— No és? — kérdezte a Rangidős Lovász. — Nem hallok semmi különöset.
— Pontosan erre gondoltam. Emberek tucatjai halnak meg Ankh-Morporkban mindennap. Ha mindegyik elkezdett volna visszajönni, mint szegény, öreg Motolla, nem gondoljátok, hogy tudnánk róla? A városban teljes lenne a fölfordulás. A szokásosnál is teljesebb, úgy értem.
— Mindig is akadt erre néhány élőhalott — válaszolta kételkedve a Dékán. — Vámpírok és zombik és sikítószellemek és így tovább.
— Igen, de ők természetesebben élőholtak — jelentette ki az Arkrektor. — Tudják, hogyan boldoguljanak vele. Erre születtek.
— Nem születhetsz arra, hogy élőhalott legyél — mutatott rá a Rangidős Lovász[3].
— Úgy értettem, hagyományos — csattant föl az Arkrektor. — Volt néhány nagyon tiszteletreméltó vámpír ott, ahol fölnőttem. Már évszázadok óta a családjukhoz tartoztak.
— Jó, de vért isznak — felelte a Rangidős Lovász. — Ez szerintem nem hangzik nagyon tiszteletreméltóan.
— Olvastam, hogy valójában nincs szükségük a tulajdonképpeni vérre — közölte a Dékán, égve a vágytól, hogy hozzájáruljon. — Csak kell nekik valami, ami a vérben van. Hemogoblin, azt hiszem, úgy nevezik.
A többi varázsló ránézett.
A Dékán vállat vont. — Tudom is én — mondta. — Hemogoblinok. Ezt írta a könyv. Az egésznek ahhoz van valami köze, hogy az embereknek vas van a vérében.
— Állati biztos vagyok benne, hogy az én véremben nincsenek vasgoblinok — szögezte le a Rangidős Lovász.
— De legalább különbek a zombiknál — fejtegette a Dékán. — Sokkal előkelőbb népek. A vámpírok nem csoszognak egyfolytában.
— Tudjátok, lehetséges az embereket zombivá változtatni — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója csevegő hangnemben. — Még csak mágia sem kell hozzá. Csak egy bizonyos ritka halfaj mája és egy konkrét gyökérféle párlata. Egyetlen kanálka, és amikor fölébredsz, zombi vagy.
— Miféle hal? — érdeklődött a Rangidős Lovász.
— Honnan tudjam?
— És akkor honnan tudja bárki is? — firtatta undokul a Rangidős Lovász. — Fölébredt volna valaki egy reggel és azt mondta, hej, micsoda ötlet, valakit ma zombivá fogok változtatni, mindössze valami ritka halmájra meg egy darab gyökérre van szükségem, az egész csak a megfelelő hozzávalók megtalálásának kérdése? Láthatod a hosszú sort a kunyhó előtt, mi? 94-es szám, Vörös Csíkoshal máj és Bolondgyökér… nem működik. 95-ös szám, Tüskehalmáj és Dumdumgyökér… nem működik. 96-os szám…
— Miről beszélsz? — akarta tudni az Arkrektor.
— Egyszerűen csak rámutattam a valószínűtlenségre, ami benne rejlik…
— Hallgass! — utasította az Arkrektor gyakorlatiasan. — Nekem úgy tűnik… nekem úgy tűnik… nézzétek, a meghalásnak muszáj folytatódnia, igaz? A halálozásoknak meg kell történnie. Pontosan ez az egész életben levés lényege. Eleven vagy, aztán meg halott. Egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ez abbamarad.
— De a Halál nem jött el Motolláért — mutatott rá a Dékán.
— Egész idő alatt megtörténik — jelentette ki Maphlaves, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. — Folyton meghal mindenféle dolog. Még zöldségek is.
— De nem hiszem, hogy a Halál valaha is eljött egy krumpliért — tamáskodott a Dékán.
— A Halál mindenért eljön — szögezte le az Arkrektor.
A varázslók bölcsen bólogattak.
Egy idő múlva megszólalt a Rangidős Lovász: — Tudjátok, azt olvastam a minap, hogy a testedben minden atom kicserélődik hétévente? Folyton újak ragadnak hozzá és a régiek állandóan elhullanak. Szünet nélkül zajlik a dolog. Igazán bámulatos.
A Rangidős Lovász képes volt azt tenni egy beszélgetéssel, amihez, ha egy precíziós óra pedáljaival teszik, ugyancsak sűrű szirup szükségeltetik.
