látom, már túlesett rajta.
Alánk biccentett és gyászosan körbenézett a falakra. Az Egyetem kapuját minden este alkonyatkor bezárják, arra kényszerítve a diákokat és a tanári kart, hogy másszanak át a falon. Erősen kétellte, hogy erre képes lenne.
Ökölbe szorította, aztán széttárta a kezét. Nos, akkor…
— Van erre egy másik kapu, Modo? — firtatta.
— Nincs, Mr. Alánk.
— Nos, és hol legyen?
— Tessék, Mr. Alánk?
A megkínzott kőművesmunka zaja hallatszott, melyet egy halványan Alánk-alakú lyuk követett a falban. Motolla keze visszanyúlt és fölvette a kalapját.
Modo újra meggyújtotta a pipáját. Rengeteg érdekes dolgot látsz ebben a munkakörben, gondolta.
Egy sikátorban, ideiglenesen a járókelők látókörén kívül, egy Reg Patkó nevű egyén, aki halott volt, körülnézett, elővett a zsebéből egy ecsetet meg egy doboz festéket, és e szavakat festette a falra:
…és elszaladt, vagy legalábbis nagy sebességgel eltámolygott.
Az Arkrektor kinyitott egy ablakot az éjszakára.
— Hallgassátok! — követelte.
A varázslók hallgatták.
Egy kutya ugatott. Valahol egy tolvaj füttyentett, és választ kapott rá a szomszédos háztetőről. A távolban egy pár olyan módon veszekedett, aminek hatására a környező utcák nagy része kinyitja az ablakot, fülel és jegyzetel. Ám ezek mindössze főbb motívumok voltak a város folyamatos zsivajának és zsongásának háttere előtt. Ankh-Morpork átdorombolt az éjszakán en route a hajnal felé, mint egy óriási élőlény, noha persze ez csupán hasonlat.