— Tényleg? És mi történik a régiekkel? — kérdezte Maphlaves, akarata ellenére érdeklődve.
— Nem t’om. Csak lebegnek szerte a levegőben, gondolom, míg nem ragadnak hozzá valaki máshoz.
Az Arkrektor sértődöttnek látszott.
— Mi, még varázslókhoz is?
— Ó, hogyne. Mindenkihez. Ez része a létezés csodájának.
— Az lenne? Szerintem úgy hangzik, mint a pocsék higiénia — felelte az Arkrektor. — Gondolom, nincs mód ennek leállítására?
— Nem hinném — válaszolta a Rangidős Lovász habozva. — Nem hiszem, hogy az embernek szabadna leállítania a létezés csodáit.
— De ez azt jelenti, hogy minden minden másból áll össze — fejtegette Maphlaves.
— Igen. Hát nem döbbenetes?
— Undorító, pontosan az — vágta rá kereken Maphlaves. — Különben is, amire ki akarok lyukadni… amire ki akarok lyukadni… — Elhallgatott, és megpróbált visszaemlékezni. — Az ember nem törölheti el a halált csak úgy, ez a lényeg. A Halál nem halhat meg. Ez olyan, mintha megkérnéd a skorpiót, hogy csípje meg saját magát.
— Ami azt illeti — szólt a Rangidős Lovász, mindig készen egy kapóra jövő ténnyel —, rá lehet venni a skorpiót, hogy…
— Fogd be a szád! — vágott közbe az Arkrektor.
— De nem hagyhatjuk, hogy egy élőhalott varázsló mászkáljon szerteszét — jelentette ki a Dékán. — Nem lehet tudni, mit vesz esetleg a fejébe, hogy aztán meg is tegye. Nekünk muszáj… véget kell vetnünk neki. A saját érdekében.
— Pontosan — értett egyet Maphlaves. — A saját érdekében. Nem lehet túl nehéz. Bizonyára tucatjával vannak módszerek az élőholtak elintézésére.
— Fokhagyma — vetette oda kurtán a Rangidős Lovász. — Az élőholtak nem szeretik a fokhagymát.
— Nem hibáztatom őket. Ki nem állhatom a nyavalyást — jegyezte meg a Dékán.
— Élőhalott! Élőhalott! — kiabálta a Kincstárnok, vádolóan mutatva ujjával. Oda se fütyültek rá.
— Igen, meg aztán ott vannak a szent tárgyak — folytatta a Rangidős Lovász. — A tipikus élőholt porrá omlik, amint rájuk pillant. És a napfényt se szeretik. És ha a legrosszabbra kerülne a sor, eltemeted őket egy keresztútnál. Az holtbiztos, az bizony. És beléjük döfsz egy karót, hogy biztos lehess, nem fognak többé fölkelni.
— Rajta fokhagymával — tódította a Kincstárnok.
— Nos, igen. Gondolom, tehetsz rá fokhagymát — törődött bele vonakodva a Rangidős Lovász.
— Nem hiszem, hogy fokhagymát kellene tenni egy jó karajra — tiltakozott a Dékán. — Csak egy kis olajat meg fűszert.
— A pirospaprika is finom — tette hozzá boldogan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Fogjátok be a szátok! — mordult rájuk az Arkrektor.
Placcs.
A szekrényajtó zsanérjai végül föladták, kiömlesztve a szekrény tartalmát a szobába.
Kolon főtörzsőrmester az Ankh-Morporki Városi Őrségből épp szolgálatban volt. A Rézhidat őrizte, a legfontosabb összeköttetést Ankh és Morpork között. Az ellopástól.
Amikor bűnmegelőzésre kerül a sor, Kolon főtörzs azt vélte legbiztonságosabbnak, ha nagyban gondolkozik.
Létezik olyan gondolati iskola, mely azt vélelmezi, hogy a legjobb módszer, hogy az embert a törvény lelkes oltalmazójának ismerjék el Ankh-Morporkban, az, ha járőrözik az utcákon és sikátorokban, besúgókat veszteget meg, követi a gyanúsítottakat, és így tovább.
3
A Rangidős Lovász szokatlan tisztség, ugyanúgy, mint maga az elnevezés. A tudomány egyes fellegváraiban a Rangidős Lovász a filozófusok vezére; máshol csupán olyasvalaki, aki a lovakról gondoskodik. A Rangidős Lovász a Láthatatlan Egyetemen filozófus volt, aki úgy nézett ki,